„Ez nem kínos, ez japán” – mondom magamnak és másoknak is, amikor elmerülök a japán popkultúrában. Helyenként nehezen fogyasztható, meglepően zseni vagy őrülten random, csak utálni és imádni lehet, ritkán látni arany középutat. Néha elengedi, amit nem kellene, és azt hangsúlyozza, amiről sosem gondolnánk, hogy jól működik. Felejthetetlen élményekkel gazdagíthat, de ehhez néha ki kell mondani: „Ez nem kínos, ez japán.”
Az Alice Határországban 2020 decemberében indult a Netflixen, nyolc egyórás epizóddal. Érdekességképpen említem, hogy a sorozat előzetese a hazai electro előadó, Lazerpunk aláfestésével készült, és a Power című szám tökéletesen passzol a trailer hangulatához. Az Alice Csodaországban-ra utaló címnek vicceskedő szójátékokon és néhány hasonlóságon kívül egyelőre nem mutatkozik komolyabb funkciója. Gyakran tesz úgy a sorozat, mintha fokozatosan futtatná ki a cselekményt erre a párhuzamra, beemel karaktereket, amelyek ezt jelzik,
de még mindig nem tudni pontosan, kicsoda Alice, és mi Csodaország.
A történet szociokulturális hátterének ismerete aligha befolyásolja a sorozat értékelését, de nem árt tisztában lenni olyan, a japánok életét érintő fogalmakkal, mint a karoshi, vagyis a túlmunka okozta halál, vagy a sararyman (salary man), amely a munkahelyéhez maximálisan lojális irodai dolgozó maszkulinitásképe. Ennek a sajátos társadalmi berendezkedésnek mély gyökerei vannak a japán kultúrában.
Három, nem kifejezetten mintapolgár tinédzserrel indítunk: Arisu (Yamazaki Kento), Karube (Machida Keita) és Chota (Morinaga Yûki) a megszokott módon tengetik tokiói hétköznapjaikat. Arisu megszállottan videojátékozik, láthatóan semmi más nem érdekli, különösen az nem, amit a társadalom elvár tőle. Karube pultos, a főnöke barátnőjével enyeleg a munkahelyén, egy kisebb ökölharc után ki is rúgják. Chota irodista, épp ellóg a munkából, hogy összefusson a barátaival. A történet hármuk találkozásával indul,
a sorozat pedig az animékből ismert szokást követve a fő karaktereket egy-egy jól körülhatárolt tulajdonsággal jellemzi.
Már ekkor sejtjük, hogy Arisu a különc lángelme, Karube a forrófejű bunyós, Chota pedig a kedves, esetlen barát lesz. Az első összecsengést az Alice Csodaországban-nal pedig Arisu adja, akinek a neve az Alice japán férfi verziója.
Arisu és társai rendőrök elől bujkálnak a Sibuja állomás nyilvános vécéjében, majd egy áramszünetnek tűnő rövid pillanat után a kiürült Tokióban találják magukat. Értetlenül keresik a megoldást az üres állomáson, mígnem feltűnik egy neonfényben úszó „GAME” felirat. A főszereplők belecsöppennek egy tipikus mangahelyzetbe, amely számtalan japánokra jellemező történetet fog eszünkbe juttatni. A jól ismert Battle Royale-érzésről beszélek, amely később az egész sorozatot átitatja.
Szereplőink egy párhuzamos világba kerülnek, amely hatalmas játéktérré változtatja Tokiót.
Japán környezetben kifejezetten súlyosnak érződik egy olyan alaphelyzet, amelyben a lakók zöme nyom nélkül eltűnik. Az elnéptelenedett Tokió láttán belegondoltam, mit jelenthet ez egy japán lakosnak, aki ennek a teljes ellentétében él.
Kiderül, hogy ez nem egy szokványos aréna. A játékosok vízumot kapnak, amelyet megnyert játékokkal lehet meghosszabbítani, ha ez lejár, lecsap rájuk az égi lézer. A játékok maguk is élet-halál harcok, de a Battle Royale-lal ellentétben klasszikusabb kihívásokat kell elképzelni. Az egyik leghatásosabb eleme a sorozatnak, hogy nagy hangsúlyt fektet ezek ismertetésére. Tűkön ülve vártam mindegyik kihívást, mert tudtam, hogy olyasmik lesznek, amilyenekre úgysem számítanék. Kreatívak, egyediek, de el kell fogadni, hogy adott esetben percekig illusztrálja őket a sorozat.
Az emberéletekre menő játék nem új irány a filmes piacon, a nézőnek eszébe juthat a Kocka vagy a Fűrész című film,
de mégiscsak talán Japán érzett rá elsőként a műfajra, és a Takami Kósun regényéből készült Battle Royale című, 2000-es Fukaszaku Kindzsi-film megnyitotta az utat például Az éhezők viadala felé.
Izgalmas, ahogyan olyan karakterekkel, mint a Kalapos az Alice Csodaországban-hoz közeledik a sorozat, de még ekkor sem tudni, mit fognak kihozni ebből az alkotók. Közben Arisu egyre több túlélővel találkozik, és körvonalazódni kezd az ismeretlen világ működése. Felmerült bennem, hogy a történteknek van-e bármi közük a három fiatal életmódjához, mivel a bevezetőben hangsúlyos volt a léhűtő magatartásuk, de ezt még nem fejtette ki a sorozat.
A történet egyik erőssége, hogy a felgyülemlő kérdésekre sajátos ütemben adagolja a válaszokat.
A főszereplőkkel együtt jutunk információhoz, a párhuzamos világ egyre titokzatosabbá válik, és épülni kezd egy igencsak ígéretes atmoszféra. Az eredeti manga hosszából, illetve a belőle 2014-ben készült, háromrészes animéből ítélve a készítőknek bőven lesz mit mesélniük.
Érdekes, hogyan jeleníti meg a sorozat a karakterek motivációit. Az egyik tragikusan végződő epizód bekapcsolta bennem a következő résztől ódzkodó reflexet, mert arra számítottam, hogy a sokkoló eseményeket a szereplők szenvedése követi, és még nem nőttek hozzám annyira a karakterek, hogy átérezzem a kínjukat. Meglepetésemre, a nyugati sorozatokkal ellentétben a folytatás vajmi kevés időt szánt a szenvedés ábrázolására, de sokkal többet magára a főszereplőre, aki elszántan túl akart lépni a történteken. Ez kifejezetten tetszett, nem tűnt teljesen valószerűnek, de nyugati szemmel a japán filmekben és sorozatokban számtalan mozzanatot tekinthetünk irreálisnak.
Ott gördülnek könnycseppek és ott indulnak világmegváltó monológok, ahol a legkevésbé számítani rájuk. Ez részben a „nem kínos, japán” halmazba sorolható, ami megosztóvá teheti a sorozatot, de kölcsönöz neki egy sajátos karaktert, így
az Alice Határországban üdítő színfolt a megszokott felhozatalban, különösen a Netflix gyárszalag-munkái között.
Ki kell térnem a japán stílusjegyekre is, amelyek számomra élvezetessé, sokaknak viszont frusztrálóvá tehetik a sorozatot. Ilyen például a tény, hogy az Alice Határországban kifejezetten animés. Magamon azt tapasztaltam, hogy az eleinte kínosnak érződő vonásokat csak a megszokás választja el attól, hogy ráérezzek az animék varázsára. Ha túllépünk a viszolygáson, egyre érdekesebb oldalukat tudják megmutatni ezek a művek. Kirívó jellemzőjük, ahogyan a háttérben lapuló motivációkat kezelik. Egy összecsapásnál gyakran hallani a főgonosz gondolatait ahelyett, hogy kizárólag a hősön lenne a fókusz. Váratlan flashbackek jelenhetnek meg, adott esetben olyan karakterektől, akiknek a kudarcáért szurkolnak a nézők.
Nem számít, ki melyik oldalon áll, színre kerülnek a gondolatai és az út, amelyet bejárt.
Az Alice… a fokozódó feszültség közepette hosszú percekig summázza addig ismeretlen karakterek múltját, hogy a rövidebb összecsapásoknál is képet kapjunk róluk, így a szereplők egy fokkal érdekesebbé, a küzdelmek pedig súlyosabbá válnak. Szerintem remek húzás, de megtöri a megszokott történetmesélést.
A sémákra épített karakterek mellett megjelenik egy még animésebb mozzanat, a fontosabb figurák kinézete: extrém frizurák, tetoválások, pirszingek teszik egymástól elkülöníthetőbbé őket. Bizonyos szereplők a fegyvereikkel vannak kiemelve, ilyen a gépfegyveres vagy a katanás alak. A rajzfilmszerű, néhol túlzó kivitelezés mellett egyébként baromi jól néz ki a sorozat,
az Alice képi világa profi, jók a fények, a színek, szépek a felvételek, nagy költségvetést sejtet egy-két snitt,
aztán erre rá is cáfolnak a CGI állatok, de ezekből nincs sok, és szerintem egy alapvetően low budget munkánál megbocsátható egy-két komolytalan effekt. A rajzfilmekhez hasonlóan az élőszereplős jelleg is vállalásokkal jár, ez utóbbi az animációhoz képest megfoghatóbb karakterekkel és helyzetekkel tartozik a nézőnek. Az Alice… a legtöbb animéhez hasonlóan akkor működik, ha elfogadjuk, hogy irreális, az akció és a játékok adják a lényegét, nem a valószerű párbeszédek, karakterek és helyzetek. Ezzel annyi a baj, hogy az Alice… nem anime. Színészekkel, színészi játékkal dolgozik, ezt kiszolgálva kellett (volna) íródnia, ehelyett
számtalan helyen zökkenti ki a nézőt a hús-vér emberek közti nem hús-vér párbeszéd,
illetve a komolyan vehetetlen helyzetábrázolás. Itt jön be egy új halmaz: hiába japán, kínos. Szerencsére nem sok mindent sorolhatok ide, de muszáj leírnom, hogy az Alice… egész egyszerűen amatőr az emberi helyzetek megjelenítésében.
Egy ponton fontos feladata van a sorozatnak, ábrázolnia kell a három barát közti köteléket. Erre a legegyszerűbb megoldást választották az alkotók, a közösen átélt élményeket idéztették fel a szereplőkkel, idáig nincs is semmi baj. De aztán az „emlékszel, mikor Karube úgy nevetett, hogy kijött a tészta az orrán?” mondatnál elgondolkodtam, miért nem lehetett hitelesebb nosztalgia-mondattal előállni? A válasz egyszerű: a sorozatbeli játékok kitalálása ment, ez nem. Elfogadható, viszont így az Alice… közel sem tökéletes munka. A színészi játékról nehéz írni, nem tudom azt mondani, hogy rossz, inkább csak nem átütő. A forgatókönyv hiányosságaiból következik, hogy egy-két jelenetet leszámítva nincsenek színészi kihívások.
Az említett halmazokkal körülírható az Alice Határországban sajátos világa. Animerajongóknak nagyon ajánlom, rajtuk kívül pedig főleg azoknak, akik szívesen ismernek meg új stílusjegyeket, akiket érdekelnek a disztópiák, szeretik a feszült helyzeteket, a látványos akciót. Kreatív és izgalmas első évadot kaptunk, remélem, a második – mindamellett, hogy tanul az első hibáiból – hasonlóan jól sikerül.
Alice Határországban (Alice in Borderland) 2020. Rendezte: Sato Shinsuke. Írta: Watabe Yoshiki, Kuramitsu Yasuko, Sato Shinsuke. Szereplők: Yamazaki Kento, Tsuchiya Tao, Murakami Nijirô. Forgalmazza: Netflix.
Az Alice Határországban a Magyar Filmadatbázison.
