A modern pszichológiatudomány egyik alapvetésének, a transzgenerációs traumának eklatáns példáját tárja elénk az a holokauszt-témájú alkotás, a Cseke Eszter és S. Takács András rendezte Születési helye: Auschwitz című dokumentumfilm, amelyet a Spektrum Televízió tűzött műsorára.
A rendezőpáros alkotása egy magyar származású zsidó asszony, az Auschwitzban született Angéla és családja történetét járja körül. Angélával az édesanyja,
Vera két hónapos terhesen, az 1944-es magyarországi deportálások idején került Auschwitzba,
ahol a férjét azonnal megölték, Verát azonban terhesen dolgozni küldték. A terhességéről Mengele is tudomást szerzett, s – mint az a dokumentumfilmből kiderül – végig kísérletezett az asszonnyal: állandóan injekciózta, amitől Verának óriási fájdalmai voltak. Mígnem nyolc hónapra az egyik barakk felső priccsén megszülte a lányát, aki akkor mindössze egy kilót nyomott.
Sokáig azonban minderről Vera nem beszélt. A gyermekét, Angélát a hazatértük után egyfajta csodababának tartotta, és úgy is nevelte új férjével, a sárospataki, szintén zsidó és szintén túlélő kereskedővel. Az elfojtott traumát Vera unokája, Angéla lánya, Kati kezdte felszínre hozni, illetve hozatni, amikor tizenhat évesen egy iskolai feladat keretében családfát kellett állítania. Ekkor magnóra vette nagyanyja vallomását arról, hogy mi történt vele és a lányával a haláltáborban.
Mivel Vera már nem él, ez az egykor felvett vallomás különösen fontossá vált a dokumentumfilm készítőinek,
hiszen a felvételt hallva valóban a gyökeréig vissza tudtak nyúlni annak a traumának, amely aztán – érdekes módon – nem is annyira Angélára, sokkal inkább a következő generációra, tehát Kati sorsára hatott.
Mégpedig egy nagyon sajátos anya-lánya viszony előttünk, nézők előtt (is) kibontakozó lélektani jellegzetességei által. Mert amíg Angéla valóban csodababaként és -gyerekként nevelkedett Sárospatakon, majd Budapesten, illetve anyja emigrálása után Kanadában, s a holokauszt csak tudat alatt hathatott rá, hiszen nem beszéltek róla, addig
Angéla az anyaméhben átélt traumáját (persze nem tudatosan) Katiba ültette át, mégpedig sajátos nevelési módszereivel.
Akarva-akaratlanul ugyanis túlélőt nevelt a lányából: mivel az ő generációja attól félt, hogy Auschwitz bármikor megismétlődhet, a lányát minden helyzetben a legrosszabbra készítette fel. Irreális elvárásokat támasztott vele szemben, az életkorával nem adekvát feladatok elvégzésére kényszerítette Katit. Pedig mindössze szeretnie kellett volna, de Angéla ennek kimutatására képtelen volt, s a lány úgy érezte, hogy az anyja utálja őt.
A Kanadában élő, rákkutatóként dolgozó, túlélőnek nevelt Kati ezáltal annyira traumatizálódott, hogy azóta is mindenért bűntudata van: mert jól él és nem éhezik, mint a felmenői; mert kövér, s nem tud csontsovány lenni, mint a haláltáborban szenvedett és elhunyt rokonai. Ráadásul, amikor meghalt a nagymama, Kati szinte anyaszerepbe kényszerült Angéla mellett, mert a nő innentől kezdve minden problémáját rázúdította.
A holokauszt okozta transzgenerációs traumából tehát igazából Katinak kell felgyógyulnia.
A film bepillantást enged a nő mindennapjaiba. Látjuk, mennyire törekszik saját gyerekeit mentesíteni a trauma alól, illetve kiderül, hogy tudatosan választott olyan férjet maga mellé, aki – Angélával ellentétben – képes kimutatni az érzéseit.
Angéla csak egy 2016-os nemzetközi konferencián szembesült vele, hogy öntudatlanul milyen traumát okozott a lányának. Azzal, hogy – ahogy ő fogalmaz – „mindent elszúrt”. A két asszony tehát az utóbbi négy-öt évben gyógyul igazán, illetve gyógyítja egymást, próbálják a kapcsolatukat új alapokra helyezni. Ennek érdekében együtt látogattak el – s velük a film alkotói is – olyan helyekre, ahová azelőtt eszük ágában sem lett volna elmenni. Például Auschwitzba, vagy vissza arra a Budapestre, ahol még 1956-ban is durva antiszemitizmussal kellett Verának és az akkor még kamasz Angélának szembesülnie. A film rendkívül izgalmas a vallás kérdését illetően is:
vajon Angéla miért nem, Kati viszont miért ragaszkodik a zsidó vallási szokásokhoz? Milyen kapaszkodókat talál bennük?
Vallásossága mellett egy nagyon is egzakt tudománnyal, a rákkutatással pedig azért foglalkozik, mert az összes, holokausztot túlélő felmenője daganatos betegségben halt meg. S itt kanyarodik vissza a történet Mengeléhez, valamint a Vera méhébe fecskendezett injekciókhoz…
A transzgenerációs traumák erősségét, szinte feloldhatatlan és kikerülhetetlen mivoltát tárja tehát elénk Cseke Eszterék dokumentumfilmje. Ez esetben a nők sorsán keresztül. Ebből a szempontból azonban érdekes lenne a túlélő férfiakban továbbélő traumák vizsgálata is. Hiszen a holokauszt, amely a túlélőnek nevelt Kati szerint „mindig jelen van”, nemcsak a nőkben okozott ilyesfajta traumákat, egy túlélő férfi is átadhatja őket a fiának vagy a fiúunokájának. Reméljük, hogy a rendezőpáros vagy más alkotók egyszer majd a probléma férfi oldalára is rávilágítanak.
Születési helye: Auschwitz (Born in Auschwitz), 2020. Rendezte: Cseke Eszter, S. Takács András. Írta: Cseke Eszter, S. Takács András, Horváth Kata. Szereplők: Kathleen Oros Klein, Orosz Angéla. Forgalmazza: Spektrum.
A Születési helye: Auschwitz a Magyar Filmadatbázison.
