Ficus elastica
Reggel, este, reggel, este
nem kérte, nem is kereste,
ezt a telést-múlást senki.
Harang kongja, inga lengi
hozza eső, viszi szél:
forgunk, mint a bodzabél.
László Noémi: Bodzabél
Álmomban idős, sötét hajú, sötét szemű nő ül a nappalimban, én engedtem be. Az asztalnál ül, az ablak előtt. A párkány roskadozik a növényektől, mindenhonnan zöld levelek nyúlnak az ablaküveg felé, igyekeznek minél többet felfogni a gyenge kora tavaszi napsugarakból. Az asztalt és a mellette ülő alakot zöldes derengés vonja be. Fejét lehajtva apró, precíz mozdulatokkal egy cserepes növényt gondoz: letördeli az elhalt ágakat és sárga leveleket, majd kisebb kupacba gyűjti őket az asztal közepén. Az ágak apró reccsenésekkel törnek a vékony, erős ujjak alatt.
– Így csinálod, látod? – és letör egy újabb ágat. A hangra összerezzenek. Gyűlik a halom az asztal közepén. Szinte megfeketedett, barnás nyúlványok egymás hegyén-hátán, köztük színehagyott, sárgás levelek hevernek. Nem értem, hogy nem fogy már el az a növény. Hány ága van még, hány levele? Zavarosnak érzek mindent, az ajtófélfának támaszkodva állok, nézem a jelenetet. A kortól már foltosodó kézen ismerős mintát látok. Két anyajegy a kézfej alsó harmadában, az egyik egészen sötét, a másik halványabb. Kinyújtom a kezem magam elé: a körmeimen átvilágít a halvány fény. A két barna folt jól kivehető egymás alatt. Az egyikre – a sötétebbre – jól emlékszem már gyerekkorom óta, a másik csak sokkal később jelent meg, talán a terhességem alatt, az átalakulás alig észrevehető, de el nem múló nyomaként. Akkoriban eszembe se jutott, hogy ez a jelentéktelen változás (aminek az esélyét valószínűleg születésem óta magamban hordtam) anyám kezének másolatát hozta létre.
Miért nem megyek ki a konyhába egy kávéért? Tudom, hogy kávézik. Miért nem megyek be a szobába és ülök le? Milyen növény az? Tudnom kéne a nevét, ha jól emlékszem, még én vettem, egy másik városban, egy másik életben.
Puha halom alatt fekszem, átfordulok egyik oldalamról a másikra. Az arcomat hideg csapja meg, a hálószoba egy résnyi csíkra szűkülve fordul egyet. Csend van és meleg.
Apró, kövérkés gyerekkéz nyúl felfelé a rozsdás drótkerítés mentén. Az ujjak igyekeznek minél inkább kinyújtózni, végükön piszkos a köröm. Egy kerti csiga fekete fehér csíkos házát próbálják elérni, de nem sikerül összecsippenteni, túl magasan van. A kéz lejjebb csúszik a kerítésen, egy pillanatra megmarkolja, majd új lendületet vesz, és megint felnyúl, szinte csap. A középső ujj hegye eléri a csigaházat, a vékony hártya, ami eddig a kerítésen tartotta, hang nélkül elszakad, a csiga a magas fűbe esik.
A kislány mozdulatlanul áll. Hosszú haja a tarkóján lazán össze van kötve, zöld pulóvere épphogy leér a nadrág derekáig. Gumicsizmás lábát nem meri mozdítani, attól fél, hogy rálép a csigára, amit nagy nehezen levert. Távolról kiáltozást hall, gyerekhangok ricsaját hozza felé a szél. Egy pillanatig még meredten áll, aztán megrázkódik és futásnak ered. Az első lépésnél reccsenést hall, hátranéz, de nem áll meg, szalad tovább.
A kerítés mentén pitypangok nyílnak, sárga csíkká olvadva futnak a gyerek mellett. A sötétzöld fű még vizes, csúszós az esőtől, ami nemrég állhatott el. A felhők szinte a földig érnek. A kislány a közeli dombon játszó gyerekek felé szalad, zihálva lassít, a térdeire támaszkodva megáll. A többiek egy esetlen, házi készítésű lepkehálóval lopakodnak egy bodzabokor felé. Mielőtt odaérnének, egyszerűen eltűnnek, a domb üres, csak a kislányt látom hátulról, ahogy újra kocogni, majd futni kezd.
A gumicsizmás lábak már aszfalton csattognak. A gyerek befordul egy fehérre festett kertkapun. A hosszú parasztház verandája végig üvegezve van, mögötte télikert. Hatalmas, zöld levelű növények hajolnak össze a párás üveglapok mögött. Több tucat cserép lehet egymás mellé zsúfolva. Ahogy halkan belép, a növényekről lepkék szállnak fel, öt-hat fehér káposztalepke rebben a magasba, aztán mintha szirmok hullanának, vissza is szállnak a levelekre.
A házban talán négy szoba lehet egymás mellett, a kislány határozottan az utolsó felé indul. Rossz érzés fog el, szólni szeretnék neki, hogy álljon meg, ne menjen be, de nincs befolyásom az eseményekre. Óvatosan nyitja az ajtót. A szobában egy férfi alszik a pokrócokkal letakart kanapén. Halkan, egyenletes zümmögéssel veszi a levegőt. Az íróasztalon régi számítógép, körben a falakon könyvespolcok. A szoba közepén szétterített újságpapíron ételmaradványok, kolbász, kenyér és egy kés. A gyerek otthonosan mozog, leül a földre, felvesz egy szelet kenyeret. Ormótlan, nagy darab fehér kenyér, amiből minden harapásra hatalmas morzsák hullnak szanaszét. Óvatosan vág magának a kolbászból is, a kés életlen, alig tud vele egy darabot leszakítani. Csendben, nyugodtan rág, közben körülnéz a szobában, valami elfoglaltságot keres. A kanapé mellett egy fém benzines öngyújtót vesz észre, óvatosan érte nyúl. Kinyitja, megszagolja többször is. Megpróbálja meggyújtani, tudja, hogy kell, de a keze még túl kicsi. Végül egy apró szikrát sikerül csiholnia, ettől megijed, lecsapja az öngyújtó tetejét. A kanapé felől sóhajtás és zörgés hallatszik, a gyerek hátranéz. A férfi szeme résnyire nyílik, de aztán lassan átfordul, és alszik tovább. Amikor végez az evéssel, a morzsákat tenyerébe gyűjti és az újságpapírra szórja.
Felkel és óvatosan kifelé lépked, a gumicsizmák halkan nyikorognak, ahogy lábujjhegyen próbál járni. Lassan a kilincsért nyúl, kézfején egyetlen, sötétbarna anyajegyet veszek észre. Becsukja maga mögött az ajtót, felnéz.
A hosszúkás előtér másik végében egy fiatal nő az ajtófélfának támaszkodik. Bent a szobában egy idősebb asszony zöldes fényben egy szobanövény ágait tördeli.
A telefon kijelzője élesen a szemembe világít, hunyorogva próbálok gépelni. Kék csík szalad végig a böngésző felső sávján, egy másodperc múlva zöld levelek borítják a képernyőt. A Ficus elastica kedvelt szobanövény, tejnedve erősen mérgező.
Borítókép: Pixabay
