Mit érthetünk lassú élet alatt? Szemlélődést, a környezetünkhöz való értő-érző hozzáállást. Elmélyülést tevékenységeinkben, kiszakadást a városi rohanásból. Új, szokatlan gondolatok érlelését és valóra váltását. Az itt felsoroltaknál is több értelmezési lehetőséget vet fel a Ludwig Múzeum Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítása, amely 2021. július 14. óta látogatható.
Talán a bevezető gondolatforgataga is érzékelteti, hogy a hat kurátor – Csizek Petra, Jan Elantkowski, Készman József, Petró Zsuzska, Popovics Viktória, Üveges Krisztina – és a huszonhárom alkotó rendkívül nagy fába vágta a fejszéjét. Közös munkájuk során nem elégedtek meg azzal, hogy a „lassúságot” egy adott fókuszpont köré húzzák fel. Ennek egyaránt megvan az előnye és hátránya.
Előnyös a koncepcióra nézve, hogy a kiállítás szellemiségéhez illeszkedve maga az anyagválogatás megköveteli a nézőtől a lelassulást. A termek sokaságán átívelő műtárgydömping nem csupán magával ragadja a betérő érdeklődőt, hanem egyenesen beszippantja. Megszűnik a város zaja, csak a tiszta fehér falak néma türelme, a vitrineken visszatükröződő érdeklődő pillantások és a kiállítás finom hangjai maradnak.
A megfelelő időt rászánva érdemes betérni ide:
ha nemcsak megtekinteni, hanem megtisztelni is szeretnénk az installációkat. Elfeledett, eldobott és új életet nyerő dolgok, rajzok, fanzinok, horgolt lények, környezetvédelemmel és állatokkal foglalkozó videók, szárított és élő növények és még egy „masszázságy” is felfedezésre vár. Szinte felsorolhatatlan, mi mindennel találkozhatunk.
Különös módon azonban a sokszínűség kevésbé szerencsésnek tekinthető. Rengeteg anyag és ötlet tárul elénk,
ezek széttartósága, szerteágazósága megnehezíti azt, hogy bármelyikben igazán megtaláljuk a cím által hirdetett lassúságot.
Szembetűnő a különbség az egyes termekben helyet kapó csendes, organikus tárgyak és az ezekhez képest impulzívnak tűnő videóinstallációk között. Ehhez hasonlóan éles kontraszt mutatkozik a szemlélődésre hívó és a megbotránkoztatni kívánó művek egymásmellettiségében. Míg az egyik egyfajta utópia lehetőségét veti fel, úgy a másik egy nagyon is reálisnak látszó disztópia képét rajzolja meg.
Az ellentétes motivációk sokszínűsége által létrejött disszonancia, amely bizonyos szempontból a kiállítás hátrányának tűnhet, egyfajta előnyként is értelmezhető. Arra jöhetünk rá ugyanis, hogy az alkotók – a művészek és a kurátorok – fontosnak tartják, hogy a környezetünkkel való bánásmód, az azzal való harmonikus élet minden szegmensét megmutassák. Az eldobált, bomló strandpapucsok és műanyag flakonok ijesztő mementójától gondolatban eljutunk egy, a permakultúra jegyében nevelt kerthez, majd – részben a méhek kipusztulása okán, de még az elsivatagosodás előtt – egy önfenntartó hajóra csöppenünk.
Nehéz lenne egy meghatározott dramaturgia szerint értelmezni a kiállítást, hiszen kialakított természete megakadályozza ezt. Nem kapunk kész válaszokat, ám esélyünk van arra, hogy elemző jellegű gondolataink szülessenek.
Mindez nem csupán a vizualitáson keresztül valósul meg, hiszen a műtárgyak minden érzékszervünket bevonják.
Oto Hudec Ha lenne egy folyóm című anyaga a tapintás és a szaglás élményét adja: a kísérleti hajómodellben számos fűszernövény mutatja meg, a helyes paraméterek mellett mi mindent meg lehetne valósítani egy hajón. Lakner Antal REM bed és dry spa elnevezésű munkái szintén a tapintással gyönyörködtetnek. A szárított cseresznyemagokkal teli fa fürdőkád egyszerre emlékeztet a japán hidroterápiára, Földünk fogyatkozó édesvízkészletére, valamint a mindennapokban is szükséges meditatív percekre. A kiállítótérben is használatba vehető tárgyat a kevésbé szégyenlősek ki is próbálhatják a rendkívül kényelmetlen, az alváskor fellépő agyhullámok formáját visszaadó ággyal együtt.
Diana Lelonek Élő dolgok központja névre hallgató talált tárgyai a tudatalatti szaglást aktiválják. A legkülönfélébb kiselejtezett eszközök ugyanis a magának utat törő természetfragmentumokkal együtt láthatók:
fű a flakonban, moha a csizmában, új élet az alaplapban.
Látványuk önkéntelenül is összekapcsolódhat az erdőbeli növényzet vad, átható illatával, amely egyes pontokon a rothadás bűzével keveredik. Petra Maitz A Lady Musgrave-korallzátony című alkotása közösségi vállalás is, amelynek célja, hogy a korallzátony pusztulására hívja fel a figyelmet. A horgolt korallok különösen a látást stimulálják – nem találunk két egyforma méretűt, alakút, színűt. Viszonylag nagy felületet foglal el Oliver Ressler Minden összeáll, miközben szétesik című videógyűjteménye. Egy egész teremben összesen hat videó fut egyszerre a klímakatasztrófa és az aktivizmus témakörében.
A főként Bartha Gabó, Kaszás Tamás és Lóránt Anikó gondolatait közvetítő növénygyűjtögetés elmélyült állapotának terméhez képest ez hirtelen változás, amely a vizuális stimuláció mellett nem várt adrenalinlöketet is adhat. A különböző videóinstallációk velejáró hangjain túl kifejezetten
a hallás érzékét vonja be Zilahi Anna A folyó jobban tudja (Ofélia él) című versmeditációja.
Szerényen bújik meg néhány babzsák és fejhallgató az egyik terem oldalában, ám érdemes az ehhez hasonló rejtőzködő darabokat is felfedezni. Hasonlóképpen szinte vadászni kell például Benczúr Emese ruhacímke-függönyére, Mátyási Péter Tűlevélszőnyegére, illetve Schuller Judit Flóra sétafeljegyzéseire.
Végső soron az okozhatja a legnagyobb problémát, ha nincs elég időnk, hogy a műveket kellő lassúsággal közelítsük meg. Szinte leírni is lehetetlen, olyan tömény válogatásba csöppenünk. A kiemelt darabok mellett számtalan olyan művet találunk, amelyek egész nagy területet vesznek igénybe, de talán még több a kisebb, akár észrevehetetlen alkotás. Felmerülhet a kérdés,
vajon kevesebb tárgy, vagy a kevesebb bevont alkotó átláthatóbb, befogadhatóbb kiállítást eredményezett volna?
Elmélyültebben figyelhetnénk-e a kiválasztott alkotásokat, ha mindenkitől legfeljebb három-négy anyagot láthatunk? A sok impulzus mellett, vagy éppen általa el tud-e feledkezni magáról az egyén, le tud-e lassulni? Néhány hétig még mindenki kipróbálhatja, rá milyen hatást tesz a Lassú élet. Radikális hétköznapok.
A Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítás 2021. szeptember 5-ig tekinthető meg a budapesti Ludwig Múzeumban.
A borítóképen Oto Hudec Ha lenne egy folyóm (2012) című installációja látható (forrás: ludwigmuseum.hu).
