Csont, kavics, por
Képzeld azt, hogy nincs rajtad bőr, nincs benned
szív, vörös vérerek sincsenek, nem veszel levegőt,
mert nincs tüdőd, nincs májad, veséd, minden
elhagyott, ami valaha rajtad élt, csak csont vagy,
akár a téli fák, ennél, de az állkapcson csattogva
zuhannak át a próbálkozásaid, hiába vagy erős,
nincsenek izmok, inak, az első botlásban zörögve
hullsz apró darabokra, a csigolyáid ott hevernek
Isten előtt, mint az elgurult gyöngyszemek. Mivé
fűzzenek? Szétszórt csont vagy csak, semmi több.
Hány ölbe vagy összeszedhető? Élnél-e megint?
Az én összes csontom legutóbb egy elefánt két
és fél csigolyája volt, emberi, kevés, de pont elég
ahhoz, hogy az első lépésnél összezuhanjon alatta
az állat, most itt vagyok neked, nincs már bőröm,
nagy, elálló fülem sem, de még érzem, tízkilós
szív fölött nehézkedem. Nem akarok többé bőrt.
Végigkövetni, ahogy az agy leáll, kivárni, hogy
elrohadjon, ott heverni a határokon, szégyenkezve,
egyre kisebb kavicsokra aprózódva, addig tenni ezt,
amíg a kőből por lesz, és abból újra valamiben én.
Lufik
Fonnyadt, sárga lufik lógnak a fáról, az ablakon gömbölyű
formák tükröződnek. Közöttük kusza vonalak az ágak, árnyékot
vetnek a falra, összekarcolják az álmainkat. Ismeretlen zajok.
Madarak vagy emberek? Mintha szeretkeznének. Folyamatosan
vándorolnak, költözniük kell, és nem tudják az évszakra fogni.
Menjünk mi is, megfogom a kezed, miért hideg a kezed, miért
fogom a kezed, nyisd ki a kezed. Mit hozol magaddal, dobd el.
Legyél üres, megkeressük Istent, kiválasztod a saját tragédiádat.
Sárga lufik lógnak a fáról, én szeretném így képzelni az Istent,
hogy részleteiben csüng a világban. Keressük meg, vegyél tőle
szép szomorúságot. Visszatérő depresszív zavart válassz vagy
halált, de másét, ha arra vágysz, hogy utána megvigasztaljalak.
Szeretni fogod, ha szeretni foglak. Szeretni kell az elhagyottakat.
Ígéret kellene még, hélium, könnyűgáz, a sírás is csak oxigén,
hó, nehézkedés, műanyag, ami lassan összemegy akkorára,
mint az öklöm. Hány ökölnyi szorítás fér el egy gyomorban.
Sárga lufik lógnak a fáról, fel lettek kötve és egy évszázadig
sem rohadnak le onnan. Szeretném, ha összehúzódna a világ
is, mint a test, ha sírni készül. Ehelyett örökre tágul, egyszer
kipukkan. Akkor majd végtelen messze szóródunk az űrben,
de lehet, hogy űr sem marad majd, ahogyan végtelen sem.
Butaságokat beszélek megint. Végtelen lesz. Most vergődés
van és mozgolódás. Könnyű vagy, féltelek, hogy kirepülsz,
kiforog magából téged, és én végig nézhetlek a csillagokig.
A sárga lufik mind hazudnak nekünk, ne utánuk vágyj, rám
vigyázz. Ha megmondod, milyen nyelven szeretsz, kiejtem
a neved. Ha tisztelsz, figyelsz, követsz, én nem ellenkezem.
Hiába hagysz el, a tél másban sem világosabb. Lámpában
hazudj napfényt magadra, viseld. Válj szerethetővé nekem.
Engedj az ablakok felé. Hadd nézzelek. A kezed, az arcod,
amikor takarlak a világ elől. Szeresd, ahogy elzárva változol,
növény a búra alatt. Üvegházat feszítenek köréd a karjaim.
Borítókép: HippoPx
