Tiszta
Fázom az ismeretek hiányától. Attól, hogy közelít
felém a tél, még nem kellene rögtön a fagyottak közé
vágyni, mégis tudom, ott az egyetlen búvóhely, ott
az egyetlen elem, ami segíthet rajtam, a víz. Télikabátok
sorával fogasomon sem állíthatom biztosan, kimehetek úgy
az utcára, hogy ne váljanak görcsössé tagjaim, hogy ne
rázza testemet a folyton hozzá tapadni vágyó pára.
Mégis minden, amit a kabát alatt hordok, enyém, saját
igazságom, megformált véleményem. Igyekszem úgy rakni
el az összes pillanatot, emléket, hogy itt helye legyen,
amelyiknek mégsincs, az se menjen kárba, legyen intő példa,
legyen tanulópénz. Igyekszem megtanulni a megtanulhatót és
megjavítani a megjavíthatót, mégis annyi külső erő, annyi
hófúvás és annyi latyak befolyásol, nem tudok mindent úgy,
ahogy tényleg szeretném. Az elején megfogadtam, ha kell,
nem röstellek majd beleszakadni, ma már tudom, az sem ér
semmit, az sem mentheti meg az eleve elhibázni valót.
De bennem az olvasás, én kell legyek ezután a tél
ellenpólusa. Féltett titkom a fagyhalál ellen a hallgatás.
A kiejtett szavaktól, mondatoktól koszolódik a hó, ha
csendben maradok, megőrizheti fehérségét. Ez az egyetlen
ismeret, ami melegít, ezzel ki lehet bírni, míg ideér a nyár.
Esőcseppek, szakad
Szakad az eső, és azt érzem, valahol itt az Isten. Már nincsenek
aggályaim, ha kell, megérkezik úgyis. Egy ideig attól féltem, annyira
keresek másokat, hogy végül őt sem találhatom. Sorsközösséget
akartam legalább, vagy bejáratott idegeneket, olyanokat, akikről
tudom, elhisznek mindent. Végül ez maradt, az eső és valami belső
szorítás, nem lehet kimondani.
Szakad az eső odakinn, és azt érzem, valahol itt az Isten, most tisztul
le bennem minden, most nyugszik meg és most ébred fel a hiány. Talán
idővel a föld néha megjutalmazza táborát, ad néhány meleg vízcseppet
annak, aki tényleg rászolgált. A városban élek, ahol a mindenek kellene
lakjanak, mégis évek óta semmi, most szakad az eső, és valamiért
azt érzem, velem van az Isten.
Áldott napjaimon megszorítom a lépcsőkorlátokat, kapaszkodót
a villamoson, áldott napjaimon megpróbálom magamba préselni, ami
csak látható. Ilyenkor valóban történik valami behatárolhatatlan, valami
csendesen szép és könnyen hulló. Álmaim ilyenek, amikor vannak,
olyankor, ha nem lehetetlen az éjszakai befordulás. Áldott napjaimon
azt hiszem, eltérülök a földtől, áldott napjaimon mindenben hallom
a szél hangját, a vizet keresem, a vízre vágyom, szakad az eső,
és azt érzem, itt van valahol az Isten.
(A szerző a művek megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz-ösztöndíjában részesült.)
Borítókép: PxHere
