Kortárs gótika, megbotránkoztatás, élet és halál feszültsége. A brit Cradle of Filth mindig is a metálszíntér legfelkavaróbb megjelenésű zenekarai közé tartozott, és ezt a hagyományt harmincéves működésük alatt mindig tudták fokozni. Ennek újabb ékes bizonyítéka a nem sokkal Halloween előtt megjelent Existence Is Futile lemezük is.
Egy ideje már túl vagyunk az év legproblémásabb ünnepén, a Samhain/Mindenszentek/Halloween trióján, amely Magyarországon sokak számára egyenlő a meghasonlással, az anakronizmussal, sőt akár a nemzeti hovatartozás megvesszőzésével. Az újpogányok háborognak a rátelepedett keresztény rétegek, az erre érzékeny keresztények pedig a pogány gyökerek miatt. A tél beállta előtti egyik utolsó ünnepkörnek akár az ókori, akár a keresztény, akár a tömegkultúra által kilúgozott változatát is vesszük alapul, az mindenképpen
a halálhoz, a temetők hangulatához, a földi élet utáni létezésbe való átlépéshez kötődik.
Melyik zenekar is lehetne tehát tipikus aláfestő zenéje a jelmezes, őszbúcsúztató, holtakat köszöntő ünnepnek? A válasz mindenképpen a Cradle of Filth. Hogy miért? A Halloween előtt egy héttel megjelent új lemezükön keresztül teszek ennek bemutatására kísérletet.
A Cradle of Filth néven ismert metálzenekar 1991-ben jött létre Suffolkban (Ipswich), Angliában. A banda mozgatórugója és egyben utolsó eredeti tagja az énekes-dalszerző-szövegíró Daniel Lloyd Davey, aki Dani Filth néven ért el világraszóló hírnevet. A harminc év alatt tizenhárom önálló albumot, számtalan kislemezt, gyűjteményes anyagot, újrakiadást stb. megélt csapat zenéje és imidzse igen megosztó.
Már a zenei kategorizálás is problémába ütközik és igen sok vihart kavar.
A kezdeti black metal hangulat és fekete-fehér smink miatt továbbra is megpróbálhatjuk a black metal keretei közé szuszakolni a zenekart, de ki is nyithatjuk az értelmezés lehetőségeit. Én az utóbbi híve vagyok, és az extrém gothic metal címke mellett maradnék, így nem sértem meg a true black metalosok önérzetét sem, hogy egy ilyen „gumivámpír” zenekart illetek a szent jelzővel, ugyanakkor meghagyom annak a lehetőségét, hogy egy bizonyos hagyományhoz kössük a zenekar munkásságát. Ez pedig mindenképpen
a kortárs gótika világa, amelyhez zenéjük, imidzsük és szövegeik is igazodnak.
A gótikusság pedig ebben az esetben nemcsak valamiféle hangulatteremtő címke, hanem egy előadói program. Azon olvasók számára, akiknek nem ismerős a zenekar neve, kezdésként az alábbi videót ajánlom, amely a banda egyik legismertebb slágerének közelmúltban rögzített élő előadása – ezáltal a zenéjük és a színpadi megjelenésük esztétikájának általános vonalait is megismerhetjük.
Az album borítója és címe a korábban már megszokott, a zenekarra igencsak jellemző képzettársítások (például a Nymphetamine 2004-ben és a Thornography 2006-ban) világába kalauzol el bennünket, ahol a létezés válik értelmetlenné, pontosabban fenyegetetté a külső erőktől.
A festményjellegű borító akár Hieronymus Bosch rémeit is felidézheti számunkra.
Ezek a rémek, amelyek embereket falnak fel, akár valóságos, akár metaforikus alakok, végigkísértik a teljes albumot.
A klippel megtámogatott harmadik dal, a Necromantic Fantasies a szerelemnek és a halálnak már a görög mitológiában is ábrázolt elválaszthatatlanságát ragadja meg (Eros és Thanatos) egy szörnyeteg és egy fiatal nő táncában. A szöveg okkultista utalásai, illetve a szerelmet mint az élet csúcsát kiragadó részei a halállal való szembenézés ellenszerét jelenítik meg.
A másik klipes dal, a Crawling Chaos King eltávolodik a pusztulás mindennapi értelmezésétől, és az ókori Egyiptom hiedelemvilágába repít el bennünket, természetesen a zenekar saját keretrendszerében megmaradva. A dalban is említett Apophis, vagy Apep kígyó az egyiptomi mitológia kaotikus szörnyetege, amely a Napot annak éjszakai útja során próbálja elnyelni, ezzel
a teljes kozmoszt elpusztítva,
hiszen ha a Nap többé nem kel fel, akkor a világ sem létezik többé. Vagyis a káosz kúszó királya nemcsak az egyén, hanem a teljes világ ellensége, amely világ ez esetben egy meg nem nevezett istennőként áll elő a szövegben. Az istennő-szimbolika megint csak a Cradle of Filth tipikus képei közé tartozik, és általában valamely pogány vadász (Artemisz, Diana) vagy „boszorkány” istennő (Hekaté vagy a Wicca Úrnője) alakjára, illetve ezek szintézisére utal. Vagyis amennyiben a szerelem egy férfi és egy nő sajátja, úgy a halál is valahol kettejük tánca, ahol Apophis a férfi agresszor, az istennő pedig a nő, aki ezt elszenvedi.
A fenti dalok bemutatásából is látható a Cradle of Filth által követett dichotomikus gondolkodás, amelyet ha gótikus díszletekkel körítünk, akkor sokkoló, esetleg polgárpukkasztó, de mindenképpen az érzékeinket borzoló, a létezés végső kérdéseire reflektáló eredményt kapunk. Ebből a szempontból nézve
a Cradle of Filth az elmúlt harminc évben mondhatni mindig is ugyanazt a zenét játszotta,
ugyanazzal az üzenettel, legfeljebb a megfogalmazás milyensége vált egyre kifinomultabbá. Ezt az aktuális album zenei oldalával kapcsolatban érdemes duplán aláhúzni, hiszen a legutóbbi tíz évben nagyjából ugyanazon zenei eszköztár mentén mozog a zenekar. Vagyis a sok billentyűs háttér, a női vokál alkalmazása, a középtempós és gyors dalok ügyes váltogatása, valamint Dani Filth félreismerhetetlen vokális jegyei legitim helyet biztosítanak az albumnak a Cradle of Filth életműben.
Vannak itt persze meglepő elemek, mint például a How Many Tears to Nurture, a Rose enyhén power metalos galopp-betétei, vagy a The Dying of Embers szokatlan éterisége, de ezek a dalok is tartalmazzák zeneileg és szövegileg egyaránt a Cradle of Filth-esszenciát.
Az élet állandó küzdelemként tűnik fel előttünk, amelyben nem győzhetünk,
tehát nemcsak a halálnak való ellenállás, hanem kvázi maga a létezés értelmetlen. Persze ezek a popkulturális szinten költői és filozofikus gondolatok önmagukban talán nem tudnának ilyen sikert aratni, ha nem társulna hozzájuk az erotika és a horror határán táncoló képi esztétika.
Feltenném a végső kérdést a konklúzió előtt: mi is ma a Halloween mindezek tükrében? Nem más, mint valamiféle szórakozás, egy profanizálódott vallási ünnepkör, ahogy a Cradle of Filth is a kortárs gótika egyik népszerű revitalizálója a metálzenén belül. A nő és a férfi közti harcról a szerelem nyelvével beszélő, állandó feszültségről tanúbizonyságot tevő dalszövegek, valamint
a banda erotizált megjelenése miatt stílszerű az egész lemezt egy konstans erekcióhoz hasonlítani.
Gumivámpírok vagy egy egyedi gót zenekar? Műanyag vagy eredeti tartalom? Azt gondolom, mindenki döntse el maga, de ne felejtsük el, hogy vannak bőven olyan jegyeik, amelyek túlmutatnak a mindennapok fogyasztói, eldobhatóságra ítélt termékein.
Cradle of Filth: Existence is Futile, 2021, Nuclear Blast.
A borítófotó forrása a Cradle of Filth Facebook oldala.
