Ha létezne díj, amelyet a világ leghosszabb dokumentumfilmjeinek ítélnének oda, akkor Maria Speth 217 perces alkotása indulhatna a 2021-es mezőnyben. Ha nem is lenne abszolút győztes, az egészen biztos, hogy „felemelő” kategóriában senki meg se közelíthetné. Ilyen elismerés hiányában Speth kénytelen volt a Berlinale Ezüst Medvéjével és közönségdíjával „beérni”, majd további három hazai és nemzetközi díjat besöpörni.
Mindez egyfelől a jó érzékkel megválasztott témáknak (bevándorlás, integráció, felnőtté válás, identitáskeresés), másfelől a témák figyelmes, empatikus, okos és józan feldolgozásának köszönhető. No meg természetesen Bachmann tanár úrnak és az ő pártfogoltjainak. Speth és csapata tizenkilenc németországi kisdiák néhány hónapját vette fel 2017-ben, és alakította pusztán vágások segítségével az iskolából való kilépés kettős történetévé. A gyerekek az év végi vizsga felé haladnak, amely életük fordulópontja lesz, mert meghatározza, hol és hogyan tanulhatnak tovább – szeretett tanáruk pedig a nyugdíj felé, hiszen ez az utolsó tanéve.
Az útkeresés, a valahová tartozás izgalmát így néha-néha ellenpontozza a háttérből az egyedül maradás melankóliája.
Másféle történetíve a filmnek nincs, nem is lehet, hiszen elsősorban az iskola életéből vett jeleneteket (tanítási órát, szakkört, udvari játékot, folyosói beszélgetést) látunk, illetve időnként a várost, ahol a gyerekek szülei dolgoznak, végül pedig az osztálykirándulást.
Mi lehet az, ami mégis több mint három és fél óra hosszára leköti a nézőt, és ennyi elismerést szerzett a filmnek? Talán az átváltozás. Az, ahogyan tizenkilenc kiskamasz igyekszik egyszerre megküzdeni saját magával és a körülöttük lévő világgal. A gyerekkor és a felnőttkor határán testük-lelkük éppen átalakulóban. Pályát kell választaniuk, átgondolva nemcsak azt, hogy ők maguk mit szeretnének, hanem azt is,
mit tesz lehetővé számukra a családban, a társadalomban elfoglalt helyük.
Meg kell tanulniuk beilleszkedni a saját közösségükbe, adott esetben úgy, hogy a közösség jelen sincs, mert a gyerekek a hazájuktól több száz vagy ezer kilométerre élnek, a családtagjaik pedig szétszóródtak a világban. Közben tudják, hogy magasabb iskolákat csak akkor végezhetnek, ha elfogadják a helyi normákat és azt, hogy nem mindenki fordul jó szándékkal feléjük. Be kell valahogyan illeszkedniük a befogadó, de mégiscsak idegen németországi közösségbe, egyszerre tanulva az idegen nyelvet és a saját álláspont melletti érvelést.
Egyetlen hely létezik Stadtallendorfban, ahol minden szempontból támogató közeget találnak. Szerencséjükre éppen ott töltik a napjaikat reggel héttől délután háromig. Csak itt találkozhatnak éppen olyan kiskamaszokkal, mint ők maguk. Csak itt mondható el, hogy mindegy, szőke vagy barna a gyerek, hogy sovány vagy kövér, hogy olasz, török, bolgár, kazah vagy erdélyi szász, mindnek pontosan ugyanazok a problémái. Ez a tudat is egy lépés az identitás kialakítása felé.
Akinek pedig ez sikerül, az később nemcsak ennek a közösségnek, hanem bármely társadalomnak hasznos tagja lehet,
tehát az integrációja is sikeresnek mondható. A néző szeme előtt bontakozik ki egy utópia, amely éppen azért, mert dokumentumfilmként a hitelesség igényével lép fel, hétköznapiságában is teljesen elbűvöl.
A középpontban pedig egy olyan tanár áll, aki ezt erősíti meg. Aki minden lehető eszközzel igyekszik rávenni őket, hogy segítsenek egymásnak a bajban, hogy vigasztalják egymást, ha veszteség ér valakit, hogy verekedés és sértett elbújás helyett dolgozzák fel közösen a konfliktusokat. Aki folyamatosan hangsúlyozza, hogy egymásra vannak utalva. Mivel pedig édeskevés lenne mondogatni ezeket az okosságokat, minden létező pedagógiai módszerrel arra törekszik, hogy tudat alatt is érvényesítse a hatásukat. Akár zenél, akár mesél, akár feladatot oldat meg, akár szelíden mosolyog, akár szigorúan fedd, minden pillanatban ugyanazt cselekszi, semmi nem fölösleges.
A film egy nyelvleckévé és emberi kapcsolatokra felkészítő tanmesévé váló történetmondással indít, amelynek során egyenként minden diáknak az anyanyelvére lefordítják azt, hogy „szeretlek”.
Ugyanennek a közösségtudatnak a szolgálatába áll a páros szógyakorlás, a csoportos meseírás, a gitár és a dob.
Negyven év tapasztalatával a háta mögött Herr Bachmann még a spontánnak tűnő cselekedeteit is céltudatosan és átgondoltan használja. Hatvanöt évesen sem röstell új dolgoknak utánanézni. Állandóan dicsér. Ha mást nem lehet, akkor legalább azt, hogy milyen vidáman nevet a gyerek. Ha önálló ötlete van valakinek, azonnal felhívja rá a többiek figyelmét. Aki megsértődik, azt meghallgatja, addig a sértőt kiküldi; aztán a sértőnek is utánamegy, és őt is meghallgatja. Később hasonló helyzetben már nem veszi ennyire komolyan a sértettséget, de azért kettő helyett három csokit oszt a magába fordulónak, és ez ellen nincs is kifogása senkinek.
Senkit nem kényszerít semmilyen álláspont elfogadására, mindössze megmondja neki, mi lenne a helyes,
de ha nem akarja követni az illető, nem erőlteti. Legfeljebb azt, hogy őszintén beszéljen, és észérveket hozzon fel az álláspontja mellett. Bachmann tanár úr ugyanis pontosan tudja, hogy már önmagában az komoly dolog, ha a gyerek egy olyan embertől hallja, hogyan kellene viselkednie, akit tisztel és szeret.
Ugyanakkor kételkedik saját magában. Soha nem akart tanár lenni, az iskola merev formái taszítják, folyton kilép a szabott keretek közül, főleg osztályozni nem szeret. A néző számára furcsa lehet, hogy a kollégái ezt hagyják – ő sem biztos benne, hogy ezzel feltétlenül jót tesz a gyerekekkel. Ami viszont biztos: az osztálya nemcsak megszereti őt, hanem a vizsgán is átmegy, ellentétben más osztályokkal ugyanabban az iskolában. Ehhez kell a biztonságos közeg, amelyet Herr Bachmann teremt.
Olyan közeg, ahol a különböző kultúrák találkozhatnak, össze is ütközhetnek, mégsem okoznak egymásnak jóvátehetetlen károkat.
Ahová a diákok a családtagjaikat is magukkal vihetik ugyanebből a célból; el is hozzák őket a karácsonyi összejövetelre és szeretetlakomára, vagy éppen a jövőjükről szóló megbeszélésekre, ahol szó szerint a gyerek lesz a tolmács. Ezek a kiskamaszok akár kellemetlen, konfliktusos kérdésekben is meg mernek nyílni, a kezüket feltenni, véleményt mondani; még akkor is, ha pontosan tudják, hogy a véleményük szembemegy az elfogadott normával. Nem is könnyű elkerülniük a normaszegést: mégiscsak két különböző közösség normáinak kell(ene) megfelelniük, miközben az is előfordulhat, hogy már határozott saját nézetet alakítottak ki.
Különösen sokszor kerül elő a nemek viszonya. Eleve a koedukált osztály szokatlan, sőt visszatetsző lehetne egyes kultúrákból érkező diákok számára, ahogy az is, ha lányokkal úgynevezett „fiús”, fiúkkal „lányos” tevékenységeket végeztetnek, még sincs bennük ellenállás. Az, hogy a végén a fiúkat és a lányokat egyaránt elengedik a kétnapos osztálykirándulásra, nemcsak a gyerekek, hanem a szülők abszolút bizalmát is jelenti.
Amíg pedig tanulják egymást és a körülöttük levő világot, amíg tanulnak a saját nézeteik mellett érvelni, addig észrevétlenül a néző is megtanulja megérteni és elfogadni őket. Hiszen hogy is ne ismerhetne rá a saját iskolás korára vagy a környezetében élő kiskamaszokra, ahogy nagyképűsködnek, megsértődnek, érdeklődnek, lelkesednek, kötözködnek, unatkoznak, pimaszkodnak vagy szoronganak? Egy kicsit a néző számára is átváltoznak:
egy csapatnyi gyerekből tizenkilenc egyéniséggé válnak, akik közül egy sem hótiszta angyal, de a maga módján mind szerethető.
Hiszen annak a szemével látjuk őket, aki mindegyikőjüket szereti. Egész évben összesen ezzel a tizenkilenc tanulóval foglalkozik, de nekik aztán meg is ad mindent, amit megadhat.
Ha nem tudnám, hogy dokumentumfilmről beszélünk, habozás nélkül beszélő névnek minősíteném a Dieter Bachmann nevet. A Dieternek etimológiailag a hatalomhoz, a Bachmann-nak a patakhoz van köze. Márpedig Dieter Bachmann-nak ebben a kis közegben hatalma van, akkor is, ha látványosan szinte soha nem él vele. Hiszen még a hangját is nagyon ritkán kell fölemelnie. Másfelől abszolút patakszerű, amit csinál: csöndesen, türelmesen, feltűnés nélkül dolgozik, sokszor csak úgy „ott van”, amikor szükség van rá, és soha nem beszél vagy cselekszik indulatból.
Egyszerűen hagyja, hogy a munkája lassanként beszivárogjon a körülötte élők tudatába.
Az ember alig hiszi el, hogy egy véletlenből és egy szokatlanul türelmetlen német tisztviselő spontán ötletéből származik ez a név – amint ugyanis a film vége felé elhangzik, a Bachmann családot százhúsz éve még Kowalskinak hívták, azaz a tanár maga is egykori vendégmunkások unokája. A közvetlen kollégáinak még erősebb a bevándorlói háttere: mindketten Törökországból érkeztek évtizedekkel korábban, és bár teljesen elnémetesedtek, nem tagadják meg a múltjukat.
A patak, a víz feladata az átváltoztatás és az, hogy mindig csak adjon. Tanácsot, tanítást, minőségi időt, dobverőt, gitárt, az élete darabjait – vigyétek csak, vigyétek.
Közben felejtsük el, hogy magánélet, az nem jut az öreg Bachmann-nak.
Személyes kapcsolatai csak kollégáival vannak, úgy pihen, hogy velük beszélget, a feleségétől elvált, a saját gyerekeit pedig soha nem látjuk, enni is a diákjai jelenlétében eszik, és közben is nevel. Egyszer még az iskolában is alszik. Vagyis látjuk az árat is, amelyet a nagyszerűségért fizet. Így, ha történetesen pedagógus nézi a filmet, talán kevésbé frusztráló érzés, hogy ez az ember tényleg mindenhez is ért: matematikához, nyelvtanításhoz, hangszeres zenéhez és énekhez, mese- és versíráshoz, szobrászathoz, még pszichológiához is. Soha egy percre nem áll le, se a tanteremben, se a kiránduláson. Akármilyen jelentéktelennek tűnő dolgot csinál, abból minimum nyelvlecke lesz és közösségépítés.
Ha van a filmnek hiányossága, az az, hogy a közösség kialakulásának első fázisait nem látjuk, mivel nem a tanév elején kezdték a forgatást, hanem kicsivel félév vége előtt, és a csoport ekkor már túl van az összecsiszolódáson. Természetesen érthető a „késlekedés”: az sem lehetett csekélység, ahogyan
a rendező és a stáb elnyerte ezeknek a nagyon érzékeny helyzetben levő gyerekeknek a bizalmát,
hogy ne féljenek a kamerától, sőt természetesen viselkedjenek a jelenlétében. Ezek a felnőttek még kevésbé tűnnek fel, mint Bachmann tanár úr, vagyis a stílusuk is hasonló lehet: ők is szép csendben veszik rá az osztály tagjait, hogy meg merjék mutatni önmagukat. Az első tantermi jelenetekben még így is sűrűbben előfordul, hogy az operatőrre sandítanak a gyerekek, de később már láthatóan pontosan tudják, hogyan kell szándékosan elfeledkezni róla. A legszemélyesebb pillanataikat is meg tudják élni így, beleértve az első óvatos-szerelmes kezdeményezéseket.
Hogy mégis úgy érezze a néző, hogy kezdettől egy folyamatot lát, a film elejére hajnali felvételeket vágtak be, amikor az ég még sötét, de a város már ébredezik. A csoport kialakulásának kezdetét sajnos ez sem pótolja. Cserébe segít már az első pillanatokban rokonszenvet ébreszteni a nézőben, akinek azonnal a saját kiskamasz kora juthat eszébe, és rögtön meg is sajnálja a nehéz táskát cipelő, alváshiánytól kábult gyerekeket.
A film végén szintén jelképes értékű, ahogyan szétszedik az osztályterem díszítését,
és csak a szabvány iskolai bútorok maradnak, a végzett diákok pedig szétszélednek mindazzal, amit kaptak. Egyikük spontán dalba fog: „volt egyszer egy Bachmann tanár úr”. Közben ő nem látja, de a néző igen, hogy a tanár már csakugyan „volt”, hiszen többet nem fog tanítani, és nemcsak a kiürült terem készteti arra, hogy a szemét törölgesse.
Lassú folyamat a megértés és az integráció, de hosszú távon valószínűleg így érhető el a legjobban, ahogyan a filmben látjuk. Biztos, hogy Németország sem tökéletes hely, a gyerekek pedig nem egy utópiába fognak belekerülni, amikor kilépnek a tanteremből.
Lehet, hogy a tudásuk hamar beleütközik a realitásokba, és a tanult viselkedés lekopik róluk.
Az is lehet, hogy nem éppen azt fogják eltanulni a befogadó közösségtől, amit a közösség szerint el kellene tanulni. Viszont akkor is meg fog maradni bennük, hogy a tudást rokonszenves, hiteles emberektől kapták, akiket mindig szeretni fognak.
Lassú folyamat a megértés, de a három és fél órás játékidő még lassabbnak tűnik. Különösen a film középső félórájában.
Minden felvétel gyönyörű, és nagyon szép ritmusa van az egésznek, de három és fél óra még akkor is sok, ha a magam részéről szívesen néztem végig kétszer is. Hatásosabb is lenne, ha vágtak volna belőle, legalább a múzeumi jelenet nagy részét. Ahhoz viszont nem kell hosszú idő, hogy megértsem azt a fajta szakmai lelkesedést, amit az előzetes is idéz: amíg a film tart, a néző visszakapja az emberiségbe vetett hitét. Aki megnézi a Bachmann tanár úr és az osztályát, az annak a dokumentálását látja, hogy az emberi jóság létezik és türelmes neveléssel kibontakoztatható.
Bachmann tanár úr és az osztálya (Herr Bachmann und seine Klasse), 2021. Rendezte: Maria Speth. Írta: Maria Speth és Reinhold Vorschneider. Szereplők: Dieter Bachmann, Aynur Bal, Önder Çavdar. Forgalmazza: Cirko Film
A Bachmann tanár úr és az osztálya a Magyar Filmadatbázison.
