Hajdu Imeldával a Csokonai Színházban eddig eltöltött éveiről, a színház szerepéről, a színészet adta lehetőségekről beszélgettünk.
KULTer.hu: Ez a negyedik évadod a Csokonai Színház társulati tagjaként. Ez már egy olyan időszak, amire összegezve vissza tudsz tekinteni?
Igen, négy éve már, hogy Tolnai Hellával és Wessely Zsófival a társulat új tagjai lettünk. Nagyon gyorsan eltelt ez az idő! Az első év volt a legintenzívebb. Minden új volt számomra, tettre kész voltam, szenvedélyes, kíváncsi. Ekkor próbáltuk a Leart, ebben az évben volt az első bemutatóm is, a Júlia kisasszonyban. Mélyvíz volt, de nagyon szerettem. Máig talán Kristin a legkedvesebb szerepem.
KULTer.hu: Annyira testhezállónak érezted?
Inkább amiatt, hogy sikerült elveszni a karakterben, az előadás világában, úgy érzem, sikerült elmélyülni a szerepben.
Nagyon fontos az átlényegülés, és ezt a lehetőséget nem minden szerep és nem minden rendezői kulcs adja meg.
Jeles Andrással ez könnyű volt. Hozott egy vontatottnak ható, nehéz, súlyos, intelligens, érzékeny világot magával, aminek vagy felülsz a szekerére, vagy nem érted az egészet. Tudtam hinni ebben a szerepben, és ez nagyon fontos.
KULTer.hu: Egy nem hivatalos, de számomra mérvadó kritika szerint túl szép voltál ahhoz a szerephez.
Ilyen nincs.
KULTer.hu: Vitatkozhatok? Sántítanod kellett, hogy csúnyábbnak tűnj.
Régóta próbálom félretenni vagy helyén kezelni ezt a kérdést, a nőiség, a szépség dolgát az életben és a színpadon. Persze színészként „eladhatónak” kell lennünk, és számít a külső, de szeretnék ezen túllépni. Elegem lett abból, hogy szépnek vagyok titulálva, ez beskatulyáz a színházban és az életben is.
Ha szép vagy, egy idő után nem várnak tőled többet.
Pedig nem ez a típus vagyok, aki meg akarja úszni a színészetét nemi identitásból és külsőségből. Persze ennek megvan a másik oldala is, hiszen nem rám osztották volna Afroditét (a Herkules – A kezdetek című darabban – a szerk.), ha mondjuk túlsúlyos lennék, de szeretnék átlendülni ezen. Engem az érdekel, mi van ezután, hol kezdődik az ember. Az első államvizsgám is ezt járta körül, a nőiség a színházban – hogy ítéli meg a társadalom, mi mit hozunk ki belőle, hogy használjuk úgy, hogy nem élünk vissza vele – nagyon összetett téma.
KULTer.hu: Te választottad a témát, vagy hogyan talált meg?
Utolsó évesként a Vízkereszt, vagy amit akartok-ot játszottuk, én voltam benne Viola/Cesario és az ikertestvére, Sebastian is. Ebből következett, hogy ez a szerepelemzés lett a tételem az államvizsgán, erre az alakításra felfűzve: mik a nemi identitási jegyek a színművészetben, a színházban, a társadalomban. Főként arra koncentrálva, milyen fizikai jelekkel játszol el nőként egy nőt, aki eljátssza, hogy fiú, aki a saját testvére, és olyan fiút is, akit ő talál ki.
A hanghordozás, a test karikatúrája, a mozgás, a fizikalitás – nagyon izgalmas kérdések kerültek elő.
KULTer.hu: Hosszú távon lehet építkezni egy-egy ilyen összetett szerepből?
A szerepeimhez legtöbbször a testen keresztül kezdek közeledni. Olvasom a szövegkönyvet és érzem a testtartásomon, hogy a testem veszi fel a karaktert: a testemen keresztül „megy be” a szerep, és reményeim szerint adódik át kifelé is. Van most egy saját csoportom az Ady Gimnáziumban, nekik is ezt igyekszem megtanítani: a test felszabadításán keresztül jutunk önismerethez, a lélek szabadságához. Fel kell tudnunk fedezni, milyen határtalan egy mozdulatsor. Ebben például a jóga is nagyon sokat segít.
KULTer.hu: Nem is tudtam, hogy tanítasz. Élvezed?
Tavaly csak bedolgoztam Gelányi Bence csoportjához, idén lett egy saját csoportom.
KULTer.hu: Hány évesek?
Tizenhét-tizennyolc évesek, zömmel lányok.
KULTer.hu: Könnyen megtalálod velük a hangot?
Sokat tanulok tőlük. Nagyon izgalmas a világlátásuk, még ha számomra idegen és kissé ijesztő is.
KULTer.hu: Mi ijeszt meg?
Ők úgy látják, egy lyukacsos sajt a világ, kilátástalanok, számukra nem mérvadó, hogy van-e holnap. De ez nem az a régi carpe diem-érzés. Mindent lehet, de semmi sem érvényes, semmi sem értékes. Mindenki önmaga megváltásán igyekszik, magával törődik, saját maga guruja. Nincs előttük perspektíva.
Én bátorságra és őszinteségre próbálom nevelni őket, nem adhatok nekik mást, mint amit gondolok.
KULTer.hu: Ennyire más, távoli generációnak érzed magad hozzájuk képest? Hiszen, ha tíz év van köztetek.
Nem tudom, hogy ez pusztán generációs kérdés-e, vagy amiatt is távoli a világuk, hogy én nagyon más körülmények közt nőttem fel. Az a hagyaték, amit otthonról hozok, archaikusabb, egészen másfajta értékrend szerint való. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt kaphattam, mert ha ezzel a képlékenységgel, ami bennem van, mondjuk Pesten születek, ki tudja, mi lenne belőlem.
KULTer.hu: Próbáljuk meg elképzelni!
Nem tudom… valami alter-hippi csaj, aki vekeng a művészet oltárán és állandóan másoktól várja a visszaigazolást.
KULTer.hu: Mit kaptál otthonról, egészen konkrétan, ami ettől megment?
Egyfajta paraszti józanságot és azt a képességet, hogy lásd, hol a helyed a világban, a környezetedben. Ez megtart. És megtart a színház is.
Az, hogy szerepekkel, üzenetekkel, közvetlen, bátor és őszinte kollégákkal találkozol, tanít egy értékrendet, így nem tudsz annyira kicsúszni.
KULTer.hu: És ha nincs meg ez a háttér? Egy 18 éves fiatal, a maga kialakulatlan világával, kusza érzelmeivel színésznek áll, bekerül egy fenevad világba, ahol rettenetesen megbolygatják a lelkét – hogy lehet ezt olyan fiatalon ép ésszel, ép személyiséggel kibírni? Honnan van ehhez a vállalkozáshoz lelki stabilitás?
Ha lenne lelki stabilitás, akkor nem menne az a fiatal színésznek. Éppen a képlékenységed, az elveszettséged, a fluiditás, amely ahhoz kell, hogy ezt a pályát válaszd. És igen: szétbombáznak. De adnak egy új karámot is.
Mint a vadlovakat, szabadjára engedik benned az érzelmeket,
de azt mondják: menj ki, ott az új karám, odakint megtalálod.
KULTer.hu: Elképesztő bizalom kell ahhoz, hogy ezt bárkitől elfogadd.
Tizennyolc évesen nincs meg benned az a tudatosság, hogy ezen gondolkodj. Színházat csinálni perverzió. És engem ez a perverzitás érdekelt.
KULTer.hu: Akkor azt mondd el, mi terel afelé a bizonyos új karám felé!
Nagyon sok önkritika, őszinteség és jó barátok. Kegyetlen és jó barátok.
Nagyon sok szeretettel lehet ezen a pályán ép embernek maradni.
KULTer.hu: Ez egy elég erős szerencsefaktor. Hogy megkapod-e a környezetedtől.
Ez nem így van, nem csak szerencse. Szeretetet lehet teremteni. Azt hiszem, neked egyénként kötelességed hatni a mikrokörnyezetedre, és ez az a hatás, amire mindenki képes, mert belénk van kódolva, hogy képesek vagyunk szeretetet adni. Te magad meg tudod teremteni ezt a közeget.
Ahhoz persze, hogy szeretni tudj, sok önvizsgálat kell.
Nekem sok munkám van abban, hogy a kislány, aki bennem mélyen él, épen megmaradt.
KULTer.hu: Ebből, amit itt most elmondtál, mi adható át színésznőként a színpadon?
Ez egy fogós kérdés. Nagyon függ attól, milyen a színházad. Másfelől viszont az utóbbi időben nagyon mást gondolok a színészi hivatásról, mint korábban.
KULTer.hu: Kezdjük akkor a színházzal! Mit tud a színház adni ma, vagy mit kellene tudnia adni?
Valahol ott kezdeném, hogy nagyon furcsa világot élünk, nagyon nehéz benne eligazodni. A világ tele van trendekkel: body positivity, genderfluidity, elfogadás, közben meg azt tapasztalod a bőrödön, hogy félünk mindentől, ami nem olyan, mint mi. Hogy egy közeli példát mondjak: a tanítványaim körében tapasztalom, hogy el kell fogadnod mindenkit annak, aminek ő tartja magát, akármilyen unikornis is, mert ha nem, náci vagy és rasszista, de én azért erdélyi magyarként sokszor még mindig román vagyok. Hiába kérdezek vissza: „szerinted én itt most románul beszélek?” Nem tudsz eligazodni, mi történik ebben a világban. Ettől félnek a mai fiatalok is. Az a világrend, amiben én felnőttem, már nem érvényes. De ettől nem kell bepánikolni, hanem meg kell ismerni, körbe kell járni,
a színháznak kötelessége az eligazodási kényszerrel foglalkozni és irányt mutatni.
A pandémia egy erős jelzés arra, hogy nagy átalakulásban van a világ, és az átalakulásokban a művészetnek mindig húzóerőnek kell lennie. Színházat csinálni iszonyú felelősség. Nem csak szórakoztatóipar.
KULTer.hu: Számodra milyen darabok mutattak ebbe az irányba a Csokonai palettájáról?
Most legutóbb Pass Andrea Fináléja. A másik nagyon fontos darab az utóbbi időkből a Kimondhatatlan. Amiben pedig én is benne voltam: a Lear. Kísérletező, emeltebb rendezés volt, szerettem. És megvolt benne az is, amit én kissé hiányolok a magyarországi színházakból (nem mindegyikből): a vizualitás.
KULTer.hu: Miért éppen ezek?
Az identitáskeresés hangsúlyos bennük, és ez most nagyon fontos. Ez egy kulcsprobléma. A válság, hogy hogyan lépj túl a saját gátjaidon. Eluralkodott egy globális félelem, ezért fontos, hogy a művészet ebből minél többet magába szívjon.
A színház arról szól, hogy bármi problémád is van, nem vagy egyedül.
Ez a közösségi élmény tudja letarolni a félelmet.
KULTer.hu: Mi a helyzet a másik dologgal, amit említettél – hogy a színészi pályát másképp látod mostanában?
A színháznak ma már nincs olyan helye bennem, mint volt, de ezt egy szép, megnyugvó józansággal mondom. Szenvedélyes szerelem helyett házasság – valami ilyesmi változás zajlott le bennem. Jobban rálátok talán a szakmára és magamra is, mint közvetlenül az egyetemi évek után. Talán azért kezdtem másképp gondolni a színházra, mert megnyugodtam itt, Debrecenben. Nagyon hálás vagyok ezért. Biztonságban érzem magam ebben a társulatban, és ezért tudok kívülről is magamra nézni. Ez egy olyan társulat, ahol tudsz az emberekből táplálkozni. Kevés hely van, ahol ilyen szeretetteljes és támogató a légkör, ezt tapasztalatból mondom.
KULTer.hu: Valami lemondást érzek ebben.
Színésznőként a színház egyoldalú szerelem és ebből nem akarok vesztesként távozni. Akkor vagy vesztese, ha többet vársz tőle, mint amit adni tud neked, akár egy párkapcsolatban. Ahhoz, hogy ne várj többet, ismerned kell, mennyit tud adni, és neked hol a helyed, mennyit tudsz te adni.
Ha túl fontosnak tartod magad színészként, akkor kicsúsztál.
Folyamatos hiányérzet, frusztráció vár rád: tipikus színésznőbetegségek. Hiszen színészként mindenki ugyanazt szeretné: kicsit jobban értékelve lenni, pótolhatatlannak lenni. Ez nem egészséges. Igaz, kevésbé tesz motiválttá, ha józanul belátod, hol a helyed. Lecsap egy adagot a szenvedélyedből. Azt az énedet kell megtanulni kezelni: gombnyomásra bekapcsolni, ugyanarra a szenvedélyfokra felhúzni magad, amikor a színpadon vagy. De az életem nem csak a színház. A belátás, hogy pótolhatók vagyunk, először veszteségérzésként ért. Arra is gondoltam, talán más szakmát kellene keresnem. Ez a gondolat akkor a csalódásból jött, de most megnyugvás van bennem.
Megtart ez a szakma, csak tudd, hol a helyed benne.
Nem akarok hiányérzettel nyugdíjba menni. Nem akarok feltétlenül a színházból nyugdíjba menni. Idős éveimet egy tengerparti kis házban képzelem el, ahol írni fogok, ezekből az évekből táplálkozva. Én a színházon keresztül ismertem meg a világot. Eljegyeztük egymást, de nem biztos, hogy az aranylakodalmunkat megvárom. Másképp vagyok már motivált, másképp rajongok a színházért.
KULTer.hu: A színházcsinálás más oldala is érdekel?
Van bennem sok minden, amit színésznőként nem tudok megmutatni a színpadon. Ez most kezd bennem kiforrni, érzem a késztetést, de még nem tudom, merre tegyem a lábam. A képiségem, a gondolatiságom szeretném átültetni a színház világába.
A borítófotót Máthé András készítette.
