Az utolsó álom
Az utolsó álom vajon mennyit enged?
A sárcsúszdát folyamatosan locsolni kell,
ez a legfőbb szabály, de mi van, ha elfogy
a vázából a víz, az utolsó cseppet már
nem is látom, csak jön utána egy gondolat,
hogy nincs, de akkor mennyi, nyolc méter
vagy tizenhat kiló vagy valami trükkös hurokszám,
amelynek az első és az utolsó számjegyét
pillekockával kell kidobni? És hogyan fogok
fél kézzel felmászni a zenélő bordásfalra,
ha lánctalpas zsúrkocsi fékez le előttem?
Kiszámoló
Érthetetlen mondókával számolják ki mindig,
hogy én leszek a fogó, de hiába próbálnék
utánuk futni, alig hogy elhangzik az utolsó szótag,
már nincsenek sehol. De még mindig jobb így,
mintha rám bizonyítanának valamit,
aztán kihívó nyugalommal sétálgatnának körülöttem.
A kocsma közönsége
Órákon át szidalmazta őket, de azok
békésen tűrték, csak akkor elégelték meg
a dolgot, amikor azt mondta rájuk:
ti, fehér kezűek. Felrángatták a székről,
és kitették a kocsma elé. Ott még
elismételte párszor, jó hangosan,
hogy odabent is meghallják: fehér kezűek,
fehér kezűek, de aztán abbahagyta, elment.
Rontás
Csak arra lehet gondolni, hogy valaki
megnézett csecsemőkoromban, nem sokkal
születésem után, talán rögtön akkor,
amikor először kivittek az utcára abban a kissé
megkopott babakocsiban, amely a bátyámról
maradt rám, amikor vettek neki egy vadonatúj,
krómozott sárhányójú sportkocsit.
Odajött az illető, bizonyára nő, és valamilyen ürüggyel –
merre van a malom vagy a gombolyító –
beszélgetni kezdett anyámmal, és közben,
mintha csak gyönyörködne bennem,
mert kisbabának még szép voltam,
jól megnézett magának.
Így persze nem csoda, hogy ide jutottam.
Kevés a hely
Ez a fa átlépett az erdei út túloldalára,
de kiderült, hogy éveken keresztül rosszul látta,
ott még kevesebb a hely, visszalépett.
Reggel a járőrök nem vettek észre semmit.
Borítókép: Piqsels
