Ha regényt írni olyan, mint kizuhanni egy álomból, olvasni talán olyan, mint elmerülni egyben. Az alkotás és a befogadás élményét, a művészetet, a tudományt és az egyszerű, hétköznapi pillanatokat átszövő „varázslat” mellett a nőiség, nőiesség komplex tapasztalatai jelennek meg N. Tóth Anikó 2022 tavaszán a Kalligram Kiadó gondozásában közölt művében, A szalamandra mosolyában. A felvidéki szerző nevéhez mesék, novellák, irodalmi tanulmányok, esszék, recenziók, színpadi játékok, egy Mészöly-monográfia és írókkal folytatott beszélgetések kötődnek. A szalamandra mosolyában abba a városba kalauzolja az olvasót, ahol annak idején érettségizett: Selmecbányára.
A mű háromszázhatvan oldala harminckét fejezetre oszlik, mindegyik egy-egy új történetet mesél el, ám időnként bizonyos karakterek visszatérnek, újból magukhoz veszik a szót. Egymáshoz lazán kapcsolódó szövegtöredékekről beszélhetünk, „monológgyűjteményről”, ahogyan Csehy Zoltán fogalmazott az Élet és Irodalom Ex libris rovatában. A könyvet lapozva selmecbányai helyszínek, tájak, utcanevek és épületek segítik a tájékozódást, ám a tartalomjegyzékben nem ezek, hanem női nevek szerepelnek, a főszereplő és/vagy elbeszélő hölgyek nevei (kivéve az első és az utolsó, zenéből kölcsönzött terminusokkal Ouvertüre-nek és Codának elnevezett egységeket). A visszatérő alakok mások, ennek ellenére felismerhetőek. A folytatás nem következik egyenesen az előzményből, a nevek is átalakulnak, tükrözve a szereplők megváltozott állapotát, élethelyzetét.
A selmeci különös hölgy legendáriumából − szerepel alcímként, s valóban adott egy olyan olvasat, amely a konkrét nők sajátos (élet)történetét, jellemét, tehetségét, vágyait és félelmeit összeolvasztja egy általános, mindenkori nőben. Vagyis Angela, Clara és Parázska – hogy csak az első hármat említsem –, és a többi referenciális és fiktív nő együttesen teszik ki a „selmeci különös hölgyet”.
A szalamandra mosolya ugyanis amennyire Selmecbánya városának története, olyannyira az ott élő, ott megforduló, vele kölcsönhatásban lévő nőké,
és mindezen túl, ahogyan a fülszöveg sorolja: mese és mítosz, napló és feljegyzés, anekdota és önreflexió. Ám nem csupán a jellegzetes selmecbányai helyszínek, természeti és építészeti elemek, illetve a női sors kérdései kötik össze ezeket a szövegeket – melyek önmagukban is megállnak –, hanem az ezeket színre vivő intim, vallomásos hang, az, hogy a megszólaló egészen közel engedi a kívülállót, a kintről bekukucskáló olvasót.
A helyszín tehát adott, pontos időkoordinátákkal azonban nem lát el minket a szerző.
Leginkább a használt nyelv fordulataiból és a történelmi személyekre, eseményekre, politikai konfliktusokra tett utalások alapján kell elhelyeznünk magunkat Selmecbánya idővonalán, melyen Mátyás király és Beatrix királyné látogatása ugyanúgy helyet kap, mint a zsidókat a haláltáborokba szállító vonatok áthaladása. A megjelenített korok, helyzetek sokfélék, ám az emberi tapasztalatok – a barátok közötti kötelék, a szerelembe esés, a családalapítás, a teremtés öröme, a veszteség elszenvedése – nem sokat változnak az évszázadok során, függetlenek attól, hogy parasztlánnyal vagy úri kisasszonnyal esnek-e meg.
Az ábrázolt nők – akiknek nemcsak a rangja, a társadalmi pozíciója, a családi helyzete, de a kora is széles skálát fed le a kislánytól az idős asszonyig – eltérő mértékben fogékonyak a körülöttük zajló eseményekre, a politikai feszültségekre, az erőviszonyok változásaira.
Szemlélő, résztvevő vagy áldozat válik belőlük, s mindegyikük másként, a maga módján reagál, reflektál a körülményekre.
Közös bennük, hogy a rajtuk túlmutató, nagyobb képet is a személyesség szűrőjén keresztül, esendő emberként szemlélik. N. Tóth Anikó ezzel arra az örök érvényű igazságra mutat rá, hogy a legnagyobb történelmi viharok közepette is élni kellett. Az asszonyok mindig is háztartást vezettek, gyerekeket szültek és neveltek, próbáltak helytállni, boldogulni – és mindvégig jelen voltak, még ha a háttérbe szorítva, korlátozva és névtelenül is.
Hagyományos és rendhagyó életútra egyaránt találunk példát a műben.
Alárendelődni az apa, a férj akaratának, a családért élni, mások jólétéért tevékenykedni, örömet lelni a ház körüli teendőkben se nem magasabb, se nem alacsonyabb rendű, mint nőktől szokatlan pályára lépni, szembeszegülni a társadalmi normákkal, elvárásokkal, ambiciózusnak lenni, merni más után vágyódni. A bányák sötét, rejtelmes labirintusai az ásványok, a várost övező dombok, völgyek, erdők a gyógynövények kincseit termelik, míg maga Selmecbánya azokat az aranyat érő nőket, akiknek varázslatos módon egy éjszaka alatt hosszúra növő hajából a legszebb parókák készülnek, akiknek az álma alapján templomot építenek, akik titokban tapasztalt férfiakat megszégyenítő oltárképet festenek, gyöngybetűkkel írnak, tervező-kivitelező létükre manökenként is megállják a helyüket egy divatbemutatón, zenét szereznek, szerelembe ejtenek a csembalójátékukkal, térképet rajzolnak, egyedül megalkotnak és előadnak egy bábelőadást.
A címbeli szalamandrához, ehhez a különös állathoz, Selmecbánya jelképéhez legendák fűződnek, az ott élők számára kitüntetett jelentőséggel bír, saját ünnepséget is kapott. A műben a város történelmét, építészetét, környezetét, az onnan kikerülő természeti kincseket, kézműves alkotásokat átható „mágiának”, valamint a sokszínű, változékony, valamiféle ősi, titkos tudás birtokában lévő, életet adó, teremtő, gyógyító, tanító nőknek a szimbóluma, maga az alakot öltött misztikum.
Az olvasó is mintegy apró gyíkként cikázik házról házra, mesélőről mesélőre,
kihallgatva a beszélgetéseket, elolvasva a leveleket, de a befogadás során az egymásra épülő rétegek feltárását, a rejtett átjárók felfedezését hasonlíthatnánk a bányászmunkához is, amely nem meglepő módon visszatérő elem a szövegekben.
A címen, alcímen túl a borító is beszédes: Szent Katalin szobra, a XVI. század elején Selmecbányán élő és alkotó M. S. mester műve, a háttérben pedig Gwerk Ödön helyi festőművész tájképe látható (borítóterv, grafikai elrendezés: Hrapka Tibor). A szalamandra mosolyában ez a sokat emlegetett szobor életre kel, szemlélődik, mesél, a kiváltságosokkal beszélgetést is folytat. Több festő is feltűnik a történetek folyamán, egyikük éppen a város látképét készíti el.
Nem először egészítik ki fényképek N. Tóth Anikó textusát.
Ezúttal saját, selmecbányai sétái során készített fotói – melyek főként kapualjakat, ajtókat, ablakokat, kilincseket ábrázolnak – erősítik a vizualitást és járulnak hozzá a hangulatteremtéshez. Továbbá a város megismerését, a benne való eligazodást segítő térképek, rajzok is helyet kaptak a kötetben.
Selmecbánya többnyire paradicsomi helyként tűnik fel, ennek megfelelően idealizált. Mindazonáltal halkan megszólalnak olyan hangok is, amelyek többet, mást vártak tőle, vagy éppen nehezen találják a városban a helyüket, önmagukat. Tetten érhetőek azok a hatások, amelyek egy városról formált ítéletet, egy helyhez fűződő viszonyt befolyásolnak. Ilyen a gyerekkori szép emlékek nosztalgiája, vagy hogy az illető mennyire sokat tapasztalt, világlátott ember, aki rendelkezik viszonyítási alappal – talán izgalmas is lett volna ebben jobban elmélyülni, alaposabban megnézni a realitás arcát.
Találunk a történetekbe való belehelyezkedést, a gördülékeny olvasást nehezítő megoldásokat is.
Igazából keresnünk sem kell, már a hetedik oldalon szembejön velünk annak a szövegszerkesztési elvnek az eredménye, amelynek értelmében a párbeszédeket nem jelölik gondolatjelek. Még azokban az esetekben sem, amikor kettőnél több résztvevője van a társalgásnak, ezért mindig résen kell lennünk, hogy éppen kinél is van a szó. Részben az olykor mondatról mondatra történő váltás, részben a kontextust megteremtő, a karaktereket jellemző kiegészítések, megjegyzések elmaradása miatt a dialógusok gyakran erőltetettek, iskolásnak vagy épphogy mesterkéltnek tűnnek. Pedig ha barátok közötti bizalmas diskurálásról, vallomásról, anekdotázásról, pletykálásról van szó, nagyon fontos lenne az életszerűség, a természetesség.
A szalamandra mosolyában központi helyet foglalnak el az érzéki tapasztalások: az ételek és italok íze, a virágok és gyógynövények illata, a bőr, az anyagok, kelmék tapintása, a nyár forrósága és a tél hidege, a természet és az ember által előhívott hangok, hangzatok, az ásványi kincsek, nemesfémek színei. Mindennek az összetettségét, gazdagságát a nyelvnek kell létrehoznia, ügyelve arra, hogy ne lépje át a költőiség határait. Sajnálatos módon N. Tóth Anikónak ez nem mindig sikerül,
hajlamos elragadtatni magát, megengedni a mondatoknak, hogy dagályossá váljanak.
Unalomig ismételt közhely, de igaz: a kevesebb néha több.
A szalamandra mosolya várostörténet és nőtörténet. Bolyongás – nem csupán Selmecbánya vidékén, hanem az időben, az emlékezetben is. Az idegenvezetőink pedig lányok, nők, asszonyok, akik emlékeznek és mesélnek, tovább örökítve azt, ami volt, és azt is, ami lehetett, elkenve a vonalakat tények és fantázia között.
N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya, Budapest, Kalligram, 2022.
