2021 szeptemberében debütált a Centrál Színházban Pokorny Lia önálló estje, LIAison címmel, melyben a színésznő tizenöt nő történetét meséli el sok-sok zenével, rengeteg humorral, improvizációval, személyes tapasztalatokkal és gondolatokkal átszőve. Az előadást Babicsek Bernát harmonikaművésszel állította színpadra ősszel, majd alkotótársa halála után szünetet tartott a fellépésekben. Lia tavasszal átfogalmazta a darabot, kiegészítette egy dallal, így április óta az elhunyt partnere emléke előtt is tiszteleg a LIAisonban. A művésznővel a sorsszerű találkozásokról, az új partneréről, Kéméndi Tamásról, az írásról és a zöld színházról beszélgettünk.
KULTer.hu: Ha jól tudom, ez az előadás, illetve a prózai szerepekből való kilépés a komfortzónádon kívülre esik.
Igen, sőt az életem során kifejezetten kerestem is azokat a lehetőségeket, amelyekhez el kell hagynom a komfortzónámat, mert éppen ezek a dolgok inspirálnak. A műfajokat pedig leginkább azért ötvözöm, mert szeretnék minél közelebb kerülni a nézőkhöz. Sokat jelent nekem, hogy a LIAison előadás alatt nagyon közvetlen a viszonyom a közönséggel, ami által úgy érezhetik, mintha tényleg ott ülnének a nappalimban. Beengedem őket a lelkembe, a gondolataimba. Mégsem arról van szó, hogy pusztán szomorú dalokat énekelnék nekik, hiszen mindegyik szerzeményen csavartam egyet, finomsággal, iróniával és humorral lettek fűszerezve.
KULTer.hu: Több mint fél év telt el az őszi premier óta. Komfortosnak érzed már, hogy dalokon keresztül mesélsz a közönségednek?
Ez az egyik olyan előadás az életemben, ami előtt minden alkalommal már egy héttel korábban elkezdek izgulni, mivel tényleg hatalmas koncentrációt kíván tőlem. Monodrámát ugyan csináltam már, de a LIAison esetében közel másfél órán át úgy kell jelen lennem, hogy a prózai szöveg és a dalok egymásba folyva, egy nagyon személyes történetté váljanak.
Együtt élünk meg mélységeket, magasságokat és nagy felismeréseket a közönséggel.
A balett-táncosokhoz tudnám hasonlítani ezt az estét: amikor látjuk őket repkedni a levegőben, külső szemmel talán azt hihetjük, egyszerűek a lépések, mert olyan könnyedén mozognak. Fontos, hogy a néző ezt a magától értetődőséget lássa rajtam.
KULTer.hu: A előadásban több nőt alakítasz rövid jelenetekben, és általuk mutatod be, hányféle arcot is ölthet a szerelem az életünkben az évek során. Mit gondolsz, ki tudjuk valaha teljes bizonyossággal ismerni ezt az érzést? Te például hogyan képzelted el az igaz szerelmet kislányként? Miként gondolsz rá most?
A tizenöt női karakter mellett arról is mesélek, milyen voltam tizen- és huszonévesen. Érdekes visszatekinteni erre, és látni azt a fejlődést, amin keresztülmentem. Mostanában eltűnődtem azon, milyen életről álmodoztam kislányként, és hogyan képzeltem el a szerelmet. Azt hittem, egyszer jön majd valaki, aki megment, és élményeket, kalandokat hoz az életembe. Ráadásul titokzatos, szenvedélyes és kifürkészhetetlen lesz. Ma már teljesen másképpen gondolkozom erről.
Senki sem fog megmenteni minket.
Kísérhetjük a társunkat az utunkon, de az életünk értelmét mégis magunknak kell megtalálnunk, nem várhatjuk ezt egy másik személytől.
KULTer.hu: Nem titok, hogy a LIAisonban a saját múltbéli tapasztalataidat is feldolgoztad a románcokat illetően. Nevezhetjük ezt egyfajta önreflexiónak is?
A feldolgozás jele, hogy az ember már humorral tud visszatekinteni valamire – én már elérkeztem ide, ezért tudok róluk mesélni. Most már
arra törekszem, hogy másoknak is segíthessek ebben a tapasztalataimmal, méghozzá egy könnyebben emészthető formában,
ami mosolyt is csalhat az emberek arcára.
KULTer.hu: Azért nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a legfontosabb kapcsolatunk mégis az, amit önmagunkkal tartunk fent. Ez a viszonyod hogyan alakul most?
Természetesen nem győzök eléggé hálás lenni a szerelmekért az életemben, mert csodálatos dolog, és az ember sokkal közelebb kerül magához általa. Mégis, egyre jobban értem azt, mennyire fontos, hogy megtanuljuk önmagunkat szeretni. Nem foglalkozhatunk folyamatosan azzal, hogy mit gondolnak rólunk, és azzal sem, hogy megfeleljünk a környezetünk elvárásainak. Olyan intim, őszinte, bensőséges kapcsolatot kell ápolnunk magunkkal, amivel magunkhoz vonzunk másokat. Az,
ahogyan mások érzik magukat a társaságunkban, pontosan azt jelzi, mennyire vagyunk rendben önmagunkkal.
Elégedettnek kell lennünk azzal, amit a tükörbe nézve látunk. A cél, hogy elfogadjuk azt, akik vagyunk, és ne másokhoz mérjük magunkat.
KULTer.hu: Április óta már nemcsak a kapcsolatokról, hanem az elengedésről is beszélsz az előadásban. A halál, az elmúlás kérdése az elmúlt években sajnos kifejezetten közel került mindannyiunkhoz, mégis máig tabusítjuk. Mit gondolsz, a művészet segíthet oldani az emberekben a gátat? Ha igen, hogyan?
Beszélnünk kell az elengedésről, mert mindenhez rettenetesen ragaszkodunk. Azt gondoljuk, hogy ami egyszer a miénk lett, az az is marad. Egyszerűen nem tudjuk elfogadni azt a fajta rugalmasságot, hogy bármit, ami most a miénk, pillanatok alatt elveszíthetünk. A mögöttünk álló két év valóban közel hozta hozzánk azt a bizonytalanságot, hogy akármi eltűnhet az életünkből. A járvány miatt abban a félelemben éltünk, hogy bármikor meghalhat valaki a környezetünkben, akár mi is. Tehát, még ha nem is történik meg a tragédia, a piros lámpa akkor is folyamatosan ég a fejünkben. Szerintem a világ átalakuláson megy keresztül, még akkor is, ha most úgy tűnik, éppen kicsúszik a talaj a lábunk alól.
Minden egyes elengedésnek meg kell erősítenie azt, hogy az egyetlen fix dolog az életünkben mi magunk vagyunk,
illetve az, hogy mit tudunk megtenni és elfogadni. Ennek az elsajátítására pedig nincsen recept, ezért is lényeges, hogy megosszuk egymással a tapasztalatokat. Beszélnünk kell arról, hogy ebben a nagyon különös helyzetben és valóságban ki hogyan tud boldogulni.
KULTer.hu: A LIAison április óta alkotótársad, Babicsek Bernát harmonikaművész emléke előtt is tiszteleg egy új dal formájában. A zenei alap eredetileg az Aurélia címet kapta a neved után, a nemrég megszületett szöveget pedig te magad jegyzed Bernát címmel.
Amikor Bernát meghalt, szerettem volna, hogy ez a dal benne maradjon, de természetesen az új harmonikást nem akartuk volna megterhelni azzal, hogy ezt egyedül játssza. Botos Éva barátnőm és kolléganőm, az est játékmestere azt javasolta, írjunk rá szöveget. Meg is született egy csodálatos verzió, csak egyszerűen azt éreztem, hogy ez nem fejezi ki azt, ki volt nekem Bernát. Senki más nem tudja elmesélni ezt helyettem, hiába is igyekeztem elmagyarázni. Addig-addig próbáltam megfogalmazni azt, hogy ki is ő, hogy egyszer csak megírtam én magam. Ez a dal most már így hallható az előadásban.
KULTer.hu: Ez azért is érdekes, mert korábban sohasem foglalkoztál dalírással, ám azt mondod, ez mégis szinte „kigurult belőled”. Elképzelhető, hogy a jövőben komolyabban foglalkozz ezzel?
Az írás nagyon különös dolog, mindig azt éreztem, képtelen vagyok rá. Az én nyelvem a színpadi lét, az, hogy előadás közben improvizálhatok, vagy megtölthetek egy prózai szöveget a saját világommal. De amikor elkezdtünk dolgozni a LIAisonon, Botos Éva arra bíztatott, hogy egészítsem ki Zöldi Gergő dramaturg szövegét a saját gondolataimmal, és végül a szövegkönyv közel felét én írtam. Bár mindig rettegek attól, hogyan fest majd papíron, amit gondolok,
aztán egyszer csak mintha magától elindulna a kezem, és ömleni kezd belőlem a szó, mintha nem is én csinálnám.
Ez egy furcsa, inspirált állapot, csodálatos érzés, ha megtörténik. Éppen ezért nem is tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy fogok-e még írni, mert ahhoz ennek a fent említett ihletnek meg kell érkeznie. Még magamnak sem szeretném megígérni, hogy biztosan lesz ilyen a jövőben, de néha azért motoszkálnak bennem újabb ötletek és gondolatok.
KULTer.hu: Immár Kéméndi Tamás harmonikaművésszel állsz színpadra. Miként született újjá mellette a LIAison? Hogyan színezte át a műsort?
Tamás egy hihetetlenül tiszta és édes ember, jólesik, hogy mennyire fontos neki ez az est. Természetesen a LIAison megváltozott általa, hiszen egészen más a személyisége, mint Bernáté, és ez engem is másfajta megközelítésekhez segített hozzá.
Nem is lehet és nem is kell összehasonlítani az ő színpadi jelenlétüket,
hiszen teljesen más személyiségek. Éppen ezért Tamás az ő saját karakterével máshogy inspirál a színpadon. Ő olyan, mint egy helyes diák, akit lehet froclizni, ő pedig végtelenül bájosan reagál a csipkelődéseimre. Mindig egy tavaszi szellőhöz vagy fuvallathoz hasonlítom, gyógyító az ő energiája.
KULTer.hu: Úgy tudom, nevezhető akár sorsszerűnek is a megismerkedésetek. Vagy inkább véletlen párti vagy?
Én nagyon fontosnak tartom a jeleket. Azt érzem, nem véletlenül érkezett meg az életembe, olyan sorsszerűen alakult minden. Segítséget kaphattam ahhoz, hogy eljussak hozzá, és azt hiszem, a lehető legjobb döntés volt, hogy őt választottam partnernek.
KULTer.hu: A változás egyébként más tekintetben is része a napjaidnak, mivel köztudott, hogy lépésről lépésre haladsz a fenntartható élet felé. A 10 millió Fa Alapítvány nagykövete vagy, Holnapra is marad címmel receptkönyvet írtál arról, hogyan főzhetünk maradékmentesen. Akad olyasmi, ami még számodra is nagy kihívást jelent a környezetbarát felfogásban?
Amikor csak lehet, a tömegközlekedést választom, de sokszor annyi helyre kell rohannom egy nap, és akkora távolságokat kell megtennem, hogy kénytelen vagyok autóval menni. De ezeket az alkalmakat szeretném minél jobban visszaszorítani.
KULTer.hu: Mit gondolsz, a zöld színház a közeli vagy a távoli jövő álomképe?
A zöld színház már egyáltalán nem csak egy idea, mert meg is valósult. A Centrál Színház is tagja ennek a kezdeményezésnek. A cél, hogy energetikai működésben és hulladékkezelésben a környezettudatosságra törekedjünk, illetve újrahasznosítsunk, továbbá együttműködjünk zöld szervezetekkel. Ahogyan más munkahelyek, úgy a színházak is igyekeznek figyelni a fenntarthatóságra. Tehát
már el is indultunk ezen az úton, nem csak tervezgetjük.
KULTer.hu: Ha már a jövőbeli irányokról beszélünk, elárulhatod, milyen (szakmai) terveid vannak még az idei évre?
A mi kis falunk forgatása mellett van egy tervem, ami még megvalósítás alatt áll. Jelenleg annyit árulhatok el, hogy egy olyan koncertet és színházi estet szeretnék létrehozni egy különleges helyen, ami után a közönséggel együtt vacsorázunk, beszélgetünk. Célom egy olyan bensőséges hangulatot teremteni, hogy azt érezzék, mintha hozzám jöttek volna vendégségbe. De most az az első a prioritásaim között, hogy minél többet pihenjek, és szerencsére a nyáron erre lesz is lehetőségem. Sok túrázás vár rám, amit izgatottan várok.
A borítófotót Jaksa Tímea készítette.
