Egyszer minden jó dolognak vége szakad, így a lassan fél évszázada zenélő Kiss sem húzhatja örökké. Az End of the Road címre keresztelt turnéjuk, úgy tűnik, tényleg az utolsó lehet a legendás zenekar történetében. A rockveteránok pedig egy ehhez méltó, minden ízében kiemelkedő és lehengerlő show-t prezentáltak a budapesti közönségnek. Láthatóan jó formában érkeztek, és még a technikai vagy trikolór malőrök is elkerülték őket.
A Kiss-jelenség és munkásságuk persze számos vitára adhat okot. Lehet, hogy egyeseknek visszatetszőek a színpadi mutatványaik, vagy éppen a külsőségeik. Meg biztosan ezer ponton bele lehet kötni a zenéjükbe is, mint ahogyan a pop/disco korszakukba is. Azt azonban nehéz lenne elvitatni tőlük, hogy sikerük és a popkultúrában elfoglalt meghatározó jelenlétük érdemtelen volna.
Már a kezdetektől fogva egy olyan cirkuszjellegű zenei show-ban gondolkodtak,
ami a közönség minden érzékszervére hat. Nem véletlen tehát, hogy extravagáns megjelenésükkel és színpadi produkciójukkal szinte rögtön a legtöbbet pörgő nevek közé kerültek.

Persze az idők változásával az ő zenéjük is idomult a közönség és a producerek elvárásaihoz. A hol hard rockosabb, hol heavy metalos témákat a diszkózenék lüktetése vette át, de mindvégig befogadható, sokak által kedvelhető rockzenekar maradtak. A kezdeti és későbbi tévés, mozifilmes szereplések pedig növelték ismertségüket. Még akkor is, ha sokakban ez az imidzs kiárusításaként, és ezzel együtt pedig
a Kiss branddé válásaként csapódott le.
De ha a sikert ismertségben, eladott koncertjegyekben és anyagi haszonban mérjük, lehet, hogy mégiscsak a zenekarnak volt igaza. A Kiss történetének negyedik koncertjét adta Magyarországon, és talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy az eddigi legimpozánsabbat. 1988, 1997 és 2010 után, a most már tényleg utolsónak tűnő turnéjukon olyan látványorgiát rendeztek a színpadon, amit még sokáig emlegetni fognak a résztvevők. Miközben a setlist sem volt gyenge, és a közönség bevonása is kifejezetten jól működött.

Előzenekarként a szemtelenül fiatal, első nagylemezét promózó Dirty Honey-t hozták magukkal, akik stílusban nagyon is illeszkedtek a főzenekarhoz. A Los Angeles-i négyes ugyanis
azt a jellegzetesen amerikai hard rockot játssza, ami a hetvenes években volt a csúcson.
Mindemellett pedig rengeteg AC/DC- és Guns N’ Roses-hatást is magukra szedtek. Kicsit talán túl sokat is. Azt persze senki sem veheti el tőlük, hogy független rockzenekarként nekik sikerült először felkerülniük a Billboard mainstream rock listájának élére a When I’m Gone című számukkal.
A budapesti fellépésükön is kellően magas energiaszintet tanúsítottak. Megpróbálkoztak a közönségénekeltetéssel, tapsoltatással, meg a faroklengetős rock and roll érzés színpadi átadásával is – inkább több, mint kevesebb sikerrel. Ugyanakkor zenéjükben kevés egyedi karakter vagy pikáns íz rejtőzik még ahhoz, hogy valóban a jövő nagyjai közé kerüljenek. Mert hiába fílinges, amit játszanak, ha egyelőre minden csak máshonnan átemelt manírnak tűnik a megjelenésükben.
Az énekes, Marc LaBelle hangban is sokat merít Axl Rose-tól,
mozgásban pedig a Guns frontemberére emlékeztet. Mint ahogy a gitáros, John Notto is szereti Slash pózait és pengetési megoldásait. LaBelle egyszer át is öltözött a színpadon, amikor is egy Budapestet éltető pólót vett föl. Láthatóan értik tehát, hogy mitől döglik a légy, és mivel lehet megnyerni a közönséget. Ha a zenéjük is picivel több sajátos ízt és kevesebb utánérzés-jelleget kap a jövőben, talán világszinten is izgalmas banda lehet belőlük. De addig sajnos egy olyan tucatretróban tobzódó egyesület, akik hiába látszanak világhódító rocksztároknak, ahhoz kevés emlékezetes pillanatot tartogatnak, hogy röpke tüneménynél messzemenőbb produkciót nyújtsanak. A zenéjük mindenesetre a kapott néhány percre működött, a hangulatkeltésre nem lehetett panasz.

A Kiss egy egészen hosszúnak ható szünet után kezdett bele a koncertjébe. Ami elsőre szembetűnő volt, az a végletekig kigondolt és látványos színpadkép. A színpad két szélén a tagokról mintázott hatalmas szobrok kaptak helyet, mellettük pedig kivetítőkön követhettük, mit is csinál éppen a banda. Ez pedig az Arénában egy kifejezetten jól működő megoldásnak bizonyult. A monitorok ugyanis végig jelen voltak, és még egy nagyobb, középen elhelyezett kivetítővel is kiegészültek.
Mert amit a Kiss ezen az estén nyújtott, azt sokszor közelről és nagyban volt érdemes követni.
Aminek nyilvánvaló okok miatt az Aréna berendezése nem felelt volna meg a csarnok minden pontjáról nézve.

A Led Zeppelin intro után a zenekar a Detroit Rock City dallamaira ereszkedett alá a magasból a színpadra. A lehulló sötét függöny mögül érkező látvány pedig egészen letaglózóan hatott. A dal közben szinte a világ összes pirotechnikai eszközét ellőtték, szó szerint berobbantak tehát a kezdésre. A tűzeffektek mellett LED-falak is segítették a látványt, de olyannyira sűrűnek tetszett a belépő, hogy ember legyen a talpán, aki még erre is figyelni tudott. A Kiss tehát ellentmondást nem tűrő módon rúgta rá a színpadképet még a legtapasztaltabb érdeklődőkre is.
A látványorgia a későbbiekben sem csitult.
A pirotechnika mellett voltak itt leereszkedő panelek, süllyedőszínpad, a közönségben felállított mikrofonszigetre átlibbenő Paul Stanley, szólók, vérhányás, meg ufólövöldözés is. Külön dicséretes, hogy minden zenész megkapta a maga kis epizódját a show-n belül. A négy Kiss-tag nemcsak hangszeres tudásban és énekben osztozott a színpadi munkán, de mindenkinek volt egy kis szólója vagy magánmutatványa. És még ezután is jócskán tudták fokozni az élményt.

Gene Simmons magyar származása már senkinek sem meglepő, de Paul Stanley is azzal állt elő, hogy nagyapja sokáig lakott Magyarországon. Így természetesen nem úszhatta meg a közönség a folyamatos simogatást, legyen szó akár a dicséretekről vagy az együtt éneklős hergelésekről. A csúcspontot persze mégiscsak az jelentette,
amikor Simmons magyarul szólt a közönséghez,
amit mindig hangos üdvrivalgás fogadott. De amikor szentségelésbe kezdett, az volt az igazi csúcs. „És azt a nótát tudod, hogy…?” – kérdezte, majd az „Az a szép, az a szép…” után rövidesen felhangzott az „Azt a kutyafáját!” meg az „Azt a Krisztus lova!” szitkozódó hangnemben. Ekkor nehéz volt letörölni a vigyort az arcokról.

A setlist pedig a zenekar évtizedek óta jól bejáratott slágereire és élőben legjobban működő dalaira épült. A teljes dallistát kár is lenne felsorolni (itt elérhető), mert ezen az estén fontosabb volt, hogy miként adja elő dalait a legendás banda. Mert lehet, hogy az arcfesték alatt már sűrűsödnek ráncok, Stanleynek is meg-megfáradnak a hangszálai, és Simmons is hetente eltemeti a rock and rollt. De pontosan az ő előadásuk volt a bizonyíték arra, hogy
a hasonlóan teátrális, esetenként giccses előadásokra nemcsak igény van, de hiányozni fognak, ha egyszer már nem lesznek.
A Kiss majd ötvenévnyi tapasztalattal a zsebében, nagy formában, mindenféle bakitól mentesen pontosan azt nyújtotta, ami ezen a szinten elvárható. Egy nagyszerű dalcsokrot, példátlanul tiszta hangzással és impozáns látvánnyal. Bánhatja, aki nem volt ott.
Kiss: End of the Road Tour, 2022. július 14., Budapest, Papp László Sportaréna.
A képeket Bende Csaba (Zenefestő) készítette.