Mexikó
Tepoztlán a kóbor állatoké. Le nem veszik rólad a szemüket, ahogy elhaladsz a szemétbirodalmuk mellett. Picurkának érzed magad a jelenlétükben, betolakodónak? Felhőszagod van, a kutya sem érdemesít egy árva vakkantásra.
Én nem valami random eb vagyok, magának a sámánnak dolgozom. Ő mentette meg az életemet. Rossz nyelvek szerint Migueltől, a nyalókaárustól kötött el, de nem kell elhinni minden szóbeszédet.
A sámán gyakran kap olyan felkérést, hogy köpjön tüzet, vagy hogy láncfűrésszel faragja ki a Guadalupei Szűzanya szobrát – de neki jobban fekszik a lassúdad művészet. A vázlatok, a firkálgatás, a kántálás. A nyers test bevonása lágyítófestékkel.
Ne tartsatok tolvajnak. Ő küld, hogy gyűjtsek bármit, amit beépíthet a kollázsaiba. Így megint értelmet nyer a világ. Tökéletes az egyensúly, igaz, csak két percig. Utána újból helyre kell zökkenteni. Nem unatkozunk.
Lenyúltam a hentes valaha fehér, foszladozó kötényét, rajta a gyötrelem és a vér országainak, sőt kontinenseinek a térképével. Elosontam egy vénség poncsójával, csak úgy hullott belőle a korpa.
Régen mocskos voltam, az ám az élvezet! De mostanában a sámán hetente besamponoz, fülemtől a farkamig. Ártatlannak kell látszanom.
Van, aki azt gondolja, Chichiton a nevem. Butaság, hiszen az kiskutyát jelent a nahuatlok nyelvén. Nem is különbözhetne jobban a spanyoltól: ‘perro’.
A sámán évődve kérdezgeti: „Na, ki a jó kutya, chichi, költő vagy, ugye? Költő és akrobata.”
Baromi hiú, tehát ekképp válaszolok: „Rinaldo, azért te is megéred a pénzed.”
„Ha így haladunk, még a végén kerül valami jutalomfalat is.”
Itt a tavasz már megint. Büszkén lefetyelem ki a habos vizet a koszból.
Világjáró
Az olyan megjegyzések, mint ez: „biztos még a párnád alatt is térkép van”, vagy ez: „hékás, te aztán sohasem állsz meg, a búgócsiga hozzád képest ”, arra emlékeztetnek, amikor egy undok házigazda takonyszín löttyöt önt a poharamba, és megkér: „Szólj ám, amikor elég.“
Amikor egy szőnyegárus túl közel rántott magához túl korán, és ezt ő nyári románcnak vélte, de azért idejekorán ejtett, a biztonság kedvéért átböngészte a hátizsákom, nehogy nálam maradjon tőle valami kincs. Rászóltam flegmán: köpek, dog.
Amikor nem bírtam rávenni magam, hogy kiejtsem a számon, „igenis, uram”, a kapitány belecsimpaszkodott a hajamba. Egyszer, kétszer. A gleccser megérett arra, hogy eleredjen. Kiúsztam a partra, hogy fagy öleljen. Van olyan, hogy fáj a fejbőr?
Amikor egy ordas földi utaskísérő nem engedett felszállni a repülőre, odasziszegtem neki, nem farkas ő. Amikor lezárta a kaput, elismertem, hogy tévedtem.
Amikor megkérdeztem egy Fülöp-szigeteki pincért, mi a neve a gyurmaízű előételemnek, ezt csuklotta a pofámba: „sült flamingórózsa.”
Borítókép: Unsplash
