Négertánc
Jobbról is, balról is egy-egy riadt lányarc fordul felém. Ennek voltaképpen örülnöm kellene, hiszen csinos lányokról van szó, én mégis inkább a parkettát bámulom magam előtt. Ezek a lányok úgy néznek rám, mint arra az osztálytársukra, akinek először mélyült el a hangja, és aki ezért a leginkább alkalmas lehet arra, hogy feleselni kezdjen a tanárral. Azt szeretnék, hogy védjem meg őket. Hogy tegyem fel a kezemet és emlékeztessem Csacsut, úgy volt, hogy csak megbeszéljük a szereposztást és ennyi. Persze tudtuk, hogy a szereposztás megbeszélése azt jelenti, Csacsu kinyilatkoztatja a döntéseit, tesz néhány gonoszkodó megjegyzést, aztán elzavar minket. De még ez is jobb lenne annál, ami most történik. Csacsu ugyanis kitalálta, hogy szúrópróbaszerűen megtáncoltat néhányunkat. Nem jutottunk sokáig, Csacsunak a harmadik embernél elfogyott a türelme és ordítani kezdett, először csak Borival, aztán az egész csapattal. Végül pedig közölte, hogy mindenkit szeretne még egyszer megnézni, mielőtt véglegesíti a szereposztást. Ezért kell most nekem szemlesütve fixírozni a parkettát.
Felnézek, látom, hogy az egyik lány dühösen néz rám, mint aki tudja, elmulasztottuk a pillanatot, most már nem lehet feleselni. Én ugyanolyan dühösen nézek vissza. Ez a fickó érinthetetlen, huszonkét évesen külföldön táncolt hercegszerepeket, most meg a miniszterek között ücsörög, ha premier van az Operában. Basztassa az, akinek két apja van, vagy aki egyszerűen csak nem akar balettel foglalkozni élete további részében.
Csacsu tehát elzavar minket nyújtani, így nincs mit tenni, felállunk és elindulunk a falak mentén körbefutó rudak felé. Csak Bori marad ott, akinek (ez szinte biztos) Csacsu a következő percekben még legalább háromszor az arcába fogja fröcsögni, hogy túl szűk a csípője, egy nehezebb lábemeléssel már nem is boldogulna, így pedig sosem fogják színpadra engedni, ezt aztán elhiheti.
Dotti mellettem sétál és panaszkodik. Nagyon úgy tűnik, mondja, hogy egy negyedikes kissrácot fognak beosztani a párjának, aki buta is, alacsony is, de állítólag nagyon tehetséges. Libabőrös lesz a hátam, mert pontosan úgy löki ki magából ezeket a szavakat, ahogyan Csacsu is szokta, ha félévente egyszer anyámmal bemegyünk a szobájába, hogy beszámolhasson a fejlődésemről. Dotti még megmondja a fiú nevét is, én meg hümmögök egy sort. Ezután nem beszélünk többet, de mikor már visszafelé tartunk, a számba veszem a hüvelykujjamat. Nekiesek a körmömnek, letépek egy darab bőrt az ujjbegyemről. Megjelenik egy vérfolt, a fájdalom helyét hamarosan kellemes bizsergés veszi át. Pont olyan, mintha a vart húznám le egy pár hetes sebről.
Itt, a Táncműn a Diótörőben kapott szereped jelzi, hogy mire tartanak a mestereid, ez dönt mindenről. Az pedig, hogy hogyan szerepelsz december végén a színpadon, beárazza a jövődet. Tavaly Csacsu azért hagyott ki az előadásból, mert szerinte túl magas voltam kiskatonának. Idén viszont (ez már biztos) saját jelenetem lesz, a négerbaba szerepét fogom kapni. Mintha madzagon rángatna a Drosselmeyer, úgy táncolok majd, hogy mindenki érezhesse a varázslatot, ami velem történik. Mert akkor mindenki engem fog majd nézni, a nézőtéren és a színpadon is. Hacsak most meg nem változik minden.
Mire mindenki visszaér a nyújtásból, befut a zongoristánk is, kezel Csacsuval és már indul is a hangszeréhez. Pont olyan, mint Kvasztics a Bujtor légiósfilmjében: kövér, kopaszodik és folyton izzad. Most is először megtörli a homlokát egy kockás zsebkendővel, csak aztán telepszik le a zongorához, és kezd játszani.
Nem tart sokáig az egész. Talán, ha egy percig táncoltat mindenkit Csacsu, közben néhány szót firkant a kezében tartott jegyzetfüzetbe, majd int a zongoristának, aki az ütem végén abba is hagyja a játékot. Csacsu ilyenkor mindig vár pár másodpercet, élvezi a hirtelen támadt csendet, amit ő szakíthat meg azzal, hogy magához inti a még lihegő csoporttársunkat, az orra alá tolja a füzetét, aztán útjára bocsájtja. Először éppen Bori kerül sorra. Próbálom elkapni a lány pillantását miközben elhagyja a termet, de nem látszik az arcán semmi, ahogy a többiekén sem.
Egy idő után már nem is fordulok hátra, csak hallom, ahogy a parketta falemezei meg-megreccsennek a lábak alatt, aztán odakint a folyosó linóleumpadlójának ütődik egy-egy sarok. Hallom, ahogy kinyitják, majd becsukják az öltözőajtókat. Csak mereven magam elé nézek, a szemem sarkából mégis látom hogy tűnnek el mellőlem a többiek. Én maradok utoljára.
A zongorista játszani kezd, én pedig táncolok. Nem tudom, meddig. Előbb csak a karjaimat mozgatom olyan gyorsan és ugyanakkor olyan darabosan is, ahogy csak tudom, majd beszállnak a lábaim, végül az egyre gyorsuló dallamot követve pörgök magasba emelt kezekkel a saját tengelyem körül. Elhallgat a zongora. Zihálva állok, minden lélegzetvételnél szúr a tüdőm. Rád szabták ezt a szerepet, mondja ekkor Csacsu, miközben biccent egyet és a hajába túr. Csak most látom, mennyire öregszik: négy ujja még a szürkés hajszálak között kotorászik, az ötödik, a hüvelykujja viszont már csak a levegőt markolgatja. Csacsu elfordul és mond valamit a zongoristának, nevetni kezdenek. Úgy tűnik, mehetek. Érzem, ahogy a parketta néha rugózik és reccsen egyet a lábam alatt. Kiérek a folyosóra, itt izzadságszag és gumiillat van, én pedig nagyot szippantok a levegőből és libabőrös leszek. Elindulok a fiúöltöző felé, megpillantom a fehér ajtót fekete kilinccsel. A tenyerem most hozzáér ehhez a hideg, fekete fémdarabhoz, és rögtön izzadni kezdek. Ez a kilincs máskor a kezem alá simul, szinte felkínálja magát és kéri, hogy nyomjam le. Most egészen más. Tudom, hogy nem kéne, mégis ránehezedek a kilincsre. Meg se moccan. Az ajtó zárva van, és most már az is egyértelmű, hogy erősebb nálam.
Borítókép: Unsplash
