A zsákállatok törzsfejlődési szerepéről
egy gerinchúr nemet mondott a víznek
kiszakadt az alaktalan
ősanyagból
teremtő értelem nélkül
a gerinc hatalmat adott
a lárvahalnak
megszokássá csontosodott
a merészség mint egy forradalmár
öregkora a merev szál tengely lett
mindig egy irányba mutatott
és az irány jónak tűnt
de egy ponton
a zsákállatok megláttak valamit
mint kamerába néző filmszínészek
hogy azt higgyük mögöttünk
van a veszély
láttak valamit amit mi sosem
láttak valamit a jövőből
aminek nem kívántak múltja lenni
nem növesztettek tovább
érzékeket tekintetükbe
a hatalom visszaolvadt
tengerészbabonák
Kezdetben mindenki tengerész akar lenni.
Úgy sem mész messzire a szülőföldtől, magadban
alkudozol, egyszer vissza is kell jönnöd.
Az Adria olyan, mint a Balaton. Magyaros
beltenger, szökött kanászlegények
rakodnak hajóin, inkább föld, és nem
só illata van, mindig látszik az otthoni part.
Idővel kicsinek tűnik, nagyobb a vágy
az üres horizontra. Ha a kormányhoz engednek,
a Gibraltáron át mindig felé indulsz.
Évekig nem éred el, végül Európa
és Amerika között találkozol
vele, de nem ilyennek képzelted.
A Húsvét-szigetek és Peru kell, ahol nem látsz
rá arra a világra, amit valaha ismertél.
Csak a félbolygónyi víz.
Sehogy se tudtam
megérteni, miért Csendes-óceán. Nem szó
szerint csendes, csak elnyel valamit
az emberi létből.
Tényleg elnyel, utána már nem akarsz
tengerész lenni. Megint partok kellenek,
fűszertermők, fűszoknyás vadházasságok,
és pénz, holland gyarmati biztonság.
Gyerekeket hagysz ott, akik szivart sodornak
és szegfűszeg illatuk van.
Végül berepedezik az ember,
mint a gumitömítés.
Fecske tetoválásaim
megszottyadtak bőrömön, ingujjban nem járok,
egy polgári kávékereskedőnek
nem kellenek tengerészbabonák.
Borítókép: Unsplash