Az „Átfénylik rajtuk” című antológia a Mészöly-centenárium zárásaként érkezett, amit az író 100. születésnapja alkalmából többek között a Jelenkor által újrakiadott műveinek sorozata és Szolláth Dávid nagyívű monográfiája előzött meg. A kötet rendkívüli távlatokban és közelségekben mutatja be az írót azáltal, hogy a személyes élményektől kezdve az újszerű elemzéseken át, egészen az azóta már beérkezett írógenerációt érintő hatásokig szinte mindennel számot vet, mégsem él a teljesség illúziójával. Az antológia szövegei nem tagolódnak fejezetekre, nincsenek műfaji, keletkezésbeli, tematikus csoportosítások. Mindegyik csupán egy-egy részletet mutat a mészölyiségről, melyhez egyaránt sorolható a szerző prózaírói stílusának egyedisége, személyének a magyar irodalomban megkerülhetetlenül fontos alakja és – mint ember és alkotó – személyiségének egy-egy meghatározó jegye. Viszont ezek összeegyeztetését a könyv nem végzi el, hanem az olvasóra hagyja.
Az antológia első, Liebhauser János által írt bevezetője az író szekszárdiságán keresztül Mészöly helyi kultuszának felépülési folyamatát részletezi, ami nem lehetett kis feladat, hiszen ahogy írja: „igen ambivalens [volt] a viszonya szülővárosához”. (12.) Liebhauser röviden felsorolja az eddigi eredményeket: a „Szekszárdi Magasiskolát”, a szekszárdi Irodalom Háza Mészöly Miklós Emlékházát, a Mészöly-Miklós-díjat és a PAD folyóiratot. Nagy jelentősége van létrejöttüknek, hiszen nem csak fenntartják a Mészöly-kultuszt, hanem képesek az utána következő generációk ösztönzésére is. E kötetrész hangvételéhez hasonlóak az antológia azon darabjai, amelyek Mészölyt személyes nézőpontból mutatják be. Ilyen Kukorelly Endre „szuperszemélyes” szövege is, amelyben kirajzolódik Mészöly közvetlen kapcsolata a nyomában felnövő írónemzedékekkel, mely kötelékek ápolása úgy tűnik, felért a művészi önmenedzselés hiányának kiváltásával. Erről tanúskodik az a legendás kisoroszi kör (például Balassa Péter, Esterházy Péter vagy Veres Péter részvételével), amelynek meglétéből még évtizedek elteltével is folyamatosan töltekezik a kortárs irodalom.
Kukorelly önreflexív írása emlékek, és Mészölytől való vagy Mészölyről szóló gondolatok ötvözete.
Szövegét csapongás jellemzi, ennek ellenére felismerhető minden mondat mögött a mészölyiség. A rövid történetek és benyomások, amelyek néha csak egy apró félreértéssel kezdődnek, később kozmikus jelentőséggel ruházódnak fel. Kukorelly felidézi például a Mészöly dolgozóasztalán megpillantott kéziratot, „amelyen több volt a húzás, mint a szó.” (113.) Máskor Mészöly csak úgy felbukkan a Mozgó Világ szerkesztőségében beszélgetni, vagy átmegy Kukorelly kertjébe, ahol éppen német vendégek vannak, de nem akar zavarni, mert nem tud a nyelvükön, majd kicsivel később mégis „huzamosan előad irodalmi-közügyi elgondolásokat németül”. (117.) Árnyékként lebeg a következő generáció írói felett, akik hol elismerik a hatását, hol tagadják, de valójában még ott is megjelenik, ahol a létrejövő szöveg látszólag teljesen mészölytelen.
Nem volna igazi Mészöly-antológia elemzések nélkül az író egyes szövegeiről vagy az életmű átfogó értelmezéseinek újabb lehetőségeihez kapcsolódóan. Az életmű korai szakaszát számba vevő írások közül kiemelkedik Cserna-Szabó András esszéje, amely a Varjak című novella működésének vizsgálatához szól hozzá, miközben a Mészöly-életmű egészére érvényes kijelentéseket tesz.
Cserna-Szabó a mészölyi szerkesztés innovációjaként emeli ki a cselekmény minimalizálását,
illetve az elbeszélés homályosságát, amely arra enged következtetni, hogy „a szöveg nem a célhoz kalauzoló térkép, legföljebb útitárs”. (38.) A lényeges részek – mint például sok esetben a logikai indoklás – átugrásra kerülnek, a folyamatjelleget nélkülöző cselekmények önmagukat igazolóak maradnak, amit felerősít a képek egyértelműsíthetőségének problémája. Eldönthetetlen marad, csupán sejtetések nyomán nyomozható a jelentés, és ez már a mészölyi szerkesztés legbelsőbb vonatkozásait, a mészölyi írásmód lényegi kérdéseit jelenti: a felépített világ meghatározhatatlanságát, objektivitásának diszkreditálását, az emberi lét alapvető kérdéseinek végzetes kétségességét.
Hasonló elbeszélői gyakorlatot azonosít Péterfy Gergely szövege is az epikai világ ,,belakhatóságának” kérdését illetően, amiről a mészölyi dimenzióban eldönthetetlen, hogy „fragmentum-e, avagy érintetlen és teljes egész”. (52.) Sőt, Péterfy szerint nem csak Mészöly, hanem maga az irodalmi szöveg is arra kérdez rá, hogy a világ teljességét megmutatni óhajtó nagyforma illúziójával van-e dolgunk, vagy a fragmentum illúziókeltéssel kapcsolatos figyelmeztetésével, majd hozzáteszi: „Amire utal, nem a szövegen kívül van, hanem a szöveg maga teremti meg azt”. (52.)
Gondolatmenetében a fragmentum válik „becsületesebbé”,
ugyanis az nem teremti meg a teljesség látszatát, mégis illúziót létesít, miként megérthetőnek mutatja a világot. Péterfy írása nem beszél epikai homályról, az előzőleg említett kihagyásos, néhol akár kauzalitást felülíró történetvezetésről, amely mégiscsak megakadályozza a fragmentum alapján való értelmezhetőségét is a (szöveg)világnak. A művekben fellelhető metaforák egymás ellenében fellépő dominanciája pedig arra enged következtetni, hogy a Mészöly-szöveg sohasem egy igazságra mutat, hanem mindig többre.
Az előzőekben tárgyalt prózapoétikai eljárásokat jelen kötetben konkrét szépirodalmi művek is példázzák, ugyanakkor ezek nem Mészölytől származnak.
A kötetbe rendezett epikus és lírai művek arra törekednek, hogy láthatóvá tegyék a mészölyi hatást.
Vass Tibor Jól betört ének című verse ezért épp a mészölyi epikai térség problematikáját emeli át a lírába, miközben Mészölyt a szekszárdiság új „szobraként” helyezi az olvasó elé. A versben a szobrok szinte életre kelve tanúskodnak a szekszárdiság érzetéről, miáltal „olvassák egymást szekszárdi főbb terek / egymással szemközti padjain”. (98.) A vers kitűnik a kötetből könnyed hangvételével, miközben Mészölyt nem csak a szekszárdi kötődésű alkotók sorában helyezi el, hanem a referenciális terek és a fiktív terek összekeverésével egyúttal a helyi emlékezetbe is szervesen beépíti (,,s vajon Mészöly éppen azért olvas-e Garayt a Garay téren, / amiért Garay a Mészöly téren Mészölyt”). Orcsik Roland Fekete fű című prózája ezzel ellentétben komorabb hangvételű, és leginkább a szimbólumok általi történetvezetéssel élve érzékelteti a mészölyi jelenlétet.
A szüzsé egy besorozott katona vonatútját követi az első világháború idején.
A szöveg több mindenről is említést tesz a főszereplő gondolatain keresztül a háborúval kapcsolatban, viszont mindegyik kifejtetlen marad, így a legmarkánsabb eseménnyé a pappal folytatott, prostituáltakról szóló beszélgetés válik. Ezzel egyszersmind kontrasztba kerül a főszereplő neuraszténiája és a kéjhölgyek meglátogatásának gondolata, valamint a mű zárlatában az apa elszólásával („soha sem lesz belőled férfi”, 128.) és a fekete fű erekciót okozó hatásának említésével a katonaélet alapvető frusztrációinak okai is.
Az antológia két kiemelkedő szövege Győrffy Ákos címadó esszéje és Szkárosi Endre újszerű megközelítéseken alapuló elemzése. Győrffy Ákos személyes hangvételű írása egy bekeretezett Mészöly-kép bemutatásából bontakozik ki, amelyen az író – a kamerának háttal – szőlőtőkék között sétál, háttérben homályosan látszó hegyekkel.
Móser Zoltán fotója magában hordozza a mészölyi írásművészet legfontosabb aspektusait: a tágasságot és a figyelmet.
Az esszé szerzője a tágasságot az időre, a térre és a történelemre is kiterjeszthetőként említi, azonban egy ponton kijelenti, hogy ennek ellenére ,,mégsem érzem egy pillanatra sem, hogy ide-oda ugrálnék az időben”. (22.) Győrffy sorait olvasva a mészölyi szövegdimenzióban nem léteznek azok az alapvetően prózára érvényes szabályok, amelyek megteremthetnék a Péterfy Gergely által említett „belakhatóság” élményét, Mészöly művei mégis megalkotják az otthonosság képzetét. Csakhogy nem a folyamatosságban, hanem az állandóságban, ezért fogalmaz az esszé úgy, hogy „[n]incs ugrálás, csak hömpölygés van.” (22.)
A „hömpölygés” pedig csak fokozott figyelemmel jöhet létre, ami Győrffy szerint már-már „organikus látás”,
olyannyira emberi, hogy már nem is egészen az, sokkal inkább „egy természeti lény figyelme”. A novellák témáit is az állandóság jellemzi, azt a szorongásérzést jelenítik meg, mely kapcsán az válik központi problémává, hogy az ember élete fontos pillanataiban „milyen döntéseket hoz, lehetnek-e döntései”. (23.) Az esszé szerzője kitér a közvetlenül őt ért mészölyi hatásra, és úgy véli, hogy az leghangsúlyosabban a szövegszerkesztésen érhető tetten, melynek végeredménye, hogy „az ember végül is mindig a csendhez jut el”, sőt, az „áttetszőséghez”, amin keresztül Győrffy szerint átfénylik „a dolgok mögötti örök hallgatás”. (23.)
Szkárosi Endre elemzése azt vizsgálja, hogy milyen hatást ért el a Mészöly-életmű a művészetek más területein: magát a „nyelvi gondolkodást” értelmezi. A szerző kiemeli az író szerteágazó érdeklődési körét és műveltségét, amelynek igazolásai a szépirodalmi művek mellett párhuzamosan keletkező, több kötetet kiadó esszéi, melyeknek Szkárosi megvilágításában legalább akkora szerepük van, mint maguknak a szépprózai alkotásoknak.
Az elemzés szemléletformáló dokumentumokként kezeli őket,
amelyek amellett, hogy az írói szakmának iránymutatóak voltak, rámutattak a „műnyelvek fölötti nyelvi-poétikai, ezzel együtt etikai érzékenység és gondolkodásmód” működésére. (137.) Az elemzés az avantgárd tendenciákkal is rokonítja Mészöly kanonikus korszakát, melynek igazolására három gondolatot hoz: az egzisztencializmus miatti peremterületre szorulást, a művészeti proklamációként is funkcionáló esszéit, illetve a művészet más területeire való hatását. A szöveg szerint egy olyan időszakban, amikor az avantgárd előretörése megtorpant az államszervezetek miatt, Mészöly „érdeklődésének és gondolkodásának aktuális szerkezete, komplexitása párhuzamos az egyetemes avantgárd progresszióval, ezért annak Magyarországon – a számos közvetett mellett – közvetlen hatása és jelentősége is van.” (138.) A kötet többi szövegével együtt ezáltal egyértelművé válik, hogy Mészöly Miklós munkássága a 20. század második felétől egészen napjainkig tartó hatással bír, írógenerációk sokasága találta meg a maga írásművészetébe átemelhető mészölyiséget, halhatatlanságot biztosítva ezzel az életműnek.
„Átfénylik rajtuk” – Antológia Mészöly Miklós 100. születésnapjára, szerk. Liebhauser János, Dicső Zsolt, Budapest, Kalligram, 2021.
A borítófotó forrása a Fortepan / Hunyady József.
