Tél van. Írok. Évek óta, pontosan tíz éve egy faluban dolgozom. Ez a falu egy dunai szigeten van, kevesen járnak erre télen, nyáron többen. A Duna vad, örvénylik, mozog. Bárkit elsodor, ezért inkább a hódok és a kárókatonák élőhelye az ártér, kevésbé a vaddisznóé vagy az emberé. A házam közel van a parthoz, az írás reggel kezdődik. Befűtök: hozok kintről fát, jó szárazat a farakásunkból, a gyújtóst hetente egyszer szedem össze a parton, vagy a hasogatott fából gyűjtöm ki. Ha meleg még az előző napi parázstól a cserépkályha, hamar bemelegszik, szellőztetek, kicsit mindig füstös lesz a konyha és a szoba. Kávét főzök…
Leülök írni. Ilyenkor hétköznap a családom a városban van, általában három napig vagyok egyedül. Folytatom a történeteket, aztán elmegyek futni, gyalogolni, néha a lovardába – a mozgás az írás része. Különben megfájdul a hátam, a nyakam. A történetek nagy részét különféle sportok végzése közben találom ki.
Így volt ez legutóbbi könyvemnél is, csakhogy megfordult a sorrend, az írás lett az elsődleges cél, a hogyan írunk? Mi a falu? Hol írok? Miért? Mi célból? Miért élek itt?
A Karácsony a Dunán téli történeteket tartalmaz, más mint a többi, bármelyik eddig megjelent könyvem,
mert az írói műhelyemben játszódik, és tíz év falun élés szülte.
Tíz év falun írásból lett ez a fajta irodalom, ez a másik írás. A falu a magyar irodalom origója, a faluból nőtt ki a magyar ballada, a dráma, a természeti leírás és a szűk világ megjelenítése.
Novemberben fejeztem be a könyvet. Miközben írtam, falusi lettem. Egy falukönyv kerekedett, ám amikor nekifogtam, még nem tudtam, milyen a falu. Vidéken élsz, és nem tudod, milyen a vidék. Épp ez a lényege, olyan nincs, hogy falusi. (A falunk egy folyóparton épült több száz évvel ezelőtt.)
Korábban sokat voltam az udvarunkban, vagy a mezőn, az ártéren. A gyújtós miatt, gombákat keresni. Fát, kagylót szedni, az állatnak eledelt, faforgácsot gyűjteni, őszi almát, diót. Máskor a lovarda istállójában a nyergek között, a temetőben jártam, az utcán csak az avart takarítottam, vagy amikor a csatornát pótoltuk; menekülő egereket hajkurásztam, áradáskor pakoltunk, nálunk még vízi patkány is van a kertben néha, van, aki szépíti, vándorpatkánynak hívja.
A falu írás közben lett. Kikerekedett.
Írni kellett az ismerethez, mert mindez megvolt már, találkoztam vele, tíz éve bennem élt (mióta kiköltöztünk), csak nem hoztam összefüggésbe az alakokat, a földdarabokat. A tájat és a lakóját. Nem jöttem rá, hogy ez már a falu. Azt tudtam, hogy mostantól nem szeretnék többé városban élni, de azt még nem tudtam, hogy ez már az a másik élet. A falusi marginális.
Végig tél volt. Az őszi avar elmorzsolódott. Elkopott a dió, a gesztenye, elvitették zsákokban. Fagy, dér.
Mikor végleg leapad a folyó, zajlik, tapad a jég, recseg a kagyló a limány alatt. A víz ezüst kristályos. (A következő áradás csak nyáron jön, sokan azt hiszik tavasszal, de nem.) A hódok a labirintusukba húzódnak, már nem úsznak este versenyt, az emberek kiszedik a csónakokat. Csakhogy ez a tél melegedik írás közben. Tűz van benne, szerelem. Parázs, cserépkályha. Száraz gyújtós. Senki se fagy meg, a gyújtóst a folyótól szedem össze, hozza a víz, szinte lábhoz szállítja. Külön kosár van csak erre, boronáló, amivel össze lehet gereblyézni, ősrégi, szuvas, de működik. Pillanat alatt begyullad. Mindig egész erdőket hoz le nekünk a Duna. Igen, falun így mondják nekünk.
Mintha a természet minden sejtje értünk lenne, minket szolgálna, a mi füvünk, diónk, szilvánk.
És szolgál is, még ha az idegen, jöttment számára ez olykor teljesen láthatatlan; ha valaki falun él, sehová nem kell mennie, ide csak jönnek messziről, mi nem megyünk sehová, ha megyünk, az nagy esemény. Az lesz a nevünk, ahonnan jöttünk. Gúnyneveket aggatnak ránk. A falunak nem kell semmi, a várossal ellentétben, ahonnan mindig hiányzik valami. Mindene megvan, legyen bármi. A falusi táj süketnéma a télben.
Hogy milyen falun élni? Csodás. A friss levegő miatt? Nem feltétlenül, télen füst és pirított szalonnaszag terjeng hajnalban. Töltött bél szaga és állatsikolyok. Hangos részegedés. A nagy gyaloglások okán a mezőn? Mert jó a szántón, legelőkön kószálni? Vetni, krumpliföldet csinálni a komposztból? Az ártéren lenni, a Dunánál? Nem tudom. Az sem szép, van ott sok osztrák petpalack, sörösüveg; hódrágta, kidőlt fasor, lerakott gumikerék, a turisták pelenkái, és persze cserébe kikerics, rókaszag, fecskék, kárókatonák, cinke, szárcsa, szürke gém. Igen, a madarak miatt mindenképp jobb a falu.
Vaddisznótúrás, kergetőzés, halálfélelem, harapás. Átvághatatlan köd. Eltűnt, vízbe fúlt emberek. Arcpirító hideg. Lópata nyoma, a kagylólepte ártér ropogása a szigetcsúcs irányában.
Mi ma a falu? Leszólás, megvetés. Menekülés, egy új vízió?
Kovászos kenyér kedden és szombaton. Gazdag piac. Ehető élelmiszer. Takaros iskola, óvoda. Hogy ismersz asztalost, péket, termelőt, jógatanárt? Lovasokat? A birkapásztort, aki Gyimesbe megy, a sofőrt, aki a vágóhídra. Hogy holnap is látod, és minden nap, hogy mindenki mindenkit ellenőriz, szájára vesz, csúfol és gúnyol. De együtt isznak.
Nem tudom, egyik sem, és mind együtt. A falunak szaga van, világa, ezer titka. Annyi ballada van ott, hogy csak le kell hajolni érte. Nem beszélnek annyit, dolgoznak.
Pöfékelés, szorongás, kunyerálás, észrevétlenség, leszarás? Ez is a falu, nem vitás. Ágota Kristóf vagy Galgóczi Erzsébet faluja például mindig ilyen, csupa verés és alázás. Nagy irodalom.
Egy gólem él a falunkban, a nyavalyás, sunyi gólem, aki egyik pillanatról a másikra megváltozik. A magas Kárpátokból jött, vad, tör és zúz. De ha segítség kell, ott terem. A falu menthetetlen szörnyeteg.
A kelet-európai faluban még romos házak vannak,
élő ivó, tócsák, sárgödör. Kidőlt kerítés, vetetlen szántó gazdálkodó gépek nélkül, iskolatej, ételhordó.
Most a saját falumról írtam, a Rongyos ékszerdoboz. Utazások Kelet Európában című könyvemben idegen falvakról, az egészen más.
Érthetetlen és kifürkészhetetlen a falu világa egy városinak. A falu zárt. Szikár nyelve van; csúf, gonosz nyelve. Kritikus, nem dől be a szólamoknak, a falu a bőrén tapasztalja, ha kihasználják, megvezetik. A falu az irodalomban csupán fantázia, mese, álom – műmese, és drámai dal. Az udvarok zártak, a kapukon lakat ül, aki azt hiszi, tudja, mi a falu, az egészen biztosan nem falusi.
Ma már nem is tudom elképzelni, hogy máshol írjak.
Hogy hol íródik egy könyv? Szerintem pontosan árulkodik minden regény és novella a saját műhelyéről. Ebből indultam ki, amikor elkezdtem írni másfél éve az én saját falukönyvemet egy dunai faluban.
A borítófotót Szilágyi Lenke / Magvető Kiadó készítette.
