Hajnali sodrás
Umathum doktor a csónakban ül. A vödörbe nyúl, a horgot átszúrja a csalin, bedobja a tóba. Vár. Mögötte a fia. Kezében horgászbot, a vödörben kúszó gilisztákat nézi, kétségbeesetten tapogatja a horgot, tartása meggörnyed, a sírás határán van. Umathum a csendből tudja, hogy fia még nem dobta be a horgot. Nem fordul meg.
A csuklójára teszi az ujját, magas a pulzusa. Kihúzza magát, órájára néz, hajnali négy, fél óra múlva indulás haza. Lehunyja a szemét, beszív, kifúj. A csónak a tó közepe felé sodródik.
Megmozdul a kapásjelző, Umathum kinyitja a szemét, az orsóhoz nyúl, maga felé tekeri, de a húzás abbamarad, a hal megszökik. Umathum morog a bajsza alatt. Ha egyedül lenne, már fogott volna valamit. Kievezne a partra, a kocsiban zenét hallgatna, otthon kisütné a halat, a tévé előtt elfogyasztaná. Aztán rendelés. Jó napot doktor úr, kedves doktor úr, jajj doktor úr! Mosoly, magázás, hajlongás. Mintha egy széles mosoly legyőzné a betegséget. Hízelgés nélkül is azt mondja a betegnek, ami a leleten van.
Szipogást hall a háta mögött. Nem fordul meg, beszív, kifúj. Táskájába nyúl, szendvicset vesz elő, későbbre tartogatta, de hátha megnyugtatja az evés. A felesége mindig azt mondta, tökéletes nyugalom kell a horgászathoz. De nem tud megnyugodni, ha itt van a fia. A háta mögött ül és sír. Ennyi idősen nem sír az ember! Hány éves is? Iskolás már. Talán tíz. Vagy kilenc.
A felesége mindig tudta, mi kerül a szülinapi tortára, tudta, mit kell esténként olvasni neki, ő altatta el, ő etette, ő beszélte meg vele a problémáit. Umathum utált a fiával beszélni, ha leült mellé a tévéhez, ideges lett. Az mi apa, az ki apa, miért apa, hogyan apa. Apa. Beszív, kifúj.
Megeszi a szendvicset, a szalvétát a táskába rakja, keresgél a zsebek között. Elfelejtett a fiának csokit hozni. Mint három hete.
Az egyik betege behozta magával a kislányát a rendelőbe. Umathum mosolyogva nézte a félénk kislányt. És te egészséges vagy? A kislány megijedt, szeme könnyes lett, Umathum felnevetett, kinyitotta az asztalfiókot, egy szelet csokit vett elő, a kislány kezébe nyomta. A vizsgálat után mosolyogva kísérte ki őket a rendelőből. Asszisztense megkérdezte, honnan van a csoki. Umathum megtorpant. A fiamnak vettem. De úgysem szereti a csokit.
Csobbanást hall a háta mögött. Nem fordul meg. A csónak a nádas felé sodródik. A feleségével horgászott először, éjszaka, csillagok, szúnyogok. Mikor kiértek a partra, feleségét ki kellett segíteni a csónakból, már a hetedik hónapban volt. Umathum nem akart gyereket. Hogy miért, maga sem tudta. A felesége miatt egyezett bele a gyerekvállalásba, a szülés után unottan nézte a síró csöppséget. Sírt, folyton sírt, Umathumnál jelentkezett a magas pulzus, esténként álmatlanság gyötörte, rászokott a hajnali sétákra, járta az üres utcákat, közben légzőgyakorlatokat végzett. Beszív, kifúj.
Újabb csobbanás. Hangosabb, mint az előző, zihálás, csapkodás, Umathum megijed, a csapkodás erősödik, megrendül a csónak, beleesett a vízbe, kiált fel magában, meg akar fordulni, de nem mozdul, tartása meggörnyed, pulzusa emelkedik, víz fröccsen a hátára, a csónak rázkódik, hullámokat vet, fia meg fog fulladni, tüdeje megtelik vízzel, szeme kidülled, elfogy a levegője, szíve leáll, lemerül a tó aljára, teste az iszapba ragad, feldagad, hófehér és hullafoltos lesz.
Abbamarad a csapkodás. A csónak nem rángatózik tovább, megnyugszik a víz. Csend. Megfordul. A fia a csónak végében fekszik, a botot maga előtt tartja, a horgon keszeg lóg. Fogtam egy halat! Umathum visszafordul. Beszív, kifúj.
Kievez a partra. A fia büszkén fogja a halat, nézegeti, ölelgeti. Umathum a kocsihoz lép, kiveszi a halat a fia kezéből, beteszi a vödörbe, beül az autóba. A fia mosolya leapad, ő is beül, komor arccal mered maga elé. Umathum a visszapillantó tükörbe néz.
Örülne, ha itt lenne a felesége. Ő tudná mit kell tenni, mindig tudta. De már fél éve nincsen velük.
A fia elfekszik az ülésen, lehunyja a szemét. Umathum mély levegőt vesz, beindítja az autót.
Leélni a végét
Az öreg fél, nem lesz elég a krumpli. Kéne még venni, felöltözni, metróra szállni, belépni, zacskót tépni, kezitcsókolom, igenaszokásost, hazajönni. Aztán átlépve a küszöböt összeesni, szívrohamot kapni.
Bárcsak.
Feláll, a szekrényhez lép, leveszi a felső polcról az edényt, megnyitja a csapot, megvárja, amíg meleg víz jön. Teletölti, a tűzhelyre rakja. A fiókból gyufát vesz elő, remeg a keze, de sikerül begyújtani.
Unja már a diétát, krumpli, rizs, semmi nehéz. A kórház után napokig nem volt étvágya, de már hiányzik neki a kiadós ebéd, a hagyma, a szalonna, az olaj. Még egy hónapig nem ehet mást.
A fiával ment gombászni az erdőbe.
Madarak, fenyők, napsütés. Lihegett, nem bírta a fia tempóját, az orvosára gondolt. Szemüveg, unott arc, csak semmi izgalom ebben a korban. Az öreg megállt, szíve erősen vert, az izzadság a hátára folyt. Fia megfordult, jöjjön már, aztán eltűnt a fák között. Az öreg mély levegőt vett, követte. Tűlevelek, tobozok, gombák. Fia lerakta a táskát, zacskót vett a kezébe, kapkodva szedte a gombákat. Az öreg érzete, hogy fia szótlanabb, mint volt. Tudod, hogy melyik az ehető, kérdezte. A fia felsóhajtott, úgy fordult, hogy az öreg ne lássa a gombákat. Az öreg arrébb sétált, addig se zavarja fiát a kérdéseivel, a temetés óta nem látta, nem akart megint összeveszni vele. A fákat nézte, a közöttük átszűrődő napsugarat, hallgatta a madarak csicsergését. Jöjjön, végeztünk, hallotta a háta mögött.
Elfelejtette a sót. Azt szabad, maximum egy csipetnyit. A szekrényhez lép, kinyitja, cukor, bors, de só nincs. Mostanában sok mindent elfelejt. A felesége tudná hol van. Az öreg a pultra mered, jó só nélkül is. Kezébe veszi a hámozót, felkapja a krumplit, meghámozza, beteszi a vízbe, vár. Csend.
Mint a temetés után a konyhában.
Szokásos ceremónia, napsütés, unatkozó rokonok, álmos pap. Az öreg a koporsót nézte, várta, hogy túl legyen a kötelezőkön, fia mellette állt. Sírt. Látta mindenki, nem fogta vissza magát, szipogás, orrfolyás, az öreg kétszer is oldalba lökte, de a fia nem reagált. A temetés után hazamentek, csendben ültek a konyhában. Mindenki téged bámult. Kicsit túljátszottad. Fia undorodva nézett rá. Ennyire nehéz elképzelni, hogy valaki tényleg szerette őt? Az öreg legyintett. Ideje felnőnöd, ilyen az élet, senki sem születik örök életűnek. A fia felállt, kiviharzott a házból, bevágta maga után az ajtót. Az öreg a konyhában maradt, ismét körülvette a csend. Az eset után két évig nem látta a fiát.
Az öreg kinyitja a szekrényt, kiveszi a tányérokat, lerakja az asztalra. Először a sima, aztán a mély, kés, villa, balra a villa, jobbra a kés, kész, két személyre. Már csak a krumplira kell várni.
Minden evés előtt eszébe jut a gomba íze.
A gombászás után fia lemondta az ebédet, azt mondta, dolgozik. Az öreg leült az asztalhoz, kivette a gombát az edényből, a tányérra tette. Aztán evett. Finom, puha, folyós, laktató. Estére rosszul lett, izzadás, hasmenés, görcs, hajnalban felhívta az orvost. Sürgősségi. Ez van, ha mérges gombát tetszik enni. Szerencséje volt. Három nap lábadozás a kórházban, aztán hazament. Diéta és gyógyszer. Fia felhívta, nem értem, hogy történhetett, majd én kiváltom a gyógyszert, tetsszen otthon pihenni. Fél óra múlva jött is, lerakta a gyógyszert azt asztalra, az öreg kérte, hogy maradjon még. Dolgoznom kell, jött a válasz. Az öreg kikísérte fiát az autóhoz, mennyit kell bevenni, kérdezte. Fia beült az autóba, asszem három, bevágta az ajtót, elhajtott. Az öreg visszasétált a házba, bevette a gyógyszert, leült a tévéhez. Délután újabb adag, még egy lefekvés előtt. Heves szívverésre kelt fel. Szúrás a mellkasban, izzadás, hívta az orvost. A kórházban ébredt, orvosa unottan nézte. Maga egy nagyon szerencsés ember. Ugyan nem a legokosabb, de szerencsés. Maga szerint, miért van ráírva, hogy napi egy?
Kész a krumpli. Az öreg lekapcsolja a lángot, alátétet vesz elő a szekrényből, az asztal közepére dobja, ráteszi az edényt. Az ablakhoz lép, kinyitja, a pára helyett friss levegő áramlik be a konyhába. Az ablaküvegen látszik a tükörképe. Lila folt a szem alatt.
Egy hete történt.
Csöngetésre kelt, valaki a ház előtt állt, verte az ajtót. Az öreg ki akarta hívni a rendőrséget, de kinézett az ablakon, meglátta a fiát. Lesietett, kinyitotta az ajtót, megcsapta az alkoholszag. A fia arca fehér volt, szeme tüzelt, némán nézte az öreget, aztán felnevetett. A kis túlélő, mondta, bement a házba. Tudod, mindenkinek jobb lenne, ha meghalnál. Senki sem születik örök életűnek! Az öreg makogott, fia fejhangon utánozta. Részeg vagy, mondta az öreg, karon fogta, fia nagyot rántott a kezén, az öreg elvesztette az egyensúlyát, elesett, beverte a fejét. Fia arcáról eltűnt a mosoly, hátralépett, ijedten nézte a földön fekvő apját, kirohant a házból. Az öreg feje zúgott, halkan jajgatott, az asztalhoz akarta vonszolni magát, felhívni az orvost, a rendőrséget, kórházba menni, a fiát börtönben látni. De nem mozdult. Nyögdécselve a hátára fordult, a plafont nézte. Feleségére gondolt, az esküvőre, a sok veszekedésre, a fiára, a születésére, a félénk arcára, ahogy mindig az anyját ölelgette. Hagyta, hogy átjárja a fájdalom.
Becsukja az ablakot, leül az asztalhoz, a két tányért nézi. Reméli, fia szereti a főtt krumplit. Már, ha tényleg eljön. Megmondaná neki, hogy nem haragszik, nem akar botrányt, nem akar feljelentést, nem akar semmit.
Csak leélni a végét.
Borítókép: Unsplash
