Szerhij Zsadan a kortárs ukrán irodalom széleskörűen ismert alakja. A szerző írói munkássága mellett zenei karrierjével is hírnévre tett szert, a művészetét meghatározó aktivista hangját a totális háború még inkább felerősítette. Mindemellett fordítóként szintén elismert, többek között Bukowski, Brecht, Rilke, Celan és Miłosz szövegein dolgozott. Hazánkban két regénye jelent meg ez idáig, a Depeche Mode és a Vorosilovgrád című szövegekkel Körner Gábor fordításában találkozhat a magyar olvasó.
2023-ban végre Zsadan lírája is eljutott Magyarországra, a Harkiv Hotel című kötetbe Vonnák Diána válogatott és fordított verseket az ukrán költő különböző korszakaiból. A könyv elején egy rövid esszé található Osztap Szlivinszkij tollából Szerhij Zsadan – az ukrán irodalom új helyesírása címmel, amelyben a következő olvasható: „ha Zsadan, akkor Harkiv, ha Harkiv, akkor Zsadan.” (5.) Hogyan konstruálódik meg a háborús tér ebben a költészetben? Mit tehet az irodalom a totális háború kellős közepén? Hogyan gondolkodik a szubjektivitásról ez a líra? És végső soron: mi az irodalom Zsadan számára?
A Harkiv Hotel című kötet három részből áll, az első az 1995 és 2013 között keletkezett versekből válogat. A könyvet nyitó szöveg, Az ukrán időmértékes verselés vége az 1920-as években épült Budinok Szlovo, azaz a Szó Háza idejét eleveníti fel. Ebben az időszakban ez a szövetkezeti épület gyűjtötte össze az ukrán kulturális élet résztvevőinek javarészét. „Ám ami kezdetben a kommunizmus értelmiséget megbecsülő gesztusának tűnt, idővel halálos csapdává változott: a harmincas években a sztálini titkosrendőrség egymás után hurcolta el a házból a nemrég még ajnározott művészeket.” – világít rá Ablonczy Bálint. Zsadan verse azt a pillanatot ragadja meg, amikor a művészek elhurcolása utáni csend „döglött madárként” zuhan az épületre.
A beszélő az épület oxigénjét a szellemi és művészi kifejezés lehetőségével, az alkotói szabadsággal azonosítja.
Azok a szavak, amelyek itt elhangozhattak a szabadság „cseppjei” voltak: „egy darabig még azt az oxigént lélegezték / a gyomrukba az épület oxigénje szorult / nehogy véletlen kijusson akárcsak egy csepp / szabadság nehogy egy cseppnyi hisztéria”. A verset záró sor nemcsak a halált köti össze végérvényesen az irodalommal, hanem a Szlovo épületét is a belélegezhető és így kimondható szavakkal. A szövegtér mint légzést biztosító ház, illetve város konstruálódik meg. Georg Simmel A táj filozófiája című írásában mutat rá arra, hogy a természet mindig valamiféle megbonthatatlan egység, amelyből az emberi tekintet, egy szellemi ágens választja le azt a területet, amelyet be tud látni. A tájat mint kulturális produktumot az ember elhatároló tevékenysége teremti meg. Simmelnél megvan a lehetősége annak, hogy bizonyos értelemben felülről, egy nagyobb teret belátó perspektívából képződjön meg a tér, bár a madártávlat nála sem ad egészlegességet –
mindig maradnak vakfoltok, a hozzáférés sosem lehet teljes.
Zsadan versében fel sem merül az átláthatóság lehetősége, a harkivi épület mint oxigént biztosító tér végérvényesen összefonódik azokkal, akik „éltek is valaha” itt. Bár egy éjszaka történetét eleveníti fel a szöveg, az épületé nem beszélhető el ezek után: amint elhurcolják a művészeket, a Szlovo története is befejeződik, úgy az ukrán időmértékes verselésé és az épületben élővé lett irodalomé egyaránt.
Zsadan lírájának egyik központi szervezőeleme az emlékezet. A kötetet nyitó esszében Szlivinszkij az Íliász stratégiáját véli felfedezni az ukrán szerző művészetében: „úgy tűnhet, Homérosz borzalmasan unalmas, ahogy felsorolja az 1186 hajót és a helyeket, ahonnan útra keltek.” (8.) A szerző rámutat ugyanis arra, hogy mi mást tehetne a háborús költészet, mint felsorol, és emlékezik a nyelv adta eszközökkel.
A Harkiv Hotelben több, egy-egy személy történetét felidéző vers is helyet kapott.
A folyosói takarítónők című szövegben a takarítók „félve, a falak mellett járnak”, hogy felmossák az összes vért. A második rész a 2014 és 2021 között keletkezett művekből szemléz, melyek közül egy több verset átfogó szekvencia egy terhes nő, egy tetoválóművész, egy „kattant” báty és egy katonalelkész történetén keresztül szólal meg a háborús tapasztalatokról.
A Tű című vers a harminckét éves tetoválóművész, Anton világába nyújt bepillantást. A tehetséges művész hivatása összemosódik a háborús erőszakkal: „Akkor érzel rá a legjobban valakire, ha a tűvel érsz hozzá / […] Átütöd a másik burkát, bársonyos vérgyöngyöket gurít ki / a teste, üsd át, üsd át, varrd ki / egy angyal szárnyával a világ engedelmes felületét.” A lírai szubjektum először elkezdi felidézni Anton életét, majd a harmadik versszakban, az idézett, dőlten szedett részben az aposztrophikus versbeszéd megszólítja a tetoválót: „elvégre azért vagyunk itt, hogy jelentéssel töltsük meg a világot”. A szöveg utolsó előtti versszaka ismét visszatér ez egyes szám harmadik személyű beszélő pozíciójába,
Anton erőszakos halálának bemutatása után a záró részben a jelentésképzés lehetősége kettős megítélést kap:
„Eljön majd az idő, mikor valami rohadék / okvetlenül hőskölteményt írna róla. / Eljön majd az idő, hogy egy másik rohadék / azt mondja, erről teljesen fölösleges írni.” A Kattant című szöveg valakinek a bátyját emeli a középpontba, aki kiskorától kezdve pszichiátriai kezelésre szorult. A testvér „[g]yerekként szégyellte a bátyját, sosem beszélt / róla, nem vitte magával. Tudod, / milyen ha zakkant van a családban?”
A vers folyamatosan ugrál a mesélő én és a testvér perspektívája között.
A báty létezése olyan „mint mikor mész / az utcán, és a szemed sarkából valami taszítót látsz, / valami félelmeteset és undorítót: mondjuk egy elütött / állatot. Tudod: / ha nem nézel rá, mintha ott se lenne”. A fegyvereseket nem érdekli, ahogy ketten üldögélnek a padon, nem foglalkozik velük senki, „[m]intha / ott se lennének. Persze itt mostanra kevesen maradtak – / akik ki se jutottak, / akik az út szélén hevernek, / mint az elütött állatok.” A pszichiátriai ápolásra szoruló báty a vers végére a háborús halottak szimbóluma lesz, az elütött állat képén keresztül azonosítják a vers beszélői a „kattant” testvért a háborúban elesettekkel. A pszichiátriai otthon vezetése egyébként már régen összeomlott, de maradt egy-két ember, aki gondját viseli az ápoltaknak – a takarítónők –, akik az elütött állatok és az ápoltak vérét is felmossák.
Az e versek közötti párbeszéd alapját a háborús idő- és térkezelés szolgáltatja.
Egyik szöveg sem épít fel egy előtte-utána határvonalat, a háború beleíródik a szubjektum életébe, sőt megelőzi az identifikációt. A történetmesélő versbeszélők megszólalásmódja meglehetősen tárgyilagos, miközben gyakoriak a szélsőséges képzettársítások, amelyek reflektálnak a háború borzalmaira. Korábban sem érdekelt senkit a „kattant” testvér, a különbség az, hogy már fegyveresek is vannak, akik nem foglalkoznak vele. A tetoválóművész munkáját, a bőrbe vésést a háború folytatja, csak éppen egy sokkal kegyetlenebb módon – hogy erről ír-e valaki, vagy sem, az leginkább teljesen mindegy.
A kötet utolsó egysége a 2022-től keletkezett művekből válogat, összesen három vers olvasható itt. Zsadan a totális háború kitörése után Ukrajnában maradt, művészetét háttérbe szorítva aktívan segít ott, ahol tud – a kötet szerint önkéntes munkát végez, és különböző támogatói kampányokban vesz részt.
Az ukrán szerző ezen szövegeit leginkább a beletörődés jellemzi,
hangvételük bensőségesebb, formájuk egyszerűbb. A hó rövid történetét kezdetű vers egy felszólítással indít: „Légy a hóesés krónikása, / hadd kapaszkodjak a mese fonalába, vezessen / el a tél határához, / a hóvihar kéklő peremére.” A beszélő szembeállítja a gyermekkort, „a hűség és a hangzó szó” menedékét azzal az idővel, amikorra a „félénk fiúhangokat” elvagdosták, és megtanultak „együtt élni a nyelv sötét oldalával”. A vers végére a lírai szubjektum elfogadja és interiorizálja azt, hogy ez adatott, nincs értelme kérdezősködni, „hisz mind tudjuk, a hang határain nem lehet túljutni, / a nevünk határán”.
A beszélő itt már el sem játszik azzal a lehetőséggel, hogy megpróbálja leválasztani az emberi kultúrát a terekről.
A vers annak a felismerésével zárul, hogy a városok történetét az a sötét nyelv írja, amely leválaszthatatlan az emberi létezésről: „Éjszakád, mint a zsebbe rejtett börtönkenyér, / egy sétáló ferde sziluettje, viaszból gyúrt hold, / lépted városok újraírt krónikája, / térre vezető lejtő, hol a / vadászok mély nyomaiban félelem / olvad össze a bátorsággal.”
Szerhij Zsadan lírájában a háború mint a diszkurzív megformálástól nem elkülöníthető, a beszélhető nyelvet alapjaiban formáló erő jelenik meg. Versei krónikák és jelentések abban az értelemben, hogy sokszor egy-egy szubjektum életét idézik fel, közben folyamatosan megkérdőjelezve a háborús emlékezet lehetőségeit. A kötetet mégsem valamilyen végső elkeseredettség jellemzi, sokkal inkább a beletörődés hangja: ha már ez a helyzet, akkor nem lehet mást tenni, mint próbálni elmesélni azt, amit el lehet. A tereket szintén a háború írja, a versek világában nincs olyan tér, amelyre átfogóan lehetne tekinteni, és megírni azt. A kérdés végül az, hogy mit lehet elmondani. Ami az irodalomnak jut, és amit megtehet, az annyi, hogy nem fél: „Lassacskán megérkezik a tél levegője, / hosszasan sötétbe burkolóznak a völgyekben a szárak. / Fürödj győzködésemben, sütkérezz benne, vele takarózz. / Este van. Ideje megvédeni magunkat. Ideje nem félnünk.”
Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel, válogatta és fordította Vonnák Diána, Budapest, Jelenkor, 2023.
A fotókat Jakub Włodek / Agencja Wyborcza.pl készítette.
