Hét éve már annak, hogy a Guns N’ Rosest alkotó legfontosabb fogaskerekek újra együtt forognak. Axl, Slash és Duff több mint húsz éves mosolyszünetet tett félre, hogy 2016-ban egyesült erővel újra a legjobbat hozzák ki az aktuális Guns felállásból. Ami azóta is szilárd és jó formát mutat. Az elmúlt évtizedek persze mindenkin nyomot hagytak, de a jelenlegi turné budapesti állomásán nyújtott produkcióban csak azok csalódhattak, akik a zenekar harminc évvel ezelőtti formáját várták. Vagy akik a Puskás Aréna hátsó fertályában kaptak helyet.
Ha bárhol a rockzenéről esik szó, még a leglaikusabbak is az elsők közt húzzák elő a Guns N’ Roses nevét. A zenekar egészen rövid idő alatt vált a színtér meghatározó csillagává, hogy aztán azzal a lendülettel szinte ki is hunyjon. Mert a szemtelenül sikeres dalaik mellett a botrányaik miatt lettek sokak számára emlékezetesek. Az 1987-ben megjelent bemutatkozó lemezük, az Appetite for Destruction megjelenése után ugyanis nem egészen tíz évvel földbe állni látszott a sikertörténet. Ehhez persze kellett még egy példátlanul sikeres duplalemez is (Use Your Illusion I-II), valamint a megjelenésüket követő maratoni turnékörút. Ekkoriban, 1992-ben, azaz
lényegében a csúcson jutottak el először Magyarországra.
A „legfényesebb csillagok hunynak ki a legkorábban” tétel pedig csak átmenetileg nyert igazolást a bandával kapcsolatban.
A turnét követő három-négyévnyi töketlenkedést megunva előbb Slash, majd Duff McKagan is otthagyta a formációt, amiben már így is voltak tagcserék. Axl pedig úgy látszott, hogy a saját, hatalmasra duzzadt egójával és a körülötte folyamatosan változó tagokkal viszi tovább a brandet. Köztük a ma is hűségesen aktív Dizzy Reed billentyűssel. Bár a Guns nem szűnt meg, csak átalakult, a metamorfózis mégsem a pillangók fejlődésére hasonlított. Az Axl körüli szóbeszédek és botrányok nem csitultak, és
színpadi jelenléte is főleg sorozatos késései és balhéi miatt vált hírhedtté.
Valószínűleg sokakban a mai napig is fájó emlék a legutóbbi, 2006-os budapesti koncertjük, ahol az énekes több órás késéssel lépett színpadra. Okkal lehettek bizalmatlanok tehát a rajongók, de a 2016-os újraalakulás tényleg valami egészen újnak az indulása is volt. Axl mintha teljesen megszabadult volna minden rossz tulajdonságától és démonától, aminek köszönhetően átmenetileg még az AC/DC frontembere is lett. Ez pedig ismét bizalomra adott okot, a Guns N’ Roses új felállására fordított figyelem pedig bőven meg is hálálja magát.
A 2023. július 19-én esedékes budapesti Guns-koncert az előzetesen jelzett időpontokhoz tartva magát szinte takkra pontosan kezdődött. Szerencsére a kánikula után megérkeztek a felhők, így a közönséget nem fenyegette a napszúrás réme. A közlekedés és a Fradi-meccs miatt még éppen a Puskás Aréna előtt vártunk a beengedésre, amikor az előzenekar már belekezdett műsorába. A Phil Campbell & The Bastard Sons viszont nem biztos, hogy az a zenekar, akik egy ilyen jelentőségű koncert előtt megfelelően be tudják melegíteni a közönséget. De nem is voltak könnyű helyzetben. Hiszen mégis
ki lehetne képes egy ekkora esemény előtt megmozgatni a főzenekar monstre koncertjére váró tömeget
ebben az időpontban? A dolog nagy része tehát nem is rajtuk múlott.
A Motörhead egykori gitárosának bandája, amit rajta kívül nagyrészt valóban a fiai alkotnak, mindent megtett a sikerért. A walesi zenekar nagyjából azt a fajta tökös-dögös amerikás klasszikus hard rockot játssza, amit nagyrészt a Motörhead is ihletett, és jólesik mellé a sör, a Harley Davidson, valamint a bőr- vagy farmermellény.
Az apazenekarhoz képest egy picivel modernebb felfogásban csaptak a húrok közé.
A közönség osztatlan figyelmét viszont annak ellenére sem sikerült elnyerniük, hogy Motörhead-feldolgozások is bőven akadtak a tracklisten. A klasszikus motoros rocker fizimiskájú frontember, Joel Peters megjátszottnak tűnő, bár azért hitelesen előadott (vagy fordítva?) frusztrációja is érthető volt a reakcióhiány miatt. A közönség visszafogottsága jóformán csak az Ace of Spades alatt oldódott valamelyest, ami nyilván van akkora sláger, hogy bárki felismerje és bulizzon rá. Aki családiasabb, a banda méretéhez mérten is hitelesebb környezetben szeretné látni őket, augusztusban megteheti Alsóörsön a Tábor Fesztiválon, ahol remélhetőleg nem sújtja őket az arénabeli túl tompa, zizegős hangosítás.
A Phil Campbell & The Bastard Sons után érkező átszerelés alatt persze már mindenki tűkön ült, hogy mikor érkezik a főattrakció. Így bármilyen aktívabb színpadi mozgolódást hatalmas ováció fogadott, melyeknek többsége vaklármának bizonyult a felajzott koncertlátogatók nagy csalódására. De az első katartikus pillanat nyilván akkor érkezett el, amikor a Guns N’ Roses legénysége kivonult a színpadra. Ami már elsőre is feltűnő lehetett, hogy
a zenekar egészen visszafogta a showelemeket.
Nem a színpadi látvánnyal vagy pirotechnikával, esetleg a teátrális körítéssel kívántak hódítani. Hanem a zenéjükkel. Kérdéses azonban, hogy mindez elég-e 2023-ban? A rövid válasz az, hogy a GN’R esetében igen. A hosszabb válasz kicsit bonyolultabb.
Adott ugyanis egy hét éve szilárd lábakon álló és kiegyensúlyozott frontemberrel működő zenekar, aminek a zenei repertoárja nem véletlenül lehetett akkora hatással rajongók millióira. Mindezek mellé ott egy emberek tízezreit benyelni képes csúcsstadion, ami szinte csurig telt az egykor szebb napokat is megélt megabanda fellépésekor.
A hangulatra így panasz nem lehetett.
A minimalista, LED falakra vetített vizuálokkal dolgozó fellépés sem annyira furcsa, ha van, ami vigye a figyelmet. A zenekari tagok produkciója pedig maximálisan ellátta ezt a feladatot. A közel három és fél órás játékidő viszont még így is hosszúnak érződött. Hogy indokolatlannak, az már nézőpont kérdése.
Mert itt van egy ismét ereje teljében lévő Guns N’ Roses, akik ötvözik útkereső és csúcskorszakuk tagjait és legjobb elemeit. És akik mindenféle hatásvadász elem nélkül, csak a zenéjükkel képesek maguk alá gyűrni. Persze Axl hangja nem a régi már, meg Slash szólóira is rá lehet fogni, hogy unalmasak és önismétlőek. De melyik másik banda képes elmondani magáról, hogy rengeteg hányattatás után is képes volt újra emberek tízezreit stadionokba vonzani, és levinni a fejüket? Na ugye. Hogy a Guns pedig ismét csúcs-, vagy legalábbis megnézni érdemes formában van, az tagadhatatlan.
A lendületes nyitányt a debütlemez It’s so Easy-je és az alulértékelt, de élőben ütős Bad Obsession hozta el. Dramaturgiai értelemben pedig végig tökéletesen építkezett a banda. A színpadra lépés utáni első nagy katartikus pillanatot a Welcome to the Jungle hozta el, ekkor az egész közönség együtt üvöltötte a dalt.
A Rocket Queen hosszabbra nyújtott instrumentális részeiben Slash is újra elővette a szólótudományát.
Egyszerre üdvözlendő, hogy ennyit villognak a zenészek egyéniben is, de a gitárszólók egy idő után képesek voltak az időhúzó maszatolások hatását kelteni. Persze mindaddig nincs is ezzel baj, amíg ezek a pillanatok tényleg az adott zenészek virtuozitását bizonyítják, miközben más tagok pihenését is szolgálják. A koncert viszont majdnem három és fél órás volt, hivatalosan beiktatott szünet nélkül. Ez pedig a legedzettebb rajongók türelmét és hólyagját is próbára teheti. De ez csak nüansznyi nyavalygás, hiszen a zenekar is láthatóan élvezi azt, amit csinál, így érdemes alkalmazkodni. Amihez viszont nem lehet minden tekintetben alkalmazkodni, azok a hely biztosította lehetőségek.
Ennek tekintetében a hangzás egyformán lehetett nagyon jó, korrekt vagy éppen pocsék is. Mea culpa, de a számomra üresjáratnak számító dal(ok) alatt kivonultam mosdóba, és a megszokott helyemtől távolodva egyértelműen érződött a hangzás romlása. De már előtte, az első daloknál is furcsa volt. Hiába mutatta a kivetítő Richard Fortus gitárjátékát, hallani semmit nem lehetett a lefogott hangokból, és Slash-re váltva sem javult a helyzet. Aztán pedig a magasak lettek baromi hangosak. De nagyjából két-három számon belül helyreállt az egész (vagy csak megszoktuk?).
Innentől viszont nem volt kegyelem:
a Guns N’ Roses a lassabb momentumok ellenére is remek dramaturgiai érzékkel építette fel a műsort. Volt persze a megfelelő pillanatban érkező You Could Be Mine, Sweet Child o’ Mine meg November Rain is, ukrán zászlóval és a háború képeivel illusztrált Civil War, és még Duff is végigénekelhetett egy The Stooges-feldolgozást (T.V. Eye).
A Guns tagjai láthatóan nagy kedvvel koptatták a deszkákat, így a show minimálisra vett vizualitását leginkább az ő aktivitásuk kompenzálta. Axl Rose konkrétan folyamatosan fel-alá rohangálva énekelte végig a koncertet, ami fizikailag is becsülendő teljesítmény. Pláne ilyen hosszúságban. A hangszeres részeket kihasználva persze többször megpihenhetett, amit leginkább átöltözésre használt ki.
A fellépés során számos pólót és zakót láthattunk rajta, szinte minden dalhoz külön outfit társult.
A gitárosok is végig aktívan mozogva pengettek. Slash a kiállós pózolások mellett odáig is vetemedett, hogy a koncert egy pontján a hátán pörögve gitározzon, de magasra szökkenésből is akadt néhány. Az ünneplésnek is felfogható kézállásokat viszont már értelemszerűen gitározás nélkül adta elő. A bandába 2016-ban bekerült Melissa Reese a billentyűi mögött ülve kevésbé lehetett mozgékony, de a vokálozásból és kiegészítő hangszerek megszólaltatásából bőségesen kivette a részét. Dekoratív és picit extravagánsabb kinézete okán pedig a kamera is igen kedvelte őt.
A visszataps után érkező Coma még csak egy gyenge előjátéknak tűnt. Az ezt követő Patience, Don’t Cry, Paradise City záróhármas a katarzis fokozásának művészi csúcsa volt. Szigorúan megfigyelő, kritikus énem is elmorzsolt itt pár csepp könnyet. Axl nem hozza már azokat a hangokat, mint akárcsak pár évvel ezelőtt. Valóban nem mennek neki a magasak. Az alsóbb regiszterekben viszont tisztességesen teljesített. Szó sem lehet a Vince Neilt érő katasztrófaturizmusról. Slash szólói is lehetnek túlnyújtottak, laposak időnként. De mégiscsak az a helyzet, hogy a jelenlegi Guns N’ Roses olyan stabilan megbízható zenei élményt nyújt, amit (rock)zeneszerető ember nem szeretne kihagyni. A hossza ellenére sem.
Guns N’ Roses-koncert, Puskás Aréna, Budapest, 2023. július 19.
Fotók: Guilherme Neto
