Idén májusban jelent meg Szendi Nóra harmadik kötete Van ilyen. címmel a Cser Kiadó gondozásában. Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel a regény keletkezéséről, különleges figuráiról, a szöveg nyelvezetéről, a koronavírus-járvány okozta nehézségekről és a jövőbeli terveiről.
KULTer.hu: A Van ilyen. rövid és feszes, kisregény-terjedelműnek mondható. Az előző regényeidhez képest jóval rövidebb szövegről van szó. Ez egy tudatos folyamat eredménye? Hogyan született a történet?
Az előző regényeim egyik legnagyobb hibájának a túlírtságot tartom. Ezt a könyvet szerettem volna minden sallangtól megtisztítani: egy ilyen intenzitású szövegből ennyi is bőven elég. A történet több regénykezdeményből szövődött össze: az egyik egy demens asszonyról és kicsit ütődött fiáról, mind nyomasztóbb egymásra utaltságukról szólt volna, a másik egy leállóban levő, narkós értelmiségi csajról és egy piti bűnöző fickóról. Önmagában mindkettő kevés lett volna, ezért kitaláltam egy viszonyrendszert a figurák köré, hogy több oldalról mutathassam be őket, és ne fulladjon abba a parttalan és végső soron unalmas ismétlődésbe a szöveg, ami egyébként a szereplők életének tragédiája.
KULTer.hu: Te hogyan fogalmaznád meg, mi(k)ről és ki(k)ről, valamint ki(k)nek szól a regény?
Az biztos, hogy határterületeken létező, peremvidékre sodródott, beilleszkedési nehézségekkel küzdő emberekről, de azt remélem, hogy egy kicsit a kelet-európai, nagyvárosi fogyasztói létezésről is elbeszél valamit. Záporozó ingerek, ravasz, sóvárgásra ingerlő reklámok, megfelelési kényszerek, toxikus műkaják és betonfalak fogságában, illetve
valódi közösségek híján élünk, túl közel egymáshoz, mégis túl távol egymástól.
Ez soha nem látott mértékben termeli ki a kényszeres, fájdalomcsillapító, szorongáscsökkentő viselkedésformákat és így a függőséggel kapcsolatos problémákat. Az első regényemhez, a Zárványokhoz képest tágabb perspektívából szerettem volna megmutatni, hogy ez messze többről szól, mint hogy bizonyos emberek tudatmódosító szereket használnak, hiszen a fennálló rendszernek valamennyien a rabjai vagyunk, csak egyesek társadalmilag kevésbé elfogadott módon igyekeznek gyógyítani magukat. Igazából akkor éreztem eddig a leginkább, hogy ez a könyv megtalálja a célközönségét, amikor az egyik író-olvasó találkozó után egy a pszichiátriáról frissen kikerült, mindenféle diagnózissal és jó adag betegségtudattal leterhelt srác vette a kezébe.
KULTer.hu: A regény két mottóval indít. Egy P. Mobil-dalszöveg részletével, valamint egy bibliai idézettel. Éles kontraszt van a kettő között, mégis összeköti őket valami a regény olvasói távlatából. Mi alapján választottad őket?
Évekkel ezelőtt kattantam rá a „Műholdra néz az ablakom / Zsiguli rohad az udvaron” dalszövegrészletre, ami egyszerűen zseniális, valami esszenciálisat ragad meg a kapitalizmussal nyakon öntött posztszocialista Magyarországból. Végül egy másik részletet választottam ugyanebből a számból – ezt egyébként afféle Van ilyen.-himnuszként minden egyes nap, amikor nekifohászkodtam a regény továbbírásának, végigbömböltettem –, ami kapcsolódik a Tátika nevű alvilági hős infantilis önzéséhez. Aki ennyire önközpontú, vagyis nem tud szeretni, valójában öngyűlölő, képtelen kibékülni az életével, és ártatlan, passzív elszenvedőként sajnálja (le) saját magát: erre is utal a bibliai idézet.
A bibliai Jób persze nem ilyen figura, Tátika azonban jóbi karakterként azonosítja magát, a megéléséből fakadó szenvedés pedig valóságos.
A beszédmódjának sajátos proli pátosza és mély, olykor a pszichózis határát súroló vallásossága miatt szintén idekívánkozott egy bibliai idézet, ami korántsem ironikus. A két mottó közti kontraszt a Tátikában munkáló kibékíthetetlen belső feszültségekre, állandó, nyugtalan vibrálásra is utal.
KULTer.hu: A regény függőkről, kényszerbetegekről, pszichopatákról is említést tesz, viszont nem éreztem az olvasás során sajnálatot a szereplők sorsa iránt. Inkább megmutatod, hogy „van ilyen”, ez a társadalmunk. A történetek által talán sok olvasó kerülhet közelebb ahhoz, hogy ezeket a nehéz élethelyzeteket egészen más perspektívából megvilágítva láthassa. Mit gondolsz, ehhez leginkább a humor, az abszurditás járul hozzá?
A sajnálat mindig lenéző gesztus, ahogy az előbb már utaltam is rá. Nem bírom azt a fajta entellektüel szenvelgést, érzékenyítést és jóemberkedést, amikor meghatódunk önmagunktól, hogy mennyire sajnálunk nálunk kevésbé szerencsés társadalmi helyzetbe született embereket, kitesszük az aktuális, szolidaritásunkról hírt adó profilképkeretet, és marad minden a régiben. A regény egyik hőse, Babett is imád másokat sajnálni: nála ez helyettesíti a szeretetet, mert nem képes egyenrangú kapcsolatokban gondolkodni.
Szerintem egy jelenséggel kapcsolatban akkor juthatunk igazán új ráébredések birtokába, ha felhagyunk a polkorrektség tojástáncával,
és merünk kizökkenni. Ez adott esetben részvétlennek vagy szenvtelennek hathat, mintha élveboncolnánk, viszont felszabadít az „ilyet azért nem illik mondani” gátlása alól. A humor is a kizökkentés eszköze, segít átkeretezni dolgokat, amelyekről azt hisszük, kizárólag komolyan és meg-megreszkető hangon szabad beszélni róluk. Szerintem ott baj van, ahol önmagukat szabadelvűként hirdető lapok azzal utasítják vissza egy regényrészleted, hogy ők „kizárólag az áldozatok perspektívájából” közölnek szövegeket. A regény ezeket a mostanában divatos kategóriákat, a bántalmazottakét és az áldozatokét, illetve az értelmiséget a maga fellengzősségével és buboréklétével is kritizálja.
KULTer.hu: Egy interjúban azt mondod: „a szörnyűségeken nevetni kell.” Ez azt jelenti, hogy a saját életedben jelenlévő nehézségekhez is igyekszel sok humorral, nevetéssel hozzáállni?
Igyekszem, bár nem mindig sikerül. Néha mártírkodom, sajnáltatom és túl komolyan veszem magam. A húszas éveim rázós periódusait úgy vészeltem át, hogy afféle burleszkfiguraként jelenítettem meg magamat a naplómban, viccet csinálva saját teátrálisan megélt tipródásaimból – egyébként ebben a naplóban csiszolódott ki az írói nyelvem is, mert itt mertem csúfondáros, akár gonosz is lenni, féktelenül élni a távolítás és a kicsinyítés eszközével. Mostanában egyébként pont az jelent kihívást, hogy ne ragadjak bele teljesen ebbe a prózába, merjek érzelmeket kifejezni anélkül, hogy mindent eltolnék magamtól, mert
ami őszintén érzékeny, az korántsem szükségszerűen nyálas.
KULTer.hu: A koronavírus-járvány segítette vagy inkább gátolta számodra az alkotás folyamatát? Elvonulva tudtál írni, miközben a bezártság megtapasztalásával küzdöttünk, vagy inkább „összenyomnak a falak”-érzésed volt? Visszatekintve, mennyi időt ölelt fel a regény megírása?
Azt tudom, hogy az első hullámot nagyon élveztem, biciklis futárként dolgoztam már jó ideje, de végre megtapasztalhattam, milyen úgy végigtekerni az Üllőin, hogy tiszta a levegő, nincs tömeg a városban. Szabadnak éreztem magam. El is határoztam, hogy na, végre nem nyomasztom magam ilyen FOMO-hülyeségekkel, hogy kultúrprogramokra és emberek közé kéne menni, most akkor majd futárkodom orrba-szájba, és közben befejezem a regényt. Innentől egy sort sem írtam. Aztán a második hullám idején felvettek egy kiadóba szerkesztőnek, minden központi COVID-pánik ellenére be kellett járnunk, itt meg stikában írtam a regényt, míg fel nem mondtam.
Összesen úgy három és fél évig dolgoztam a könyvön, nagy megtorpanásokkal, nulláról újrakezdésekkel.
Néha úgy éreztem, teljesen lehoz az életről, önkínzás, semmi közöm ezekhez az emberekhez, aztán mindig felfedeztem valamilyen kapcsolódási pontot, hogy ők én vagyok, és tartozom magamnak annyival, hogy lezárjam ezt a szöveget, egyúttal egy írói és életperiódusomat is.
KULTer.hu: A cím sokatmondó, tárgyilagos, mégis pont a szövegre illő választás a regény szereplőit tekintve. Mesélnél a címadásról? Könnyen tudsz az alkotásaidnak címet adni?
Szeretek címeken ötletelni. Ennek a könyvnek Majd valami úgyis lesz volt a munkacíme, utalva a képtelen helyzetek közt tekergő narkósok visszatérő fatalista megállapítására (mert végül is valami tényleg mindig lesz). Aztán megesett velem egy béna sztori, szerelmet vallottam egy eléggé szenvtelen és kocka csávónak, akivel egyáltalán nem is illettünk össze, siralmas hangulat, zuhogó eső, ő pedig annyit állapított meg lakonikusan a nyöszörgésemre, hogy „van ilyen.” De volt ebben valami furcsa empátia is, hogy érti ő, megesik az ilyesmi, érez az ember néha inadekvát hülyeségeket, hogy szenvedtesse magát.
Miután kibőgtem magam, rájöttem, hogy ez a tökéletes cím, ebben minden benne van.
Egy univerzális mondat, még magamra is tetováltattam: történjen veled bármilyen agyamentség, ahelyett, hogy azt mondanád a viccbeli székely bácsival, aki a zsiráfot szemléli, hogy „ilyen állat pedig nincs”, mondhatod azt is sztoikusan: „van ilyen.”
KULTer.hu: A regény borítója sok jelentést hordoz magában. Nekem a könyv olvasása után az elhervadt, fakó életek, a magány, valamint környezetünk befolyásoló volta jutott eszembe.
Számomra az egyik legikonikusabb jelenet, amikor Tátika és Babett egy leopárdmintás plüsstakarón piknikeznek. Az a fajta piknik, amikor mindenféle, kizárólag adalékanyagokból álló hülyeséget összevásárolsz, amire valójában semmi szükséged, de átmenetileg rohadt jól érzed magad tőlük. A leopárdminta a plüsstakarón, amit Tátika magányában szokott ölelgetni, a műanyag szemét csillogása és az energiaitalos dobozban kókadozó virág, amit Tátika szedett Babettnek egymást pusztító ámokfutásuk előtt számomra szimbólumokká nőttek, az értelmetlen tékozlásba fojtott magány és a kommunikációs zsákutcák szimbólumaivá.
KULTer.hu: Van kedvenc karaktered, aki az írás során igazán közel került a szívedhez, vagy sokáig tartott kimunkálni, ezáltal jobban kötődsz hozzá?
Amikor írós napokat tartottam, reggel kiválasztottam, kivel fogok foglalkozni, kihez kerülök közel nyelvileg és gondolatilag, hogy úgy mondjam, kit nyitok meg magam előtt, így ez mindig változott. Azért mégis azt hiszem, számomra ennek a könyvnek a legfontosabb szereplője Tátika.
Egy veszedelmes és kiszámíthatatlan pszichopatát szerettem volna úgy megmutatni, mint aki maga is esendő lény
érzésekkel, kétségekkel, kötődési vággyal, súlyos traumákkal – csak éppen rendkívül fejletlenek az empatikus készségei. Ettől maga is szenved: nem érti az embereket és a világot, képtelen előrehaladni az életben, ugyanazokat a sémákat ismétli unos-untalan. Ez, mondjuk, egy szereplő kivételével (de nem szpojlerezek), mindenkire igaz.
KULTer.hu: Felépítését tekintve három fejezetből áll a regény, azonban ezek nagybetűs első mondatokkal vannak részekre osztva, és néhol címként, néhol a bekezdés első mondataként értelmezhetők. Ezek segítségével térünk át a párhuzamosan működő történet egyik szereplőjétől a másikhoz. Hogyan született ez a tagolási módszer? Mennyire volt nehéz a megvalósítása?
A nagybetűs első mondatok a tördelő, Müller Péter leleményei, eredetileg nem így nézett ki a szöveg. A három nagyfejezetre és cím nélküli alfejezetekre tagolást már az előző regényemnél, a Természetes lustaságnál kitaláltam, ezúttal annyiból volt bonyolultabb a helyzet, hogy nem egy hős köré szerveződött a sztori. A három az ismétlés száma: adott egy állapot, ahhoz képest változás áll be, majd bizonyos motívumok visszatérnek, még ha más kontextusban is. A részeket megszámlálhatatlanul sokszor rendeztem át az információk megfelelő ütemű csepegtetése miatt, végül a szerkesztőmmel, Szarka Karcsival közösen szültük meg a végeredményt.
KULTer.hu: Úgy tudom, jelenleg egy novellásköteten is dolgozol. Mit várhatunk tőled a jövőben?
Több tervem is van, de most semmit sem siettetek. Készülnek novellák, amelyekben felvillannak ugyan a függőség hétköznapibb formái (nálam örökzöld a zabálás témája), de megjelennek és hangsúlyossá válnak a feloldási lehetőségek is, elsősorban a meg-megdöccenő, de működő emberi kapcsolatokban, főleg a párkapcsolatokban, illetve a nagyvárosi létből való kicsekkolásban. A férjemmel nemrég kiköltöztünk egy külterületi házikóba, hogy belevágjunk az élelmiszer-önellátásba és egy városi nézőpontból kényelmetlenebb, egyszerűbb életbe.
A hatalmas kert, az élővilág, a természettel és az itt élő emberekkel való kapcsolódás újszerű inspirációs forrás.
Elindítottam egy Patreon-oldalt, amit blogként, afféle tanyanaplóként használok, de egyelőre csak kísérletezem, amikor épp időm engedi. Szeretnék úgy írni ezekről az új felfedezésekről, hogy az ne valami oktató célzatú ökohippi giccs legyen. Távlatibb tervem egy családregény, amelyhez már most kutatómunkát végzek. Anyai ágon akadt a Rákosi-rendszerben meghurcolt, ügynöknek bezsarolt csendőr és holokauszttúlélő zsidó, akit a szocializmus emelt egyetemi tanárrá, apai ágon pedig ’58-ban a Mecséri-perben kivégzett tiszt és magas beosztású pártfunkcionárius is.
Semmi sem fekete-fehér, nincsenek jók és rosszak, tettesek és áldozatok, csak hús-vér emberek különböző élethelyzetekben.
Ez a regény a generációkon át cipelt elhallgatások és terhek letételéről is fog szólni.
KULTer.hu: Író, illusztrátor, szerkesztő, kritikus, személyi edző, biciklis futár. Sokoldalú vagy, több lábon állsz. Hogyan látod magad a távolabbi jövőben, akár tíz-húsz év múlva?
Keresem, hogyan lehet minél szabadabban létezni abban a termelési és fogyasztási darálóban, ami a világunk. Nem sok esélyt látok rá, hogy valaha megéljek az írásból, illetve ha ezen görcsölök, és olvasóbarát szövegeket próbálok gyártani, az már régen rossz. Évek óta kutatom, mivel lehetne pénzt keresni a szerkesztésen kívül, vagyis oly módon, hogy ne egy laptop előtt és pláne ne egy bejárós munkahelyen kelljen töltenem az egész életem. Így lettem előbb biciklis futár, aztán edző, aztán a kutyaoktatásba is belecsöppentem kicsit, de mindig rájöttem, hogy
én alapvetően azt érzem komfortosnak, ha van egy otthonom, ahol magányosan dolgozgathatok.
Azt hiszem, most épp jó nyomon vagyok az említett vidékre költözéssel. Nem tudom, mit hoz a jövő, de gazdasági-társadalmi-ökológiai szinten inkább hanyatlást, mint fejlődést, ezért megnyugtat, hogy elkezdtünk dolgozni a saját B tervünkön. Például azzal is számot vetve, hogy mi lesz, ha jelenlegi formájában nem lesz szükség művészetre. Nem hiszem, hogy valaha abbahagynám az írást, de nem szeretnék mindent ennek alárendelni, a megfoghatatlan írói sikert hajkurászni, aztán beleragadni a rövidlátó, sértett művész szerepébe: családanyaként, gazdasszonyként, íróként egyaránt látom magam, így, mellérendelő szerkezetben. Persze nálam nem ritkák az éles váltások, szóval nyitottan szemlélem a jövőt. Na jó, matematikus vagy csillagász biztosan nem leszek, de kecskepásztor még simán.
A borítófotót Szabó Leila készítette.
