A közelmúltban átélt koncertélményeim valahogy eddig még nem sodortak a Budapest Parkba, így a brit hármasfogat fellépése volt az első látogatásom. Tartottam attól a szóbeszédtől, hogy nem az igazi a hangzás, de amint megtudtam, hogy a Sleep Token is csatlakozik a főbandához, azonnal megvettem a jegyet a rendezvényre, amelyre egy nem túl forró szerda délutánon került sor.
Odaérve a megszokott látvány fogadott jobbára sötét, zenekaros ruhába öltözött, tetovált arcokkal. A biztonsági ellenőrzésen átjutva sokan a merch pult felé vették az irányt, így én is megnéztem milyen pólókban fejezhetik ki a rajongók a kedvenc bandájuk iránti szeretetet. Valahogyan nem szólított meg egyik sem első körben, és mire meggondoltam volna magam, már hosszú sor állt a fogyóban lévő készletek előtt.
A Heriotra várva még csak gyülekezett a közönség, feltehetően mindenki inkább a nagyobb nevekre volt kíváncsi, így bőven volt időm és terem szokni a Budapest Parkot. Hat után nem sokkal beleszakítottak a mélyre hangolt húrokba Herioték, és szállították a cikk fő dilemmáját: hogyan írjak egy olyan bandáról, akiknek a zenéje kevéssé fogott meg, így nehezen tudnék pozitívumokat kiemelni a produkcióból, negatívumokat meg minek soroljak.
Azt hiszem ez az előzenekarok sorsa, általában nem mozgatnak meg annyi energiát, mint az ismertebb fellépők.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne nőhetnék később ki ezt a szerepet.
A black metal corpsepaintje már lejárt lemez, de manapság újra van valami izgalmas számomra a maszkot/kosztümöt viselő zenekarokban, gondolok itt például a Slipknotra, a Ghostra, a Mgłára, a Batushkára vagy a nemrég Dürer Kertben járt Gaereára.
A Sleep Token tagjairól sem lehet tudni, kik ők, így színpadi identitásukat csak a zenéjük, maszkjaik és jelmezeik határozzák meg.
Neveik sem árulnak el sokat, énekesük Vessel, azaz az üzenetek hordozója, míg a többieket római számok jelölik, így akár mindannyian le is cserélhetők, csak a betöltött szerep a fontos. Nem véletlenül jegyezte meg csúfolódóan később Sam Carter, az Architects frontembere Vesselről, hogy „Én bezzeg tudom ki ő… De nem fogom elmondani nektek… Mert tudom, hogy kivégezne érte.” A Budapest Park kamerái sem kaptak a produkció alatt túl nagy szerepet, hiszen a vásznakra csak az új lemez borítóját vetítették, a zenekar tagjairól így nem kaphattunk közeli képeket.
Már lemenőben volt a nap, amikor a Sleep Token Chokeholdja elkezdődött, ám úgy éreztem jót tett volna egyébként az okkult, komor szövegekkel dolgozó zenekarnak, ha sötétben játszhattak volna, így jobban érvényesülhettek volna a fények vagy a ködgép is. A Sleep Tokennel való első találkozásom a This Place Will Become Your Tomb című lemez kapcsán történt, és azonnal megfogtak az elszállós részek, a
szinte Bastille-ra emlékeztető ének, az üvöltések és a padló alá hangolt (nyolc húros vagy bariton) gitárok szinte thallos hangzása.
Emiatt a Hypnosist és az Alkaline-t vártam leginkább, a Take Me Back to Eden világa még kissé idegen maradt tőlem a koncertig, de itt meggyőzően szóltak a dalok, így többet fogom ezeket is hallgatni a közeljövőben.
Szerencsénkre az Architectsről azért többet tudhatunk, mint a Sleep Tokenről. A brightoni metalcore zenekar 2004-ben alakult, és azóta már tíz lemezük jelent meg, így volt bőven miből válogatni a koncert setlistjére, amit alapvetően azért a három legújabb albumról vett dalok segítségével állítottak össze. 19 év nagy idő egy zenekar életében, így
a kezdeti metalcore irány kiegészült más hatásokkal is (pl.: djent), egy nagyon ütős ötvözetet eredményezve,
sok daluk valódi „építészeti” remekmű. Nemrégiben távozott a zenekarból Josh Middleton, így a Budapest parkos koncertet Martyn Evans támogatta második gitárosként Adam Christianson mellett.
A főbanda fellépésénél már érezhetően megtelt a Park, szinte tapintható volt a várakozás a tömegben, és nem is kellett sokat várni, hogy a Nihilist sorai felcsendüljenek. Hatalmas energiát mozgatott meg az Architects, nem véletlenül, hiszen
dalaik egyszerre dinamikusak, húzósak, mégis összetett a ritmikájuk és a dallamaik is követhetőek.
Itt oszlott el minden kétségem, hogy ne szólhatna jól egy zenekar a Parkban, bár nyilván egy ilyen banda már nem bízza a véletlenre a hangzását, feltételezem, hogy továbbra is modellező effekteket használnak (pl.: Neural DSP Quad Cortex), hogy show-ról show-ra biztosítsák a magas színvonalat nemcsak a hangszeres tudás, hanem a hangzás tekintetében is. Néhol még egy plusz harmadik gitár is kiegészítette az erőteljes hangzást (Ryan Burnett-től), tisztára, mint a Periphery esetében.
A bekúszó sötétségben pedig már dominálhattak a fények és a profi videóvetítések, amelyek sok esetben a klipekből már ismerős látványvilágot idézték. Már a Sleep Token dalai sem álmosítottak el senkit, ezek alatt is bőven volt lehetőség a zúzásra, de itt már szinte minden track lehetőséget adott a tombolásra, ha valakinek erre volt igénye. Azok is tudták persze nyugodtan hallgatni a dalokat, akik nem szerették volna, ha folyamatosan lökdösik őket.
Sam Carter sem játszotta a megközelíthetetlent, mint Vessel,
hanem igazi frontemberként sokszor interakcióba lépett a közönséggel, énekeltetett, üvöltésre biztatott, és még egy ellopott telefonnal kapcsolatban is megvolt a jogos véleménye (reméljük előkerült).
Kicsit a koncert felén túl csendült fel az általam legjobban várt Doomsday, de mind a 16 dal hihetetlen jól szólt. A fellépés végén a zenekar elkerülte a szokásos
„levonulunk a színpadról, majd, ha elég hangos a közönség, akkor visszajövünk és játszunk még egy-két számot”
forgatókönyvet, Carter kerek perec megmondta, hogy ha elég hangos a közönség, akkor még két dalt fognak játszani. Simán elhallgattam volna még legalább ugyanennyit, de közeledett a 22 óra, a hard deadline, amikor mindennek el kellett halkulnia.
Fülhallgatóval hallgatni egy zenekar lemezeit és dalait egyértelműen más tapasztalat, mint amikor egy koncertteremben vagy szabadtéren a testünkben is érezzük a hanghullámok dinamikáját. Itt akár a hangunkat is kiengedhetjük, és ha nem is éneklünk túl jól, abban bízhatunk, hogy a hangosítás sokat elfed majd a hibáinkból.
Az elszigeteltség érzésének helyét a csoportos élmény veszi át, még ha történetesen nem is ismerjük azokat, akik éppen körülöttünk állnak.
Nagyon fullos volt minden szempontból ez az este, első tapasztalataim pozitívnak bizonyultak a Budapest Parkkal kapcsolatban is, a Sleep Token és az Architects pedig felejthetetlen koncertet adtak, biztosan meg fogom nézni még őket, ha újra eljönnek hazánkba.
Heriot, Sleep Token, Architects, Budapest Park, 2023. augusztus 2.
Fotók: Réti Zsolt, rockstation.blog.hu
