A nemrég újonnan megnyílt Néprajzi Múzeum izgalmas projektbe kezdett a gyulai Erkel Ferenc Múzeummal közösen. Az ebből létrejött Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek című időszaki kiállítást május 23-tól tekinthetik meg az érdeklődők. A kiállítás a gyulai kötődésű etnográfus, ciganológus Erdős Kamill nevéhez kötődik, akinek közel ötszáz fényképét – melyek most láthatóak először – a Néprajzi Múzeum digitalizálta.
A kiállításon emellett fontos helyet kapnak Erdős magnószalagjai, felgyűjtött tárgyai, tudományos munkái és szakmai, de személyes levelezése is. A tárlat nagy hangsúlyt fektet a múlt és a jelen találkozására, úgy áthidalva ezt a szakadékot, hogy az interpretáció során a kiállítás problémáit jelenidejűvé teszi. Ezt a jelenidejűséget igazolják azok az interaktív megoldások, amelyek nem a kiállítást hivatottak szórakoztatóbbá tenni, hanem párbeszédet kezdeményeznek a látogatókkal. A tárlat nagy hangsúlyt fektet a magyarázószövegekre, amelyek a fotókat kontextualizálják. Az „álruhában” járó kutatóhoz kötődik többek között a Kárpát-medencében élő cigány csoportok elkülönítése nyelvi és kulturális szempontból.
Erdős Kamill kutatásai főleg a Békés megyei, alföldi és észak-magyarországi területekre fókuszáltak,
ezeken belül is főleg családi és személyes történetek kerültek bemutatásra.
A kiállítás főcíme – Istennel talállak, testvérem! / Devlesa arakhavtu, phrala! – egy bevett cigány köszönési formula azon változata, amelyet Erdős Kamill akkor használt, amikor cigány barátaival levelezett, vagy terepmunkái során közösségükbe lépett.
A tárlat több szempontból is előremutató, és valamiképpen irányt nyújthat egy olyan cigány múzeum létrehozásához is, amely Erdős Kamill fő célkitűzései között szerepelt. Ahogy a terembe lépünk, egy idővonal segítségével tudjuk elhelyezni magunkban a megtekintett anyagokat, ez megszokott kiindulópontja megannyi kiállításnak. A szemközti falon látható kalap motívumok üzenete: „Ne vegyenek bennünket egy kalap alá”.
Az etnikai terminusok lehető legpontosabb meghatározásával talán nem is tudják mekkora feladatot vállaltak magukra a tárlat kurátorai.
A kutató munkásságából egyértelműen következő nyelvi, kulturális és törzsi megkülönböztetés olyan úton indíthatja el a látogatót, ami más távlatokat ad a későbbi értelmezésnek, a mellette lévő interaktív falon pedig lehetőség nyílik arra, hogy mindenki meghatározza saját identitását. Egy üres falfelületre lehet a kihelyezett toll és cetlik segítségével olyan üzeneteket tenni, melyek utalnak arra, hogy ki miként határozza meg magát. Rengeteg romani nyelven írott üzenet található a falon, de vannak magyar és angol, sőt orosz önmeghatározások is. A kiállítás innentől kezdve az Erdős-hagyaték digitalizált fotói köré épül. A fotókon szereplők utólag felkeresett rokonairól szintén találunk fényképeket, de ezeken kívül személyes leveleket és videóanyagokat is, melyek szélesebb érzelmi spektrumon mozognak, valamint további kulturális sajátosságokat és nyelvi regisztereket képesek átadni. Florica, a gyönyörű eleki nő fotója mellett például feltűnik lánya, Ibolya is, aki elmeséli édesanyja történetét.
A fotók önmagukban is megrendítőek, de a felkeresett rokonok segítségével lett reprezentálható történet belőlük.
A múzeum falai otthonossá válnak. A fényképeken mindenki saját rokona, saját családja mellett kapott helyet, egyfajta utólagos családi legendáriumban.
Erdős Kamill 1958-ban egy rádióelőadás keretében szólalt meg a cigánykérdést illetően, melyet követően négy levelet is kapott Tótkomlósról. Ezekben felháborodásukat fejezik ki az iskola tanulói, köztük a nyolcadik osztályos Horváth István, azt illetően, hogy ne azonosítsák őket, a letelepedett életmódot folytató kherar cigányokat a végegyházi másár és cérhári, tehát vándor életmódot folytató vagy azzal éppen azzal felhagyó csoportokkal. Ez nagyon fontos identitáskonstrukciós szereppel bír, hiszen a sztereotip regionális és lokális vagy faji azonosítással szemben
egy olyan csoport-önmeghatározást látunk, ami az életmódbeli különbségekre épít.
A hagyaték nagyobb részét képezik az ősi mesterségeket, a lókupeckedést, vasmegmunkálást, kovácsmesterséget vagy éppen a vándorcigány életmódot folytató csoportok dokumentációi. Erdős Kamill a fémműves cigányokról írott tanulmányához gyűjtött anyagot, így jutott el Kiskunhalasra, ahol nagy hagyománya volt ennek a mesterségnek.
A kiskunhalasi Cserepesen találja meg a Jakab családot, ahol már a harmadik generáció űzi ugyanazt a mesterséget.
Szintén Cserepesen élt az országszerte elismert kovács, Paprika Benő, akit Erdős 1961-ben keresett fel üzletében. A képeket figyelve feltűnhet, hogy bármilyen témában is készültek a fotók, a család mindig szerepelt rajtuk.
Erdős Kamill bajuszt növesztve, zöld szalagos kalappal a fején, olykor lengyel cigány grófnak, néha pedig felvidéki félcigánynak kiadva magát gyűjtött terepmunkái során. Ikonikus sétapálcájának ezüstgombjáról a gyerekek azt hitték, hogy ha megnyomja, akkor kinyílik és elrepül vele a „lungo parno rom”, azaz a hosszú szőke cigány, ahogyan testvérei nevezték. Erdős
kutatási módszere nem csak abban tért el kortársaitól, hogy résztvevő megfigyelőként kutatott,
hanem abban is, hogy nem csupán szellemi vagy tárgyi anyagok forrásaiként, hanem valóban szeretett testvéreiként tekintett a „kedves cigányaira”.
A legendárium úgy tartja, hogy egy esküvőn inkább az asszonyokkal beszélgetett és főzött a konyhában, minthogy kimenjen és dokumentálja a szokatlan fehér-cigány menyegzőt. Ennek ellenére vagy inkább emiatt az intim közelség miatt képes volt olyan lélektani helyzetet előidézni például egy Nógrád megyei siratógyűjtés alkalmával, hogy tizenkilencen, köztük férfiak siratták el a cigány holokauszt, vagyis a porrajmos során meghurcolt, megölt szeretteiket. Ezek közül a legmegrendítőbb Góman Kálmán éneke. Az összegyűjtött siratók meghallgathatók a kiállításon egy fejhallgató segítségével.
Gyűjtött oláh cigány jóslásokat és rontásokat, cigánytáncot, botolót, siratókat. A képeken szereplő emberek nagy része vagy már nem él, vagy nem sikerült beazonosítani, de Kanalas Teréz „Terka” a mai napig aktív nyugdíjas. Tőle megtudjuk azt is, hogy a Kanalas az édesanyja vezetékneve, hiszen abban az időben cigány szokás szerint nem házasodtak össze a szülei. Terka néni egy videófelvételről néz ránk, és bár a tárlat nagy része videó-, kép- és hanganyagokból áll,
a fekete-fehérségbe dermedt képek mögül előlépő élő hang és kép mégis egészen idegenül hat.
Életét végigkísérte a zene, 1961-ben több ének is rögzítésre került az ő előadásában.
A kiállítás utolsó eleme egy meglehetősen általános vélekedést bont ki a cigányokkal kapcsolatosan, méghozzá a lóhoz fűződő viszonyukat. Erdős Kamill a Journal of the Gypsy Lore Society-be publikálta a Gypsy Horse Dealers in Hungary című értekezését. Ehhez főleg Gyulán, Kétegyházán és Végegyházán gyűjtött anyagokat. A kutatásokból kiderül, hogy a romani nyelvet beszélők ma is nagyon büszkék lovaikra, és presztízsértékkel bír ezen állatok birtoklása, ami a fotókon is visszaköszön, sőt ez a megélhetésük alapja mind a mai napig.
Erdős Kamill egész életét kutatásainak szentelte, kutatótársai többek közt: Vekerdi József ciganológus, nyelvész, Hajdú András zenekutató voltak, de levelezett Jirí Lípa cseh nyelvésszel és Lev Cserenkov aktivistával is. A kutató nemzetközi levelezései, melyek főleg az 1960-ban megjelent Cigánykutatók című tanulmányához és más szakmai kérdésekhez kapcsolódtak, elolvashatók a kiállításon. Tudományos munkái nemzetközi szinten elismertek, publikált a Journal of the Gypsy Lore Society, az Études tsiganes és a Psyche (Paris) című folyóiratokban, hazai publikációi a Néprajzi Közleményekben jelentek meg.
Az Erdősben
az ’50-es évektől egyre érlelődő cigány múzeum gondolata,
amely az addig felgyűjtött hazai anyagokat, tárgyakat tartalmazta volna, amelyek különböző múzeumokban porosodtak, sajnos nem valósulhatott meg. A kutató viszont maga is gyűjtött tárgyakat, a kiállításon ezek közül megtekinthetők amulettek, rézgyűrűk, egy pipaszurkáló, rézcsengő, rézgyűrű, díszzseb, fúrófajták és egyéb tárgyak is.
Erdős Kamill fotói nem tartoztak sem a szocialista ideológiát igazoló hurráoptimista képek, sem a szigorúan értelmezett szociofotó kategóriájába. A fotográfiákon szereplők megnyíltak, és intim életüket, életterüket tárták fel az utókor számára. Képei emberiek és közeliek, akár a videóanyagok, amelyeken a ma élő rokonok próbálják rekonstruálni felmenőik történetét. A kiszolgáltatottság mellett az elemi életigenlés is jól körvonalazódik.
Ez a digitalizált fotógyűjtemény sajátos univerzumot képez az ’50-es és ’60-as évek cigányábrázolási stratégiáival szemben,
legközelebb a néprajzi fotózáshoz áll, de a kutató személyes érintettsége, és a kezdeti, jótékonyan „szakmaiatlan” látásmódja eredményezi ezt a különleges és megrendítő anyagot.
Az Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek című kiállítás a Néprajzi Múzeumban tekinthető meg 2023. május 23-tól.
A kiállításfotókat Nagy Boglárka (Szeretlek Magyarország) készítette.
A borítóképen Erdős Kamill Sátoros cigányok (Kisterenye, 1959) című fotója látható.
