Július eleje, kilencvenötben
A levegő nemcsak forró volt, hanem egy időre meg is állt. Mintha vákuumban lettünk volna, sokáig nem történt semmi a kávéházon kívül. Az utcákat perzselte a nap, embereket sehol sem lehetett látni. Csak a kávéházban volt mozgás, a vendégek jöttek-mentek, mi, pincérek pedig jókedvűek voltunk. Mert nem csak fizetés volt minden este, de figyelemre méltó borravaló is. A napi bérem meghaladta a helyi textilgyár munkásnőinek havi bérét.
Ilyen forró nyári napokon a városiak rendszerint a Tiszán fürödtek, csónakáztak. Most üres volt a strand, egyetlen napernyő sem volt kitűzve. A furcsa csend miatt, ami már egy ideje leereszkedett a városra, mindenki halkabbra fogta a hangját.
– Mi történik? Mi történik? – faggattam Mash-t, a kollégámat. Főnökünk az éjjel érkezett meg legújabb boszniai útjáról, és most fura, ismeretlen emberekkel ült a részére fenntartott asztalnál, a sarokban. Suttogva beszélgettek és időnként a kávéház jobb sarkából nyíló raktárba siettek, de sosem felejtették el kulcsra zárni maguk mögött az ajtót. Elkérték még a minap tőlünk a raktárkulcsot, azóta vissza sem adták, üres a helye a fali kulcstartó polcon.
– Fegyvereket csempésznek – mondta Mash halkan a bárpult mögött, ahol vodkáztunk. Kevés volt a vendég így hat óra körül, átmeneti időszak volt a délutáni kocsmázók és az éjjeli madarak között. Ilyenkor tudtunk egy kicsit pihenni, meginni egy vodkát vagy egy kávét.
– Fegyvereket? Miről beszélsz? Mash gúnyos pillantást vetett felém, majd a zenelejátszóhoz lépett, hogy új kazettát tegyen be.
– Szereted a Lunát? – kérdezte. Bólintottam, de nem voltam biztos benne, hogy tudom, mire gondol. Halványan emlékeztem egy ilyen nevű zenekarra, de úgy tudtam, senki sem él már közülük. Vagy ha él is, biztosan nem zenél.
– Milyen fegyverekről is beszéltél? – kérdeztem, mert mindenáron tudni akartam, szórakozik-e Mash, vagy van valami igazság a dologban. Kissé már ittas volt, délután egy négytagú vendégcsoporttal suttogott az ablak melletti asztalnál, inni is kellett velük, ezért most óvatosan emelte le a vodkásüveget a bárpolcról, nehogy megcsússzon a kezében. Mielőtt öntött a poharakba, amikből előzőleg a sarki szódás olcsó, ragadós narancslevét ittuk, tenyereit jól a farmerjába dörzsölte.
– A fegyverek itt vannak a raktárban? – kérdeztem.
– Nem – rázta meg a fejét –, a kamionban, amelyik tegnap este jött, abban vitték.
– Abban? – lepődtem meg – De hiszen azt a rendőrök is látták! Azok, akik a kamionosokkal ültek itt az este a teraszon!
Mash elnevette magát.
– Istenem, de naiv vagy! – mondta. – Minden magyar ilyen naiv, vagy csak te?
– Hová vitték a fegyvereket? – kérdeztem most már teljes lázban. – Hiszen itt ültek az orrom előtt tegnap este a csempészek, italt vittem nekik, olyan rendesek voltak, a legnagyobb borravalót hagyták nekem. Velük volt az az újvidéki színésznő is, azt hittem, érdekli őket a művészet.
– Jaj, kérlek, hagyd abba – haragudott meg most rám Mash –, nem bírom ezt hallgatni tovább.
– Jól van, ne haragudj azonnal – csendesedtem el, de azt mégsem akartam elfogadni, hogy ez a téma most hirtelen abbamaradjon.
– Mit tudsz még a fegyverekről? – tudakolóztam volna tovább, igyekezve kiegyensúlyozottabb hangon beszélni. Mash azonban kilépett a pultból, odament a nagy üvegablakhoz, megállt előtte és hátravetett kezekkel a városközpont irányába nézett. A betonút vakított a nyári melegben. Cigarettát vett elő, rágyújtott, majd visszalépett a pulthoz és magához vette a vodkásüveg mellől a poharát.
– Nem lenne jobb, ha inkább azonnal kétdecisbe önteném? – Unom azt a pici poharat mindig újratöltögetni.
– Igazad van – mondtam és felkeltem a bárszékről, hogy elérjem a magasabb polcokon felsorakoztatott öblös poharakat. Ekkor a tegnapi kamion állt meg a kávéház előtt, és két testes alak ugrott ki belőle. Mash elébük sietett, lekezelt velük, azok megveregették a vállát. Hangosan nevettek. Olyan szép nap volt ez, hogy szebb nem is lehetett volna. Sehol egy rossz hír. A vendégek mind jókedvűek. Senki sem veszekedett. Senki sem lövöldözött. És a kamion érkezése után mintha a levegő is végre megmozdult volna. Langyos szellő futott végig az arcomon. Úgy látszik, eső lesz nemsokára.
– Jó napot – mondtam jókedvűen a két testes alaknak, amikor beléptek. Mash mögöttük lépkedve rám kacsintott, majd kikerülte őket, hogy a főnökünk asztalához vezethesse őket.
Borító: Unsplash