Fodor Balázs első verseskötete, a Kozmológiai állandó (FISZ, 2019) a bizonytalanságot magában hordozó világűr felé tekint, Termőföld (Napkút, 2022) című új kötete pedig, ahogy a cím is sugallja, közvetlen környezetünk felé fordul. Utóbbi kötet lírai énje kizökkenti a verscímekben megjelölt helyeket a hétköznapi banalitásból, felfedve az emberen túlmutató világ folyamatos formálódását. Természetesen egy ilyen nézőpont megannyi egzisztenciális kérdéshez vezet, így elkerülhetetlen az alanyiság. A költőt új kötetéről kérdeztük.
KULTer.hu: Első köteted megjelenése óta eltelt néhány év. Miként értékeled a debütálásod? Hogyan viszonyulsz a kötet recepciójához?
Teljesen pozitív nekem a mérleg a Kozmológiai állandóval kapcsolatban, mert sokkal nagyobb volt az érdeklődés, mint amit remélni mertem. Nagyon viszontagságos volt a megjelenése is. Nagy álmom volt, hogy végre kiadhassam. A kortársaimhoz képest későn kezdtem el, későn tanultam meg dolgokat, és elég görcsösen viszonyultam a saját szövegeimhez. Viszont a munkám – művészekkel együtt dolgozom és azon agyalunk, hogy hogyan rakjunk össze egy kiállítást – sokat segített, hogy elengedjem ezeket a gátlásaimat, és ne fájdalmas folyamat legyen, ha éppen arra kérnek, hogy nyúljak bele egy-egy szövegbe. Furcsa időszak volt a kötet előkészítése.
Az utolsó pillanatban is módosítottam a szövegeimen, noha eleinte tartottam a nagyobb beavatkozásoktól.
Nagyon támaszkodom a szerkesztők észrevételeire. Kellett az ő jelenlétük ahhoz, hogy máshogyan viszonyuljak a szövegemhez és megértsem, esetleg mitől lehetne jobb egy szöveg. Amikor bizonyossá válik, hogy igazuk van, az nagyon jó tud lenni.
KULTer.hu: Mennyi ideig próbálkoztál a kiadással?
Bonyolult kérdés. Sokkal régebb óta próbálkoztam az írással, mint egyébként látszik. Valójában a Termőföld anyagának egy részéből formálódott a Kozmológiai állandó. Korábban azt mondták nekem, hogy csak írjam a verseket, ne gondolkozzak nagyobb rendszerben, így is tettem. Aztán később azt a visszajelzést kaptam, hogy itt már formálódik valami, és ideje lenne összeállítanom egy kötetet. Végül éppen ezek a szövegek maradtak ki az első kötetből.
KULTer.hu: Nagyon érdekes, hogy azt mondod, a Termőföld szövegeinek egy része már létezett a Kozmológiai állandó előtt. Nyilván más formában, mint ahogyan most olvashatjuk őket, hiszen az eddigiekből is kiderül, hogy nagy figyelmet fordítasz a szöveggondozásra. Ha jól értem, már létezett egy koncepció, hogy milyen irányt szeretnél venni a későbbiekre nézve?
A robotos szövegek azok, amik korábban megvoltak, de a Kozmológiai állandóban nem éreztem őket helyénvalónak. Amikor elkészült a kötet és megjelent, akkorra már megint mással foglalkoztam. Nem gondoltam volna, hogy össze tud állni, de úgy tűnik, hogy a három különböző fejezet ki tudja egészíteni egymást. De nem volt konkrét elképzelésem, koncepcióm. Nem koncept kötetet akartam mindenáron írni, persze utólag mindig az lesz belőle.
Nincs egy kitalált, kiforrott világom, amit én mindenáron tudok működtetni. Inkább kísérletezek.
KULTer.hu: Amikor az interjúra készülve olvastam a szövegeidet, nagyon is az volt a benyomásom, hogy márpedig itt koncepciózus kötetekkel van dolgom, mi több: a Termőföld egyértelmű folytatásnak tűnt számomra. Követi az előző által felrajzolt utat, mégis kicsit más. Megvolt tehát a szövegek egyharmada. Mikor jutottál oda, hogy „igen, itt van még egy kötet”? Mennyire érzed folytatásnak poétikai és/vagy tematikus szempontból a Termőföldet?
Amikor még nem jött ki a Kozmológiai állandó, de már készen volt, írtam több új szöveget is. Volt egy-kettő, amelyik jól sikerült. A kötet megjelenése után érkező jó visszacsatolásokon felbuzdulva írogattam tovább, de önismétlésnek éreztem, giccses lett. Erőltettem, de valójában nem jöttek igazán a szövegek, ezért leálltam. Akkoriban elterveztem a folytatást, de nem jött össze. Valahol olvastam, hogy minden költőnek kell tájköltészetet írni, én is elkezdtem, de nem jött össze az sem. Nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy miként tudnám a saját tapasztalataimat megírni.
Érdekelt, hogyan lehetnék alanyibb, noha nem igazán szeretek vagy tudok magamról írni.
Volt egy időszak, amikor azt éreztem, hogy ez soha nem fog összeállni. Aztán Halmi Tibor felkért, hogy írjak egy szöveget. Ő is az a típusú szerkesztő, aki azt mondta, hogy „jónak jó, de ez még nincs kész.” Ekkor újra lendületet kaptam. Egy szenvedés volt, de tanultam folyamatosan, Tibor nagyon őszinte volt velem, és ezek a visszajelzések segítettek abban, hogy milyen irányba mozduljak.
KULTer.hu: Az első köteted kapcsán többször felmerült a poszthumán gondolkodásmód. Mennyire tudod elfogadni ezt az értelmezést?
Abszolút. Az, hogy én ezt nem tudatosan építem a szövegeimben, nem jelenti azt, hogy ne hinném el, olvasható vagyok ebből a szempontból. Próbáltam tudatosan is belehelyezkedni ebbe a perspektívába, de nem ment. Valószínűsíthető, hogy valójában tényleg ez az, ami foglalkoztat, ugyanakkor nem igyekszem ezt így meghatározni. A munkám során visszatérő jelenség, hogy olyan művészekkel dolgozom, akiknél hasonló témák merülnek fel. Ehhez hozzájön az is, hogy ténylegesen rajongok a természettudományos könyvekért is.
Úgy olvasom a különböző csillagászati és fizikáról szóló könyveket, mintha verseskötetek lennének.
Persze ez nem azt jelenti, hogy értem is őket. Ha visszaolvasnám a Kozmológiai állandót, valószínűleg konkrét hibákat is felfedeznék benne, tudományosan nem megalapozott dolgokat, de ettől függetlenül tényleg érdekel a téma.
KULTer.hu: Ha mondanod kellene olyan szépirodalmi, science-fiction vagy természettudománnyal foglalkozó szerzőt, aki hatással volt a szövegeidre, kit neveznél meg?
Carlo Rovelli az, aki az elmúlt négy-öt évben meghatározta a gondolkodásom. Sok olyan visszacsatolást kaptam a könyveiből, ami korábban intuitív módon már jelen volt az életemben. Ha már itt tartunk, akkor lehet, hogy a Termőföld szellemileg rokonságot mutathat Viktor Pelevin gondolataival. Az egész fiatalkoromat azt hiszem, az ő írásai határozták meg.
KULTer.hu: A versek megkérdőjelezik az emberi perspektívát és keretrendszert, a tér- és időfelfogást. A római hármas számmal jelölt Nexus című ciklusban egy robot nézőpontjából az emberlét kérdésére is figyelmet fordítasz.
Ebben a tekintetben megint Pelevinhez kanyarodnék vissza. Inkább a valóság és az észlelt világ közötti különbség volt ebből a szempontból meghatározó. Egyébként, ha ugyanezt felvetetted volna, mondjuk egy évvel ezelőtt, akkor nem biztos, hogy ugyanezt válaszoltam volna.
Bennem ezek folyamatosan formálódó dolgok.
Rovelli jólesően megalapozta számomra ezeket a gondolatokat. Korábbi élményeim is voltak már arra vonatkozólag, hogy mit lehet kezdeni a világunk beláthatatlanságával és felfoghatatlanságával. Ugyanakkor az a gondolat, hogy a világ véges számú elemekből állhat össze, egyszerre nyugalmat és valamiféle bizonytalanságot is hordoz magában. A science-fictiont nagyon szeretem, de nem foglalkozom vele, hanem élvezem. Nem tudok tudatosan foglalkozni azokkal a filozófiai kérdésekkel, amik mögötte felsejlenek. A kötetben az általad említett harmadik ciklust egyébként Robottohoz társítom (Szabó Ottó szekszárdi születésű képzőművésznek több munkája is robotokkal foglalkozik. Az egyiket közülük egyébként az interjú helyszínét adó Szentendrén is kiállították – a szerk.) De nyilvánvalóan hazugság lenne azt mondanom, hogy konkrétan a Szárnyas fejvadász nem hatott rám.
Emlékszem, hogy egyszer elaludtam a filmet nézve, és amikor reggel felkeltem, a fejemben volt egy gyönyörű sor.
Arra gondoltam, hogy megint van végre egy nagyon jó vers, aztán befejeztem a filmet másnap és kiderült, hogy abban hangzik el.
KULTer.hu: Olvasatom alapján a világűrbe, a végtelen térbe való kizoomolás helyett az ember földi tevékenységéről, az emberi kéz termékeiről beszélsz a Termőföldben. Mennyire célod az antropocentrikus gondolatvilágból való kizökkentés vagy a tőle való elidegenítés?
Szándék nincs bennem. Inkább arról lehet szó, hogy én magam zökkenek ki. Nem tudok igazán alanyi költészetet írni egyelőre – nem tudom, hogy cél lesz-e valaha –, de a saját kételyeimet és vívódásaimat próbálom beletenni a szövegeimbe. Engem elbizonytalanít az a gondolat, amit megint csak Rovelli ír, hogy az a világ, amiben élünk, már egyes aspektusaiban jóval korábban megfogalmazódott. Példának jó Démokritosz, aki már írt az atomokról és a huszadik század elején paradigmaváltást hozó fizikai világról. Van az emberi világnak egy része, amit folyamatosan újra kell tanulni, és van egy másik, amit folyamatosan fel kell tárni. Visszatérve a világűrhöz, a James Webb-űrtávcső sokkal többet tud megmutatni a Hubble-höz képest.
Nem csak megoldásokat nyújt a technikai fejlődés, de újabb kérdéseket is felvet.
Az emberiség itt van évezredek óta, városokat épít, csatornákat talál fel, gondolkodik a világról, de mintha bizonyos szempontból egyáltalán nem jutna előrébb, más nézőpontból viszont rohamléptékben fejlődik. Carl Sagan írta, hogy olyan, mintha az emberiséget az univerzum arra teremtette volna, hogy megfejtse azt. Az idő az egyik olyan dolog, amit az antikvitás óta próbálunk megérteni, mégis valahogy mindig elmegy mellettünk. Van egy alanyi része mindennek, az idővel való viszonynak, az újratanulásnak és folyamatos megértésre való törekvésnek. Közel negyven voltam, amikor az első kötetem megjelent, ez akkoriban zavart, de most, pár év elteltével már nem izgat.
KULTer.hu: Bennem maradt az, amit Sagan kapcsán említettél az ember és az univerzum viszonyát illetően. Ebben azért az is benne van, hogy milyen, amikor az univerzum visszatekint ránk. Ez nemcsak elbizonytalanító, hanem egyenesen rémisztő gondolat. Számomra a Kozmológiai állandó és a Termőföld egyaránt a kozmikus horror irányába nyitja meg a szövegeidet. A felmerülő távlatokra szolgáljon példaként a kötetet nyitó Alba foramen című versed: „Háromezer év alatt / egymásra rakódó / ismeretlen városok.” A ráismerés, hogy mennyi minden van az emberen túl, magában hordozhat jelentős mennyiségű egzisztenciális szorongást is.
Jól rávilágítottál azzal, hogy azt mondtad: „egzisztenciális szorongás”. Engem nagyon érdekel, hogy honnan van bennünk ennyi félelem, miközben egy olyan helyen élünk, ami kvázi nekünk van teremtve. Megint csak az ismeretterjesztő könyvekre utalok, amik éppen az ittlétünk értelmének valamiféle megfogalmazására törekszenek, például van egy olyan elképzelés, miszerint az ember ittléte egy általános erőszaknak köszönhető, különböző fizikai jelenségek egymásra hatásának. Például a gravitáció, a csillagrobbanások, a bolygók mozgása olyan erőbehatások, amelyek a vesztünket okozhatnák, de épp ellenkezőleg, ezek is teremtették az ember számára lakható környezetet. Efelől érdekes visszagondolni arra, hogy az ember ennek köszönhetően hordozza magában azt a bizonyos szorongást. Számomra ebben a gondolatkísérletben az a kérdés, hogy mihez tudunk vele kezdeni.
Hordozzuk ezt a félelmet, mert erre vagyunk ítélve? Számomra megkönnyebbülés ezt tudni.
Tudni, hogy ennek az egész folyamatnak a részesei vagyunk, nem minden teher és felelősség az emberiség vállán nyugszik.
KULTer.hu: Adódik a kérdés, hogy mi lesz, ha mi nem leszünk. Olvashatók úgy a szövegeid, mintha az ökológiai katasztrófa lehetősége is feltűnne bennük. Például az éppen aktuális Szentendre című szövegben, amely egy városkép leírását adja: repedeznek a falak, átadja magát a hely egy – az Alba foramenre visszautalva – következő városnak vagy éppen a természetnek. Mit gondolsz erről?
Ezeknek a szövegeknek nagyon nagy része született képzőművészeti inspirációból. A Szentendre például kiállításmegnyitóhoz íródott. A képekkel sokat dolgoztam, és közben állt össze a szöveg. A művészekkel való közös munka gyakran hat rám inspirációs forrásként. A két szöveg, amit említettél, éppen párban áll, hiszen mindkettő Deim Balázs és Bereznai Tamás kiállításához íródott. Összetett élményanyagból jönnek, mert a helyhez fűződő kulturális és történelmi viszonnyal is foglalkozom.
Tudatosan kezdeni akartam valamit azzal, hogy mit jelent Szentendre,
ezért ezek a szövegek minden alkalommal foglalkoznak a városi vagy vidéki környezettel is. Csakúgy, mint a Sztefanu Marina és Fülöp Gergő kiállításaihoz írt szövegeknél a XI. kerületi Kavics (Artist-run space a Lágymányosi utcában) vagy a VIII. kerületi ISBN könyv+galéria (Víg utcában) esetében. Az alkotókkal való közös gondolkodás viszont elengedhetetlen. Nem csak értenem kell, mit szeretnének, hanem inspirálniuk is kell.
Visszatérve arra, hogy a jövőben bekövetkezhető ökológiai katasztrófa gondolata mennyire foglalkoztat: folyamatosan.
Észszerű félni, ki ne tenné? Valószínűleg azért is olvasom ezeket a természettudományos könyveket, hogy megnyugodjak, a világ működése indifferens az én létem felől. Megszűnik a szorongás, ha nem akarom a saját létemet felnagyítani. Természetesen ez nem csak az ökológiai jellegű szorongással van így, hanem az egzisztenciális jellegűvel is. A minap eveztem a Dunán, és olyan kajakot kaptam, aminek a kiöntődugója nem volt rajta, így elkezdett megtelni vízzel. Sokféle szorongással bírhat az ember, nyilván.
KULTer.hu: A beszélgetésünk alapján több tekintetben is megerősítést nyertem, hogy a harmadik ciklus számodra is kardinális pontja a kötetednek. Egyszerre alanyi jellegű, hiszen a versbeszélő az emberlét kritériumairól gondolkodik, ugyanakkor szerepverseknek is tekinthetőek a szövegek, mert olykor felsejlik, hogy egy robot nézőpontjából szemléljük az antropomorf jegyeket hordozó saját testet. A Nexus-ciklus mintha igyekezne újra közel hozni az embert a személyes emlékezeten keresztül.
Az emberi emlékezet számomra közel sem olyan biztos pont, de kétségtelenül számot kell vetnünk vele. Furcsa most így elemeznem ezt a ciklust.
Azt hiszem, a Nexus-versek is az eredendő erőszakot igyekeznek értelmezni. Azt, hogy miért akarunk másokban kárt tenni.
Ez pedig összeköti őket a többi verssel. A Szárnyas fejvadászban is erről van szó: az egzisztenciális szorongásaikkal vívódó androidok az emlékeik miatt érzik magukat emberinek. Az emlékezés ereje felruházza őket azzal, hogy embernek érezzék magukat, holott egyébként az erőszak is lehet legalább ennyire emberi attribútumuk. A biztosan bekövetkező halál ellen erőszakkal küzdenek. Ha belegondolunk, vagy kiiktatják őket, vagy záros határidőn belül meghalnak, ha pedig élni akarnak, erőszakon keresztül érhetik el. Az első vers a ciklusból egyébként egy olyan gyermekkori emlékemből táplálkozik, amikor megkérdeztem édesanyámat, hogy engem örökbe fogadtak-e. Természetesen azt a választ kaptam, hogy nem, de azt is elmondta nekem, hogy ez a gondolat, az ettől való félelem mindenkiben megjelenik ebben a korban. Azóta sem tudom, hogy ez általánosan így van-e, abban viszont biztos vagyok, hogy nincs kielégítő válasz az irracionális félelmeinkre nézve.
KULTer.hu: Jelentős szerepe van a képzőművészeti inspirációknak a mostani szövegeidben, olyannyira, hogy ezt egyértelművé is teszed a kötet végén, hiszen hivatkozol rájuk. Mesélsz erről? Milyen szerkesztői/kreatív döntés áll e mögött?
Nagyon sok esetben ezek megnyitókra íródott szövegek voltak. Emiatt felmerült bennem a kétely, hogy kontextusuk nélkül vajon mennyire hozzáférhetőek. Vannak alkotások, melyek intenzívebben hatnak rám, és olyan művészek, akikkel közvetlenebb a viszonyom, de van olyan szöveg is, amelynél nem volt ennyire konkrét a referencia, szimplán egy városhoz íródott, ahol éppen egy kiállítást is láttam. Mivel a látogatás és a tárlat inspirációja késztetett az írásra, fontosnak találtam jelöltté tenni. A kortárs művészekkel való együttműködéseim és a különböző alkotásokkal való interakcióim révén természetesen jött ez a gesztus, hiszen vitathatatlanul hatással vannak rám és a saját alkotói folyamataimra is.
KULTer.hu: A különféle művészetek hatásai abszolút érezhetők a szövegeiden. Izgalmas lehet úgy újraolvasni őket, ha egy-egy ciklusnál valaki végignézi az adott képzőművészek munkáit is. A Kozmológiai állandó esetében a szövegek mellett is voltak különböző vizuális megoldások, hogy-hogy a Termőföld esetében eltekintettél ettől?
Már az előző kötetnél is dilemmában voltam, hogy szükség van-e rájuk. Az első kötet illusztrációit a Termőföld borítójához hasonlóan Oliver Arthur készítette. A Kozmológiai állandó esetében külön bátorított a FISZ, de tartottam tőle. Olivér egy magasan képzett grafikus, nem szerettem volna visszaélni a tehetségével. Nem akartam, hogy ő vigye el a balhét, ha a szövegeim nem működnek. Ugyanez igaz a szövegírásra is: hogyha jó egy téma, még nem feltétlenül kell felülni rá.
Nem működik, ha csak azért csinálom, mert divat ilyet csinálni.
Ennek ellenére megpróbáltam – félreértés ne essék –, de egész egyszerűen nem működött. A vizualitás esetében pedig, ha a szövegeim meg sem közelítik az illusztrációk léptékét, akkor visszaéltem más munkájával. A Termőföld esetében nagyon sokáig igyekeztem elkerülni, hogy vizuális megoldásokhoz folyamodjak, hiszen eleve van egy egészen szoros kapcsolat a képzőművészettel. Amikor érdeklődtem a lehetőségeimről a Napkút kiadónál, akkor természetesen arra is kitértem, hogy dolgozhatok-e Olivérrel, amire rábólintottak. Így alakult, hogy félkértem, van-e kedve megismételni azt, amit pár éve. Aztán persze oda jutottam, hogy mivel erősen mozognak a különböző képzőművészeti inspirációk a kötetben, akkor már végigviszem, amit elkezdtem, és felkértem Gerber Pált a fülszöveg megírására. Ha ezeket mind együtt látjuk, akkor akár tekinthető intermediális kísérletnek is a kötet, bízom benne, hogy a szövegeim is kellő mértékben kiveszik a részüket ebből. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen kötet gazdája vagyok.
A borítófotót Fazekas Nikoletta készítette.
