Az elméleti fizika egyik multiverzumra vonatkozó tétele szerint választásaink után az univerzum két úton halad tovább, meghasad, és párhuzamos dimenziók jönnek létre. A tézis értelmében tehát a döntéseinket mi hozzuk, a következmények is minket érintenek elsősorban, mégis számtalan különböző leágazás van ezen a világon túl.
A Kolostor a regény során végig lebegteti a problémát, hogy vajon a sors vagy a szabad akarat az, ami az életünket alakítja, és felteszi a súlyos kérdést: kibújhatunk-e bármiféle felelősség vagy lelkiismeret alól valamelyik nézetbe vetett hitünkre hivatkozva? A főszereplő, Ann Stilwell nézőpontján keresztül megismerhetjük mindkét felfogást, jellemalakulása (vagy valós személyisége megmutatkozása) és az események sodrása által részesei lehetünk annak, hogy miként alakítja őt ez a kettősség. A két elképzelés régóta foglalkoztatja az embereket, az ehhez kapcsolódó gondolatok megjelennek a művészetekben, a pszichológiában vagy éppen a filozófiában – kapcsolatba hozhatók a jó és rossz, illetve a bűn és bűnhődés kettősével is.
A sors szónak van egy igen érdekes és nyomasztó szinonimája: végzet. A szóba foglalt „vég” morféma a halál képzetét hívja elő, és olyan kérlelhetetlen lezártságot és szigort sugall, ami nem hagy más lehetőséget.
Ann szülőhelyéről, Walla Wallából, egy kis egyetemvárosból érkezik New Yorkba, hogy részt vegyen egy diploma utáni programban a nyáron,
és ezzel a eltávolodással egy családi tragédiát is igyekszik maga mögött hagyni. Otthonától messze bekerül a nagyváros forgatagába, amely magával ragadja és átformálja őt, vagy inkább előhozza személyiségének egy addig elzárt oldalát.
Ann kutatási témája igen specifikus, a korai reneszánszt, illetve a kisebb, a kánon szempontjából ismeretlenebb művészeket vizsgálja, így már előzetesen tudja, hogy nehéz lesz támogatókat és helyet találnia további munkájához. „Minden képtelensége ellenére a reneszánsz figyelmen kívül hagyott peremvilágának sikerült megragadnia aranyfüstjével és pompájával, a mágiába vetett hitével, látványos erődemonstrációival. Könnyű választás volt, mivel a saját életemből mindez hiányzott.” (15.) A megérkezését követően úgy tűnik, Ann mégsem fér be a Metropolitan Művészeti Múzeum nyári partnerprogramjába, ám egy véletlennek tűnő találkozás és néhány váratlan esemény következtében egy különleges helyre, a Kolostorba kerül ösztöndíjasként.
A metropolisz szívébe rejtett múzeum mintha nem is lenne valóságos
a felhőkarcolók és a metróval átszőtt utcák végtelenjének szomszédságában. A Kolostorba bár gyakran járnak látogatók, egyes helyiségei láthatatlanok maradnak számukra, és csak az ott dolgozók előtt tárulnak fel igazán. Az épületet a középkori kolostorok mintájára alakították ki, a falakon túl pedig egy buja belső kert fogja közre a kiállítóteret. Ann hálás a hirtelen jött lehetőségért, hiszen szeretné maga mögött hagyni a fájdalmát, amit apja halála miatt érez, valamint mindennél jobban vágyik elszakadni egyhangú otthonától és depresszióba süllyedő anyjától. Anya és lánya kapcsolatát illetően felvetődik a kérdés: milyen kötelességei vannak egy gyermeknek szüleivel kapcsolatban? Első New York-i nyara alatt Ann fokozatosan eltávolodik a gyászba süllyedő anyjától, és ezzel párhuzamosan merül el a tarot-kártyák aprólékosan díszített, jelentésekkel telezsúfolt lapjaiban és történetében.
Bizonyos értelemben mindketten összetörnek, majd átalakulnak Ann apjának váratlan és sokszorosan tragikus halála után.
A férfi, aki autodidakta módon kiváló nyelvésszé képezte magát és számtalan nyelven beszélt, Ann számára egyszerre volt tanító és barát, valamiféle közvetítőként működött a két nő között, hiányával pedig ellehetetlenül anya és gyermeke kapcsolata. „Apám olyan volt, mint a gitt, amelyik kitöltötte az éles repedéseket anyám és köztem, azokat a helyeket, ahová mi nem illettünk bele, és a gitt nélkül csak folyamatosan egymásba akadtunk éles szegélyeinkkel és durva felületeinkkel.” (48.) Apja elvesztésének emléke a történet egésze folyamán kísérti, emiatt is érzi úgy, hogy követi őt a halál.
A könyv címével is utal a gótikus regény műfajára, a helyszín leírása pedig elmélyíti ezt az összefüggést. Bár Ann a regény elején egy végletekig racionális embernek tartja magát,
hamar magával ragadja őt a hely szelleme és kutatása tárgyának varázslatossága.
„És miközben Leo visszafelé vezetett a Kolostor folyosóin, ezúttal maga a fény zárult össze körülöttem, és csak a sötétséget láttam. Belőlem is jött […]. Rájöttem – bár talán mindig is tudtam, mindig is hinni akartam –, hogy az egész múzeum küszködve próbál életre kelni.” (196.) Ann a végzetes szeánsz hatásaként más tudatállapotba kerül, az éjszakai Kolostort, a fényt és az árnyakat másként látja, mint addig. Tulajdonképpen ezen az éjszakán egy új ember születik meg.
A régmúlt korokból származó kiállított tárgyakkal teli termek, az egymásból nyíló helyiségek, a nehéz függönyökkel szegélyezett ablakok, a zöldellő, szinte átláthatatlan, kőszobrokkal teli kert is a rejtelmességet erősítik. A történet előrehaladtával még inkább meghatározóvá válik ez a hangulat, például titokzatos vörös viaszcseppeket találni reggel a kutatóterem egyik asztalán, és ide tartozik a különös és végzetes éjszakai jóslási szertartás, amelyet a már-már megszállott Patrick végez, hogy továbblépjen kutatásában. Az első haláleset pedig igazolja a baljós érzetet. „A világ, amit felépítettünk a Kolostorban, ami minden mást kívül tartott, összeomlott, mint az épület a Torony kártyán, belezuhant a tengerbe. Rájöttem, hogy elkerülhetetlen volt.” (308.)
Ann retrospektív pozícióból meséli el a diplomázása utáni nyáron történteket,
reflektál, illetve jóváhagyja tetteit, amelyeket utólagosan már elkerülhetetlennek – sorsszerűnek – tart.
Az épület és a város is fokozatosan válik megismerhetővé az olvasó számára, bár ez utóbbi inkább egy rejtettebb arcát mutatja meg, nem feltétlenül azt, amely a Nagy Almáról elsőként eszünkbe jut (például kis közönség előtt tartott punkkoncertről, termelői piacról, kikötőről olvasunk). Voltaképpen ahogy megismerjük a főszereplőt érintő két legfontosabb helyet, úgy tárul fel számunkra Ann is. Személyiségének, énképének és nézeteinek alakulása a homodiegetikus narrátori szólam által előttünk zajlik, befogadóként azt gondolhatjuk, hogy teljesen megismerjük őt.
Egy introvertált, bizonytalan, de céljait szem előtt tartó nőként látjuk először, aki apránként fedezi fel a benne lakozó ösztönöket.
Azonban rá kell ébrednünk, hogy sok mindent elrejt előlünk – talán maga elől is –, így a regény végi fordulatok igazán hatásosak. Egy együttérzést keltő karakterből lassan más jellemmé alakul, akivel egyre kevésbé értünk egyet, mégis látjuk tetteinek mozgatórugóit – ezért igazán zavarba ejtő.
Nemcsak a róla alkotott képünket kell folyamatosan újraértékelnünk, hanem a többi szereplőről bennünk élőt is. A Kolostor alapvetően kevés karakterrel dolgozik, ám ez lehetőséget ad arra, hogy a közöttük lévő intenzív és végzetes viszonyok részletesen megmutatkozhassanak. Rachel Ann munkatársa, egy másik fiatal kutató – a vágyott kép, talán az irigyelt nőalak –, akiben minden megvan, amivé a főszereplő válni szeretne: különleges és izgalmas jelenség, akinek tudása, kapcsolatai és eleganciája is kiemelkedő. Alakja és múltja megismerése kapcsán folyamatosan falakba ütközünk, nyugtalanítóan titokzatos és hanyag jellem, ami Annt kényelmetlenül érinti, mégis csodálattal tölti el.
Kettejük barátsága elsőre képtelennek tűnik, de a nyár alatt szoros kapcsolat alakul ki közöttük,
amelyben úgy tűnik, hogy Rachel egyfajta életvezető mentorszerepet tölt be. „Mindketten hiszünk benne, hogy ha jól akarjuk alakítani a dolgainkat, azért néha magas árat kell fizetnünk. A régi módszerekkel többé nem lehetsz sikeres.” (284.) Mivel Ann érintőlegesen több olyan emberrel kapcsolatba kerül, akik rossz véleménnyel vannak Rachelről, fenntartással kezeli a lépéseit, végül mégis közel engedi magához. Sorsszerűnek tűnik a jelenet, amelyben Rachel egy különleges barátsággyűrűt vásárol magának és Ann-nek New York egyik csodás régiségboltjában. Az ezüstékszer összeköti őket, és szorosabbá teszi a kapcsolatukat, egymásra bíznak addig elhallgatott titkokat, közös munkájuk pedig innentől mélyül el igazán.
Titkos szövetségesek lesznek jövőbeli karrierjük érdekében, akár még másokat is kijátszva, mindenféle bűntudat nélkül.
A misztikus hangulatkeltéshez nagyban hozzájárul, hogy Ann egy olyan kutatómunkába kapcsolódik be, amely a tarot-val foglalkozik. A Kolostor egyben egy kulturális ismeretterjesztő mű is, amely nem csupán a kalandos történettel rendelkező kártyáról és a hozzá kapcsolódó hiedelmekről ad ismereteket, hanem bemutat vagy megemlít egyéb ókori, középkori és reneszánsz jósláshoz kapcsolódó technikákat is. „A tizennyolcadik században a franciák Egyiptom-mániájának, valamint a titkokhoz és misztériumokhoz vonzódó királyi udvarnak köszönhetően a tarot-t egészen másra kezdték használni […]. – De még ma is folynak viták arról, hogy talán már a tizenötödik században okkult célja volt, főként Velencében, Ferrarában és Milanóban. […] Azt tudjuk, hogy a reneszánsz korai éveiben az arisztokratákat megbabonázták az ősi jövendölési technikák, mint a geomancia és a klerománia.” (77.)
Ann a tudományos kutatómunkára teszi fel az életét, és nagy reményekkel indul a pályán.
Követve őt tanúi lehetünk annak, hogy miként változik személyisége a kijelölt cél érdekében. A Kolostor voltaképpen egy karrierregény, hiszen Ann sorra hátrahagyja azokat a dolgokat, amelyekről azt hittük, meghatározóak számára, a szakmai útja viszont felfelé ível. A könyv végén egy táblázatot találhatunk a Nagy- és a Kis Arkánum lapjairól, és a bennük foglalt jelentésekről. Az útmutatót Ann Stilwell, a főszereplő jegyzi.
Felettese, Patrick, az elismert tudós alakján keresztül láthatjuk azt is, milyen, amikor egy kutató szakembernek rögeszméjévé válik a vizsgált témája. Patrick fanatikusan keresi az első tarot-paklit, amelyet már nem átlagos kártyajátékra, hanem jóslásra használtak. „Volt valami a hangjában, valami erőszakos feszültség, ami meghazudtolta azt, amit minden kutató tud: hogy a keresett dolog talán már nem is létezik. Ez volt az archívumok realitása – a gazdagságuk ellenére sosem lehettek teljesek, mivel töredékekből álltak össze.” (140.)
A férfi beletemetkezik a tarot történetébe és a lapok adta homályos jelentésekbe,
voltaképpen elveszíti a határérzékelés képességét tudományos munka és megszállottság között.
A kert számtalan növényét Leo, a kertész gondozza, aki bár részese a helynek, könnyedén kivonja magát a szabályok alól, és izgalmas, laza, ugyanakkor irányító személyiségével Ann figyelmét is hamar felkelti. Leo szakértője a különleges növényeknek, és ismeri a belőlük előállítható gyógyhatású készítményeket, mérgeket is, amely tudás még izgalmasabbá teszi a karakterét. Kettejük kapcsolatának alakulása megmutatja a főszereplő számára, hogy nőként mi lakozik benne, egy új, szenvedélyes oldalát fedezi fel, ami tetszik neki, úgy érzi, így is kiteljesedhet. Azonban a kusza kapcsolati háló, amely átszövi Ann, Rachel, Leo és Patrick életét, nem engedik meg, hogy belefeledkezzen az érzésbe.
Csalódnia kell a hozzá közel állókban, ezért képtelen kiszabadulni saját maga alulértékelésének csapdájából.
A nyomasztó hangulat folyton visszatér, még Ann önfeledt életeseményei után is, a lány így mindig visszajut édesapja elvesztésének gondolatához. Nem képes túllépni rajta, keresi az okokat, próbál megnyugvást találni. A szabad akarat és a sors meghatározó ereje között ingadozik, és végül olyan végzetes döntést hoz, amely egész további életét meghatározza: „kezdtem úgy érezni – és talán Rachel is ezt érezte –, akárhová megyek, a halál jár a nyomomban. Hogy sötétebb pillanataimban azon gondolkodtam, én voltam az, aki magával hozta ide, a Kolostorba.” (242.) A halált és a veszteséget magán kívülre helyezi, egyfajta eltávolító gesztussal él, hogy legsötétebb félelmeit kezelje, ezért elveti korábbi nézeteit, és átadja magát annak a sodrásnak, amit a sors akaratának tulajdonít.
A regény zárása teljes átértékelésre késztet, és elgondolkodtat, vajon Ann a tragikus veszteség nélkül is így cselekedett-e volna. Vajon mindig is ilyen ember volt, vagy a siker iránti vágya tette ilyenné: „tudtam, hogy nem én döntöttem. Ez volt a sorsom. Audentis Fortuna iuvat, bátraké a szerencse. A város és a Kolostor olyan emberré tettek, aki tudott bátor lenni.” (289.) A regény az olvasóra bízza a konklúzió levonását: valóban csupán bátorság kellett Ann tetteihez, vagy sokkal inkább célorientált érzéketlenség.
Katy Hays: A Kolostor, ford.: Novák Gábor, 21. Század Kiadó, Budapest, 2023.
A borítófotón a Metropolitan Múzeum belső kertje látható, a kép forrása az AFAR Media.
