Az Osvát Ernő-díjat rövid története során eddig olyan szerkesztők kapták, akik az odaítélés időszakában fejtettek ki meghatározó tevékenységet valamely maradandó értéket képviselő kulturális orgánumnál. Ugyanakkor az elismerés legalább ilyen mértékben megilleti mindazokat, akik a megelőző évtizedekben voltak alakítói a magyar nyelvű irodalmi-művészeti folyóirat-kultúrának. Ez a mostani, az életművet visszatekintően értékelő díjodaítélés sajnálatos módon posztumusz történt meg, a következő sorok mégis inkább a hivatás iránti példás elkötelezettséget, a szakmai következetesség sikerét szeretnék reflektorfénybe állítani, a nekrológok fájdalmasan érzelmes mellékzörejét kerülve. Az sem mellékes tény ugyanakkor, hogy a díjazott egy aktuálisan értékelt korpusz megítélésekor maga is rendre igyekezett szem előtt tartani a szerző addigi teljesítményét, mi több, az embert és a szövegek szövetébe ivódott sorsot is.
Reményi József Tamás ugyan az utóbbi időkben is nagy érdeklődéssel követte a tehetséges fiatalok beérését, ugyanakkor a folyóirat-szerkesztői gyakorlatairól az újabb generációk tagjainak – és így jelen sorok írójának is – kevés közvetlen tapasztalata lehet. Munkabírását, figyelmességét és alaposságát egyfelől szélesebb rálátást adó és értékrendjét látni engedő nyilatkozatai, másfelől a vele szorosabban együttműködő szerzők elbeszélései igazolják. Szerkesztői tevékenységének leghitelesebb dokumentumai pedig azok a folyóiratok, amelyek részint az ő kapcsolati hálójának, értőn, de szigorúan értékelő tekintetének, ugyanakkor nyitottságának, párbeszédre való hajlandóságának, barátságos személyiségének és integratív szemléletének köszönhetően nyertek sajátos karaktert.
A néhány hete megjelent Mindig volt egy szigetem című beszélgetőkönyvben Reményi – Darvasi Ferenc kérdéseire válaszolva – számot ad a különböző szerkesztői korszakaihoz kapcsolódó megélésekről, és előzményként vall arról is, hogy az ELTE magyar-orosz szakos hallgatójaként az 1972-ben induló Jelenlét című egyetemi folyóirathoz ugyan nem csatlakozott, az önképzőköri találkozások mégis a leendő kollégákkal való munka megalapozásául szolgáltak számára. A diplomaszerzés után az akkor éppen a Magyar Hírlapnál dolgozó édesapja közvetett közbenjárásával került a Magyar–Szovjet Baráti Társasághoz, ahol elméletben irodalmi kiadványok elkészítéséhez kerestek olvasószerkesztőt, azonban hamar kiderült, hogy valójában beszédíróra volt szükségük. (Reményi József Tamás, Mindig volt egy szigetem – Darvasi Ferenc életútinterjúja, Bp., Cser Kiadó, 2023, 77–79.)
A létező szocializmusban oly gyakran megtapasztalt csapdahelyzetből egy évvel később, 1974-ben a Kritika jelentett látszólagos kiutat, ahol az irodalmárként kiteljesedni vágyó fiatal szerkesztő valóban elsajátíthatta a szakmai fogásokat, csakhogy szembesülnie kellett az ideológiai befolyásoltsággal és a történeti kontextusok determináló erejével, de a párttaggá válást jó érzékkel sikerült elkerülnie. Ahogy visszatekintve összegzi a tanulságokat: „Utólag eszméltem rá, hogy egy olyan szerkesztőségbe kerültem, amely néhány évvel azelőtt az Irodalomtörténeti Intézet kezéből vette ki a folyóiratot, merőben más lapot csinálva. És csak jóval később döbbentem rá, egy debreceni tanácskozás alkalmával, hogy pontosan úgy bántak el a Kritikával, mint később a Mozgó Világgal… És ehhez adtam én fiatalon a nevem.” (Uo., 84.) Barátaitól tudom, hogy később, édesapja ügynökmúltjának a feltárulása miatt az is kérdésessé vált számára, vajon az ő közbejárásával jutott-e olyan korán a szakmai kiteljesedés irányába mutató lehetőségekhez, és ez bizony nagy teher lehetett.
A politikai ellenőrzés alatt tartott kulturális közegben, a ’70-es évek elejétől az induló szerzők és vizuális alkotók számára egyfajta szelepként szolgáló, a művészet- és tudományközi diskurzusnak is teret adó „régi” Mozgó Világ munkájához 1979-ben csatlakozott, éppen akkor, amikor az havilappá vált, ugyanakkor nemcsak a hatalom fenyegetéseivel kellett szembenéznie ekkoriban, de a cenzúrával, a betiltással is. Főszerkesztő-helyettesként alakítója lett e korszakos jelentőségű folyóirat arculatának, 1981-ben és 1983-ban pedig megbízott főszerkesztőként annak életben tartása is rá hárult. Hídemberként fogta egységbe a körülötte dolgozókat, mindig azt a megoldást keresve, amely a szerkesztőség egészének megnyugtatására szolgálhat.
Reményi erős elkötelezettséget mutatott a szociografikus irodalom, a társadalmi jelenségekre érzékeny szépirodalom iránt, így hát olyan fontos írókkal tartott fenn kapcsolatot, mint amilyen például Tar Sándor, vagy épp Hajnóczy Péter, és nagy figyelemmel fordult a határon túli magyar szerzők – például a vajdasági Sziveri János – irányába is. Hajnóczyt és Sziverit még a Kritika szerkesztése idejéről ismerte, később, a ’90-es évektől pedig könyveik szerkesztője lett. A díjazott visszaemlékezéseinek a tanúsága szerint a Mozgó Világ maradt pályája legkedvesebb lapja, amelyre az életútinterjú-kötetben egyúttal „legfontosabb szellemi élmény”-eként is utal. (Uo., 106.)
A Mozgó Világ szerkesztőségének hatalmi megfontolás alapján történő lecserélése után pár hónappal csatlakozott a Filmvilág csapatához, 1984 és 1989, majd 1991 és 1998 közt ismét olvasószerkesztő volt a képelméleti diskurzus korabeli alakulását nagyban meghatározó orgánum kötelékében. Emellett a rendszerváltás után, 1989–90-ben kéthetilapként induló Magyar Napló főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője volt. Kollégáival szerették volna hasonlóan befogadó, széles merítésű szellemi műhellyé formálni ezt a felületet is, mint amilyen a kultikus Mozgó Világ volt, és bár jelentős szerzőket nyertek meg, nem jártak töretlen sikerrel, a példányszámok távol estek az elvárttól, így váltani kényszerült, és rövid időre a Kortárs folyóirat kritikarovatának vezetője lett.
A tudományközi kommunikáció felerősítését szorgalmazó, elsősorban oktatási-nevelési kérdésekkel foglalkozó Iskolakultúra munkájában 1999-től 2008-ig vett részt folyamatosan olvasószerkesztőként, ám időszakosan a későbbiekben is még körülbelül egy évtizedig. Elsődleges tevékenységévé viszont az ezredforduló körül a kiadói szerkesztés vált: 1998–99-ben a Holnap Kiadó, 2001 után a Palatinus Kiadó, 2013-tól a Kossuth Kiadó foglalkoztatta, és számos más helyre is bedolgozott. A lapszerkesztőként megismert és megkedvelt szerzők kéziratainak útját gyakran könyvszerkesztőként egyengette tovább. Mindezek mellett 1999-től az Első közlés című irodalmi rádióműsor szerkesztője lett a Magyar Rádiónál, ahol még nem közölt verseket mutattak be a nagyközönségnek. Élete vége felé az irodalmi közegtől távol eső felületeknél – 2017-től a kataszteri munkák történetével foglalkozó Catastrumnál, 2019-től pedig a Magyar Történelmi Társulat szakmai lapjánál, a Századoknál – végzett olvasószerkesztői munkát.
Azt, hogy Reményi József Tamás identitásának a magjához tartozott a szerkesztői lét, amelyhez sajátos látásmód is társult, jelzik éleslátó helyzetleírásai is, például a Sziveri János Intézet magyar folyóirat-kultúráról szóló 2013-as tanácskozásán rendkívül fontos összefüggésekre mutatott rá saját tapasztalatait összegezve. Zárásképp visszhangozzanak hát ezek a nyugtalanító szavak mindannyiunkban, de leginkább azokban a fiatalokban, akik manapság folyóiratalapításon gondolkodnak. Ez a kijózanító palackposta – Reményi örökségének részeként – még sokáig hasznunkra lesz…
„Visszatérve az 1969-es pillanathoz, ahhoz képest, amikor megszületett a politikai döntés, miszerint a fiataloknak lapot kell adni, még tíz év (!) telt el, míg havilapja lett a fiataloknak – addig egy néhány számot megélt időszaki kiadvány, majd később kéthavi lap lett a Mozgó Világ. Mire pedig valójában létrejött, nem nemzedéki lap volt már, hanem gyűjtőlap. Több nemzedéknek és több irányzatnak a gyűjtőlapja. Azért is nagyon fontos erre a fejleményre felhívni a figyelmet, mert 1989-ben például, amikor megalakult a Magyar Napló, azzal a tévképzettel indítottuk, hogy ez a gyűjtőlapság immár politikai felügyelet nélkül folytatható. És ez kétszeresen is tévedésnek bizonyult. Egyrészt ahogy korábban, úgy a 90-es években is sokkal inkább irányzatokra volt szükség. Irányzatok szerint szerveződő lapokra, amik egymással vannak diskurzusban. Másrészt 1990 után a kulturális szintér tragikus módon szétesett, politikai okokból. Az előzmények máig feltáratlanok: milyen kapcsolatrendszere volt a 70-es, 80-as években a legalitás határvonalán éppen hogy innen lévő műhelyeknek és a legalitás határán éppen hogy átlépett szellemi erőknek. Tehát a kezdődő szamizdatnak, az ellenállásnak, az ellenzéki értelmiségnek és a karanténban kifejlesztett, de ellenzékivé váló, még a legalitás határán innen levő csoportoknak. Ennek a két társaságak a konfliktusai, az együttműködése, a munkamegosztása mind-mind feltárásra várnak. Éppen az említett határsávban érhető jól tetten az aczéli kulturális politika mechanizmusa, manipulációs technikája, s legalább ennyire fontos látni, hogy a rendszerváltás utáni rémisztően gyors polarizáció is ide vezethető vissza. A 90-es évek magyar kulturális életében robbanásszerűen indult be az ellenségképzés. Aczélék félelme az volt, hogy az irányzatok óhatatlanul politikai csatornákká válnak, ez volt a szocialista politika legfőbb aggodalma, ezért nem kaphatott lapot több nemzedék, több irányzat. A 90-es évektől kezdve fordítva működik a dolog, gyakorlatilag egy politikai háborúban fölcsinált kulturális intézmény- és »érték«-rendszer alakult ki. Ha korábban minden irodalmi produkció politikaivá vált, ma azt lehet mondani, hogy minden érdektelenségbe fúl, ami nem tud a politika által átlelkesülni. Minden nemzedék abban bízott, hogy az utánunk jövők már érintetlenek lesznek. Mindig vannak nagyon tisztességes zászlóvivők, akik megpróbálnak tiszta lappal indítani, és bizony, ritkán van sikerük.” (Hozzászólások = Folyamatok, törésvonalak, elmozdulások – Előadások és tanulmányok a magyar folyóirat-kultúráról, szerk. Ladányi István, Pintér Viktória, Bp., Sziveri János Intézet – Gondolat, Veszprém, 2015, 30–31.)
A borítófotó forrása az Országút.
