Megyünk és hallgatunk. Tizenegy év van mögöttünk. A tizenegyet nem lehet osztani. A tizenegy csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Megyünk és hallgatunk. Én, a regény és az emlékeim egy színházi előadásról.
Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye tizenegy évvel ezelőtt, 2013-ban jelent meg, és még abban az évben országos és nemzetközi elismerésre tett szert. Borbély szövegvilága a mélyszegénységben élő falusi család hétköznapjait mutatja be a hatvanas-hetvenes évekből egy gyermek emlékein keresztül.
A regény szólama radikális őszinteséggel ábrázolja a brutális kegyetlenség és a teljes nincstelenség életképeit.
A kötet elbeszélője gyakran egymástól független, apróbb történések emlékeit fűzi sorba, így válik a történet állóképszerűvé, statikussá. Hagyományos értelemben a cselekmény nem halad előre.
A Csokonai Színház bátor vállalkozása, hogy Borbély Szilárd szövegét színpadon is bemutatja a nagyérdeműnek. A szerző már tíz éve nincs közöttünk, a társulat pedig a színrevitel által adózik emléke előtt. Az előadás rendezője, Botos Bálint is hangsúlyozta, hogy a Borbély-szöveg színpadi adaptálása kihívást jelent. Ez alapvetően jellemző még a ténylegesen színpadra szánt Borbély-drámákra is, jelen esetben pedig hatványozottan igaz, hiszen regényszövegről van szó.
A Nincstelenek szövegének ólomsúlya van.
Szinte minden egyes rövid, tömör mondat letaglózó erejével időt és teret követel magának, hogy hatni tudjon. Szinte lehetetlenné teszi a színpadra vitelt, azt, hogy hangzó szövegként teljes erejével érvényesüljön a színházi térben. Ezt az elementáris hatást most nem érezzük a Csokonai színpadán. Üres, görcsös, erőltetett. Borbély szövege olvasás közben traumatizál, a Csokonai színpadán erejét veszti, nem jut el a nézőig. Mint a sebzett vad, úgy kellene elhagynunk a nézőteret, de leginkább csak a hiányérzet marad velünk. Pedig megannyi kreatív ötlet látható a színpadon.
A Nincstelenek színpadra vitelével nem a Csokonai Színház próbálkozott először. 2015-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművész osztálya kísérletezett a szöveggel Máté Gábor rendezésében. A próza itt sem adta könnyen magát, a végeredmény mégis eredményesebb lett. Bár nem célravezető a két merőben eltérő előadást párhuzamba állítani, ám mégis világosan kitűnik a próbálkozások során, hogy
a borbélyi szöveg akkor működik leginkább a színházi térben, ha a színészi játékot nagymértékben kisegítik a kellékek,
a súlyos jelentéstöltettel felruházott szimbólumok. Gondolok itt arra, amikor a legkisebb gyermek elvesztésének jelenetében az anya lassan szétgöngyöli azt a ruhacsomót, összehajtott kabátot, ami korábban a csecsemőt szimbolizálta. Ez a jelenet eléri célját és a nézővel marad. Ám a mértékkel érdemes csínján bánni, nem célszerű folyamatosan fenntartani a feszültséget, mert kiüresedik. Mint ahogy erejét veszti a folytonosan jelenlévő kiabálás, az állandóan görcsben tartott kéz, az ismételt csapkodás. Kevesebb vehemenciával a Küldött jeleneteinek súlya is nagyobb lehetne.
A Csokonai Fórum Kóti Árpád termében a statikus díszlet rögtön kényelmetlen alaphelyzetet generál. A könnyed félhomály, a komor színvilág, az égbe kapaszkodó vascölöpök, az apró kavicsos padló, a szögesdrót által határolt terek kellően tükrözik a szövegvilág kilátástalanságát, brutalitását, nyomorát.
A kellékek száma minimális. Egy asztal, pár szék, egy faláda, egy mosdótál. A nincstelenség bútordarabjai.
A rendezés életre hív egy új karaktert: az emlékezés testet ölt Mnémoszüné alakjában. Rendkívül izgalmas megoldás egy közvetítő szerepkört segítségül hívni, aki narrálja a történetet, kiegészíti a szólamokat, és olykor szó szerint utat mutat a nézőnek, mint például az előadás szünete előtt a kifelé vezető irányt. Szintén remekül működik a színen a nagyapák párosa. Dánielfy Zsolt és Garay Nagy Tamás kettőse tökéletes egységet alkot, pompásan kiegészítve egymás szólamait.
Tokai Andrea színpadi jelenléte pedig magához láncolja a nézői tekintetet. Játéka egyszerre üde, erőteljes, könnyed és szívbe markoló. Amikor kell, szórakoztat, olykor pedig kíméletlen. A három karakter, akiket színre visz, Máli, Mesijás és Juszti mama mind-mind élnek, jelen vannak, hiteles, emlékezetes jelenségei az előadásnak.
Kiemelkedően erőteljes jelenete a nagymama monológja az identitásról,
amit háttal ülve, egy kabátba burkolva, mimika nélkül, a színpad hátsó sarkába bújva ad elő, messze, eltávolítva a nézőtől. Ám Tokai játéka mégis közel hozza. Hallgatjuk, és közben belénk égnek a szavak: „Aranyat mostak. Aztán elfogyott egyszer az is, mert egyszer minden elfogyik. Még a jóindulat is.” A hosszú csend hazakíséri a nézőt. Ott motoszkál, ott lapul még napok múlva is a szoba szegletében.
Összességében az előadás számos kreatív elgondolást visz színre.
Olyankor erőteljesek a jelenetek, ha a színészi játékot motívumokkal segíti a rendezés.
A színrevitel, ha nem akarná folyamatosan fenntartani a feszültséget, hanem egy árnyalattal lassabb, halkabb, akár csendesebb lenne, akkor időt és teret adna a szövegnek, hogy erejében kiteljesedjen a színpadon.
A fényképeket Éder Vera készítette.
Borbély Szilárd: Nincstelenek. Rendező: Botos Bálint. Játsszák: Mészáros Ibolya, Szép Evelin, Komlódy Márk, Hajdu Imelda, Pál Hunor, Szász Gabriella, Tokai Andrea, Dánielfy Zsolt, Garay Nagy Tamás, Papp István, Farkas Zoltán, Steuer Tibor, Számadó Barna. Csokonai Fórum, Kóti Árpád terem, Debrecen, 2024. január 12.
