Nyár, aktfotó
Június első hetében
csináltatni akartam egy szép, szelíd
aktfotót. A képen papírzacskót húznának
a fejemre – a fotográfus lelkesen
nyugtatott: tenyérrel takarom majd
a vesszőt, heréimet. Lelkesen
győzködtem barátaimat
a testkép fontosságáról. Végül
persze egyikőjüknek sem
meséltem el azt az egyet, amit
a testemről tudok. A gimnázium
zuhanyzójában L. A. tizennyolc éves
tornász levette átizzadt ruháit,
és megnyitotta a vizet. Szégyenemben,
mert hormonháztartásom nem volt
képes arra, amire övé, tovább
bámultam. Beálltam volna
mellé, a szomszédos zuhanytálcára,
hogy mindenkinek világos legyen
az eleve nyilvánvaló. Hiába
a szánalmas csikóakarat,
felnyírt haj és sovány izom, hiába
erős arcszesz, csupasz szeméremdomb.
Három év vagy két évtized.
Mert L. A. természetesen ma is
úgy néz ki, mint akkor. Én pedig
csak erre a szép, egyszerű aktra vágyom,
amin másik kezemmel a papírzacskó
felé nyúlok, mintha mindjárt lerántanám,
hogy végre megláthassátok
rögtönzött arcomat.
Ocean Vuong
Akkor jött jobbról egy ázsiai fiú, mikor
Ocean Vuongra gondoltam, akinek
korábban nem ismertem a verseit, de
muszáj volt hivatkozni rá egy debütkötet
kritikája kapcsán. Mégsem a versek
jutottak eszembe, hanem a fotó, amit
az életrajza fölé szúrtak be, az arc,
amit képtelen vagyok az irodalommal
összekötni. Most itt jön, homlokán
horgászkalap árnyéka, és meg kellene
mondanom neki, már nekem is fontos,
és hamarosan a verseit is olvasni fogom.
Borító: Unsplash
