Idén is megrendezték az Őszi Margó Irodalmi Fesztivált. Az irodalomkedvelők október 10-13. között a Nemzeti Táncszínházban, a Millenárison hallgathattak beszélgetéseket, koncerteket, illetve dedikáltathatták könyveiket.
A szombati napom első margós programja az AWS zenekar három éve elhunyt énekese, Siklósi Örs verseskötetének koncerttel egybekötött bemutatója. A moderátor, Valuska László indításként felolvas két verset a válogatásból, majd úgy fogalmaz, ez egy szomorú apropó, de mégis egyfajta ünnep, hogy a barátok összefogtak, és elkezdtek dolgozni Örs hagyatékával. Siklósi Máté, Örs bátyja elmondja, hogy öccse halálát követően szinte azonnal megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy valamilyen módon foglalkozni fognak a rengeteg fennmaradt szöveggel és rajzzal, de hosszabb időnek kellett eltelnie, amíg érdemben szembe bírtak nézni velük. Reisz-Varga Zsófia és Siklósi Máté is egyetértenek abban, hogy Örs a lelke mélyén szerette volna, ha megjelennek az írásai. Reisz-Varga, aki a kötetet szerkesztette, felidézi, hogy
a folyamat közben gyakran beszélt Örshöz hangosan:
elmondta neki, hogy miért válik meg egy-egy verstől, ha azok épp nem sikerültek különösebben jól. „Örs sokszor írt dühből” – véli Reisz-Varga, aki szerint az így keletkezett szövegek egy részét maga a költő sem akarta volna a nyilvánosság elé tárni – ezek tehát ki is maradtak a könyvből.
A Siklósi Örs korai versei című gyűjtemény az alkotó nagyjából tizenhat és huszonkét éves kora között született verseit, kéziratait, feljegyzéseit és rajzait tartalmazza, melyek részben az Örs asztalán talált néhány füzetből, részben pedig barátoknak, volt barátnőknek, rokonoknak ajándékozott szövegekből kerültek kiválogatásra. Valuska László arra kíváncsi, hogy Reisz-Varga számára – aki régi barátságot ápolt Siklósi Örssel – mik az új élmények vele kapcsolatban, amelyek már a versek által születtek. „Mindig volt egy kis költő-Örs a fejemben, de most már ott is lakik végérvényesen” – hangzik a válasz.
A kéziratok kihúzásai, erőteljes kisatírozásai alapján végigkövethető, hogy Siklósi Örs hogyan dolgozott.
Ha eszébe jutott valami, leírta, akárhol is volt éppen.
Az egyik, a kötetben megtalálható verset az éjféli buszon vetette papírra, és a hirtelen dülöngélni kezdő betűkön jól látszik, hogy éppen mikor indult el a járat. Reisz-Varga szerint Siklósi Örs ösztönös alkotó volt, akit viszont tudatosság is jellemzett. Megfigyelhető például, hogy egy-egy általa remeknek tartott képet többször is felhasznált, egyre ügyesebb dramaturgiával illesztve azokat a szövegbe.
A Valuska László által ígért ünnep szép. Siklósi Máté és Reisz-Varga Zsófia mosolyogva idéznek fel Siklósi Örsre jellemző történeteket – mint amikor elfelejtette megrendezni a bátyja harmincadik születésnapi buliját, ezért kárpótlásul gyorsan írt neki egy bordalt. A család mindig támogatta az iskolában kevésbé, a színpadon viszont már fiatalon kiemelkedően teljesítő Örsöt, akinek hatalmas igénye volt arra, hogy figyeljenek rá:
már óvodában rendszeresen koncerteset akart játszani a többiekkel.
A színpadra érkező zenészbarátok (Agócs Márton, Bartók Máté, Beke István, Szűcs Viktor, Varga Gergő és Veress Áron) tovább emelik az ünnep fényét, amikor Siklósi Örs befejezetlenül maradt – de általuk befejezett – szólólemezéről játszanak dalokat. Ezután ők is csatlakoznak az előadótér másik oldalán ülőkhöz, és mesélésbe kezdenek. Elmondják, hogy a munka során az Örs számítógépén lévő demókat használták fel. „Rettentő nehéz volt hallgatni a hangját, de közben töltött is minket” – fogalmaz Varga Gergő. Siklósi Örs intuitívan dolgozott:
a barátok az őskáoszra emlékeznek az alkotás folyamatából,
ami végül mindig kitisztult, és létrejött belőle valami értékes és kivételes. A beszélgetés után megint csak zene következik. A Nemzeti Táncszínház nagytermét ismét a szólólemez egyik dala tölti be, ami méltó befejezése a kötetbemutatónak.
Nem számítottam ilyen erős műsorra, ki is szellőztetem a fejem utána. A színházterem sötétje után jólesik a napsütés, a langyos szél. Gyerekek fociznak a Millenáris füvén, spanyol turisták beszélgetnek a közelben, kihallok egy-egy szót. A fesztivál résztvevői itt-ott társalognak, néhányan most érkeznek, szállingóznak be az épületbe. Lassan megyek vissza én is, hiszen hamarosan kezdődik Szabó T. Anna Vigasz című, legújabb kötetének bemutatója.
Szegő János kérdezi a szerzőt: elsőként a rá jellemző egyszavas címeket említi, Szabó T. Anna pedig a szavak erejéről beszél, de úgy fogalmaz,
a szavakban nehéz hinnie, a dal, a zene nagyobb hatású a számára.
Szerinte sokkal többet érünk egy öleléssel, gesztussal is. „Arra késztetem magam, hogy higgyek a szóban” – mondja. A vigasz kifejezést csúnyának tartja, magát is meglepte, hogy ezt választotta a verseskönyv címének. „Geil szó, de kell” – teszi hozzá. A kötet központi témája a gyász, mely a szerző édesanyjának halálára vezethető vissza, de csaknem ilyen fontosságú benne az öröm is. A moderátor a „Nagyon fáj! nem megy!” Arany János-sort idézi, s úgy látja, Szabó T. Annának mégis ment az írás, akkor is, amikor fájt. A költő viszont elmondja, hogy nem tudott azonnal alkotni, habár édesanyja betegágya mellett is megpróbálta. „Nehéz a kitárulkozós költészet, de hát van rutinom benne” – fogalmaz. Előbb Szabó T. Anna, majd pedig Murányi Tünde olvas verseket a kötetből, mindkettőjüket jóleső hallgatni.
Ezután a szerző az általa alkotott rácsoda szót említi,
ami a különös összefüggéseket, véletlen egybeeséseket jelenti. „A szent borzadály” – mondja, majd fel is idézi néhány ilyesfajta emlékét. Arra a kérdésre, hogy mennyire hatnak rá a külső igények, elvárások, Weöres Sándort idézi, aki úgy fogalmazott, hogy „az ember megtanulja ki-be kapcsolni az ihletét, mint egy elemlámpát.” Hozzáfűzi ugyanakkor, hogy ehhez először is fel kell lenniük töltve azoknak az elemeknek. Murányi Tünde érző olvasásával zárul a beszélgetés, én pedig már indulok is megtalálni a következő előadás helyszínét, a kamaratermet.
A Mastercard-Alkotótárs-díj 2024-es nyerteseivel, Mohácsi Balázzsal és Puskás Pannival Valuska László fog beszélgetni. Az emberek ritkásan ülnek, amikor belépek az apró, tükrös balett-terembe. Mondhatni, családias a hangulat. Egy-két késve érkező még helyet foglal, s már el is hangzik az első kérdés. Vajon okozott-e nehézséget a díjazottaknak előre megtervezni a munkát? Puskás Panni elárulja, hogy egy évvel ezelőtt azért nem adta be a pályázatot, mert úgy érezte, akkor csak egy „kamumunkatervet” tudott volna összerakni, ennek pedig nem látta értelmét.
Mindig fontos számára, hogy hiteles legyen, amit ír.
Megosztja a hallgatósággal azt is, hogy az időskori önrendelkezés témája érdekelte – a készülő regény fiatalkori és időskori döntésekről fog szólni. Személyes tapasztalatát is megemlíti: élete végén kórházi ápolásra szoruló nagymamája mellett számtalan rossz élményben volt része.
Mohácsi Balázs már harmadjára pályázott, a nyertes munkatervének témája az irodalmi életből merítkezik, amivel kapcsolatban már kevésbé lelkes, mint amikor néhány évvel ezelőtt – az autofikciós művek felvirágzása előtt – megfogalmazódott benne az ötlet. Kötetének mégis ez lesz az alapja, hiszen erre kapta a pénzt – mondja. Az előzsűrizésben részt vevő Valuska László felidézi, kérdés volt, hogy Mohácsi Balázs – levélformában és nem munkatervként – beküldött pályázata bekerüljön-e a tíz legjobb közé. „Vagy telibe talál, vagy egyáltalán nem” – idézi fel akkori benyomásait a moderátor.
A szerkesztőként, kritikusként tevékenykedő és korábban verseskötetet már publikáló Mohácsi Balázs, és a nemcsak íróként, hanem újságíróként és színikritikusként is szövegekkel dolgozó Puskás Panni sem érzi már magát pályakezdőnek. Mohácsi elmondása szerint minden szövegét szépirodalmi igénnyel próbálja megírni, így az egyéb feladataitól nem érezte jelentősen eltérőnek a verseskötettel való munkát.
Hibrid műfajú művéről elárulja, hogy célja provokálni az autofikciós trendet,
majd félig viccesen hozzáteszi: természetesen szerelmi szál is lesz benne a könnyebb eladhatóság érdekében. Puskás Panni a regénye kétharmadánál tart, tervszerűen halad. Mindketten felolvasnak egy-egy rövid kedvcsinálót az alakuló szövegekből, én pedig – bár hallgatnám még, de nincs mit tenni, ha megy a vonat – Mohácsi Balázs utolsó szavai közben surranok ki a teremből, majd célba is veszem a Déli pályaudvart.
Őszi Margó Irodalmi Fesztivál, 3. nap, Nemzeti Táncszínház, Budapest, 2024. október 12.
A borítófotót Kováts Zsófia készítette.
