Október 10-13. között rendezték meg az Őszi Margó Irodalmi Fesztivált a Millenárison. A pénteki napon mutatták be Sofi Oksanen Ugyanaz a folyó. Putyin háborúja a nők ellen című esszékötetét. A szerzővel Karafiáth Orsolya beszélgetett.
Karafiáth Orsolya köszönti a vendégeket, majd röviden bemutatja Sofi Oksanent. A finn író első regénye, a Sztálin tehenei 2003-ban jelent meg, pályája azóta felfelé ível: több finn és nemzetközi díjat is kapott a műveiért – 2014-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíját is átvehette.
Mind a hat könyvéből készült magyar fordítás,
az Ugyanaz a folyó. Putyin háborúja a nők ellen a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg, Panka Zsóka fordításában.
Karafiáth két mottóval is készült a beszélgetésre: az első idézet az angol Christina Lamb Our Bodies, Their Battlefield című esszégyűjteményéből való: „A háború gyilkol a közömbösök kezével is”. A második részlet már a most bemutatásra kerülő kötetben kap helyet: „Nem múltunk, hanem folyamatos jelenünk van. Amíg ez nem változik, addig egy folyamatról beszélhetünk, nem pedig emlékezetről.” Oksanen címválasztása a híres Hérakleitosz-mondást fordítja ki, miszerint „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”.
Az „ugyanaz a folyó” a nők elleni szexuális erőszakra utal, melyet a háborúkban kell elszenvedniük.
De vajon miért esszékötetben írta meg azt, amit eddig regényformában? – kérdezi Karafiáth. A kiindulópont egy szólásszabadságról szóló konferencia volt Stockholmban, mondja Oksanen, mely után több külföldi kiadó is megkereste, hogy dolgozza fel az előadását esszében is. „A nők hangja erősen marginális a háborúról való beszédben” – jelenti ki. Az autoriter vezetők ugyanis, akik a háborúkért felelősek, a nőgyűlöletre alapozzák a rendszerüket: autoritarizmus és nőgyűlölet kéz a kézben jár, egymást erősítik.
Karafiáth röviden mesél a kötet felépítéséről: többféle téma is megjelenik az esszékben, nemcsak kizárólag a jelenlegi orosz-ukrán háború kerül bemutatásra. A tárgyalt kérdéseket egy dramatikus keret fogja össze, méghozzá a szerző egyik családtagjának megnémulása. „Észtország második szovjet megszállásakor a nagynénémet kihallgatták a titkosszolgálat emberei” – meséli Oksanen.
Az eset után hazamehetett, de többé nem bírt megszólalni.
Nem fizikai oka volt ennek, sokkal inkább lelki – az egyetlen mondat, amit ismételni tudott, ez volt: „kérem, ne tegyék”. Oksanen a filmekben való nemierőszak-ábrázolással kapcsolatban kifejti, hogy legtöbbször csak magát a tettet dolgozzák fel az alkotások, de nem foglalkoznak a hosszútávú következményekkel. Gyerekkora óta tudja, hogyan hat mentálisan a nőkre a nemi erőszak, Tisztogatás (2007) című regényében is próbálta ezt a témát körüljárni. 2022. február 22-én Ukrajna Oroszország általi megtámadásakor tudatosult Oksanenben, hogy a történelem ismétli önmagát: igenis léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.
A minta ugyanaz, mint a szovjet megszállás idejében, és ennek része a nők elleni szexuális erőszak is.
Karafiáth szerint, bár egyre több értelmiségi emel szót az Ukrajnában történtek miatt, és a probléma fel-feltűnik művészi produktumokban is, ez nem elég. A szexuális erőszakot képileg nehéz megjeleníteni, mert kényelmetlen téma. A kötetben megjelenő némaság a közeg elnémulását is jelenti, hiszen egyfajta kollektív feledés alakul ki.
Mik az író eszközei, hogyan küzdhet a hallgatás ellen, és elegendő-e ehhez az esszéforma? Minél többet beszélünk róla, annál jobb, mondja Oksanen. Az elkövetők azt akarják, hogy csend legyen, mert a csend által gyorsabban bekövetkezik a felejtés is. Fontos kiemelni a nők bátorságát a háborús bűnök feltárásában:
ha egy nő kiáll a nyilvánosság elé, másokat is ösztönözhet hasonló cselekedetre.
Példaként megemlíti Japán esetét a második világháborúban, rengeteg ázsiai nőt tartottak ugyanis szexrabszolgaként az országban, az igazságszolgáltatás pedig csak évtizedekkel később történt meg. Japán kártérítést fizet az érintettek leszármazottainak – a legutóbbi ilyen eset pár évvel ezelőtt, 2021-ben történt meg. Ezek az incidensek láthatóvá teszik a szexuális bántalmazást, és felhívják a figyelmet arra is, hogy a nemi erőszak transzgenerációs trauma: átöröklődik, és a következő két-három nemzedékre is komoly hatással van.
„A regény- vagy az esszéforma hatásosabb a hallgatás ellen?” – kérdezi Karafiáth. Más-más eszközökkel élnek, vallja Oksanen: ami a fikciót illeti, a főszereplő szemével kell követni az eseményeket, és sajátos, a karakterekre jellemző nyelvezetet kell használni. Esszében szókimondóbb lehet a szerző – példának okáért használhatja a kolonializmus fogalmát. Korábban az észtek kerülték ezt a szót, inkább eufemizmust alkalmaztak a leírására. A fikció esetében – ha éppen történelmi regényről van szó – arra is oda kell figyelni, mit tudhatott a szereplő az adott helyzetben: biztosan nem volt hozzáférése a KGB-archívumhoz, nem látta át a teljes képet. Ellenben az esszéíró minden ismert információt felhasználhat a művében, rálát a múltbeli történések egészére.
A fikcióban az olvasó azonosulhat a szereplőkkel, a befogadói fantázia tölti ki a hézagokat.
Karafiáth a továbbiakban a könyv alcímét emeli ki, mely a jelenlegi putyini rezsimre reflektál, a kötet azonban ennél mélyebbre hatol: próbálja ledönteni az orosz lélekről szóló dialógus mítoszát. Oksanen kifejti az általános vélekedést az orosz lélekről, miszerint az bonyolult, ép ésszel nem felfogható. Ez káros.
Ha meg akarjuk magyarázni az oroszok bűnösségét, le kell dönteni ezeket a hiedelmeket.
Az orosz lélek igenis megérthető, sőt fel is kell tárni – a mítoszt el kell oszlatni. A Nyugat hajlamos a putyini rezsimet egyszerűen őrültnek nevezni, de Oksanen ezzel szembemegy: Putyin nem őrült, nagyon is érthető, amit ő beszél, a Nyugat csupán nem akarja elfogadni, hogy létezik egy effajta működőképes dolog is. Ha őrültnek nevezi, az azt jelenti, hogy nincs mögötte racionalitás, és azt is, hogy nincs értelme mögé nézni. Gondolkodás nélkül viszont nem tárul fel, mi motiválja ezeket a cselekedeteket. Elemzés nélkül védtelenek leszünk, mert nem tudjuk, mi ellen harcolunk, mondja Oksanen.
Karafiáth megemlíti az orosz propaganda működését, ami kegyetlenül megtorolja a vele szembeszegülő hangokat. Oskanen beismeri, hogy az ő élete egészen könnyű az ukránokéhoz képest, nincs oka panaszra: Finnországban él, ahol a szólásszabadság az egyik legmagasabb szintű az egész világon. Emellett a pénzt az olvasóitól kapja, teljesen függetlenül, befolyásolás nélkül tud tevékenykedni. „Ha én nem szólalok fel, akkor ki?” – teszi fel a kérdést. Mivel másokhoz képest szabadabb helyzetben van, igenis kötelességének érzi kiállni az orosz elnyomás ellen.
Természetesen érzékel agressziót Oroszországból a munkája miatt,
de ehhez már hozzászokott. A nagymamája generációja semmit sem tehetett az orosz agresszió ellen, de mára megváltozott a helyzet. Az egyik legkényesebb év 2007 volt, amikor a putyinista hangok felerősödtek Finnországon belül is: Putyin még saját kiadót is alapított az országban, ahol a saját könyveit népszerűsítette. A Nyugat helyi problémaként kezelte a válságot, nem fordított rá komolyabb figyelmet.
Karafiáth az autoriter, elnyomó hatalmak által irányított országokra jellemző öncenzúrát említi meg. Oksanen a gyerekkori naplóiról mesél: hatéves korában kezdte el vezetni őket – már akkor tudta, egy nap író lesz belőle. A húszas éveiben aztán újra elővette őket, és felfigyelt rá, hogy amikor szovjet fennhatóság alá utaztak a családjával, egyáltalán nem írt a naplóba, bejegyzéseket csak a finnországi tartózkodásról talált. Ez abszolút nem volt tudatos döntés a részéről, inkább egyfajta megérzés volt, önfegyelem. Nyilván az ember nem ír semmi olyat a szovjet hatalom csúcsán, amivel veszélyeztetheti magát és a családját.
Tíz évnek kellett eltelnie a Szovjetunió feldarabolása után, hogy beszélni tudjon az akkori elnyomásról.
Elkezdett Gulag-irodalmat olvasni. Ezzel párhuzamosan jelent meg történészek egy új generációja Észtországban, akik bátrabban kutattak a múlt irányába. A végső lökés a gyerekkori elnyomás megírására a KGB archív dokumentumainak elolvasása volt: ez egyfajta jel volt, hogy ennek a rendszernek már tényleg vége van.
Karafiáth felhozza a negatív hangokat is a szerzővel kapcsolatban, gyakran oroszellenesnek nevezik őt ugyanis. Oksanen azonban nem titulálná gyűlöletnek az oroszokkal szembeni érzését. Addig nem is gondolt arra, hogy leírja a gyerekkori emlékeit, amíg a színházi akadémián a professzora fel nem hívta rá a figyelmet. Sosem gondolta, hogy a mindennapi élet megírása magasművészet lehet, és nem hitte, hogy ez bárkit érdekelne Észtországban – pláne nem Európa többi részén. Oksanen hangsúlyozza, hogy rengeteg kedves orosz embert ismer, de
nem érzi úgy, hogy szépen kellene írnia az oroszokról egy olyan műben, amely az orosz elnyomást tematizálja.
„Észtországban több mint egymillió ember él, biztos akad valaki, aki kedves oroszokról tud írni” – mondja.
A putyini propaganda ellenségei a feministák, az LMBTQ-aktivisták, és a nők uralom alá hajtása zajlik, mondja Karafiáth. Az orosz elnök szerint a családon belüli erőszak a Nyugat találmánya, orosz földön nincs ilyen.
Van remény a nők számára?
Oksanen egy meg nem nevezett orosz nőt idéz: Oroszországban a nők jogai rosszabbak, mint a kutyáké. Kiemeli, hogy ez nem azt jelenti, hogy Oroszországban nincsenek nőjogi aktivisták, hanem azt, hogy óvatosnak kell lenniük, és inkognitóban működhetnek csak. Oksanen kritizálja a Nyugat hozzáállását is: a nyugati feministák nem figyelnek fel az efféle próbálkozásokra. Példának okáért: pár éve a skandináv abortusz-kérdéseknek óriási európai visszhangja volt, de amikor Oroszországban lényegében eltörölték az abortuszhoz való jogot, az nem kapott médiafigyelmet. Természetesen van remény,
mindenhol vannak nők, akik meg akarják változtatni a világot –
az orosz ellenzékben is rengeteg nő van. A nyugati országok viszont nem ragadták meg az esélyt, hogy a független orosz médiát támogassák, pedig az ezzel való foglalkozás nagyobb ellenállást teremtene.
Karafiáth utolsó kérdése a jövőre vonatkozik, Oksanen hetedik regénye után érdeklődik. „Jelenleg is dolgozom rajta” – mondja a szerző. 2019-ben kezdte el írni a könyvet, de az orosz-ukrán konfliktus miatt háttérbe került. Időközben írt egy új darabot is, amelynek finn bemutatója márciusban volt. Az előadás az orosz melegpropagandát tematizálja. Oksanen végezetül a közönséghez fordul, és a fiatal író-aspiránsokhoz szól: arra buzdítja őket, hogy merítsenek ihletet a mindennapokból, mert hiszi, hogy a mai magyar élet is megírásra érdemes.
Őszi Margó Irodalmi Fesztivál, 2. nap, Nemzeti Táncszínház, Budapest, 2024. október 11.
A borítófotót Hinsenkamp-Fekete Celesztina készítette.
