Vincenzo Latronico olasz író, műfordító az őszi PesText Fesztivál alkalmából látogatott Magyarországra. Nálunk is nagy népszerűségnek örvendő regénye, A tökéletesség egy fiatal olasz pár, Anna és Tom életébe nyújt betekintést, akiknek látszólag megvan mindenük: a nyüzsgő Berlinben élnek, kreatív szakemberként maguk osztják be a napjaikat, kiállításokra járnak, buliznak a barátokkal. Ahogy azonban telik az idő, a szorongás és a kilátástalanság érzése lesz úrrá rajtuk. Többek között erről a megmagyarázhatatlan hiányról, valamint boldogságkeresésről, a közösségi média hatásairól és generációs tapasztalatokról beszélgettünk a szerzővel a Magvető Caféban.
KULTer.hu: A regényedből kiderül, hogy különleges érzéked van az egyes városok atmoszférájának megragadásához. A PesText Fesztiválon említetted Czakó Zsófiának, hogy egyszer már jártál Magyarországon. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként látod Budapestet.
Hasonlónak látom ahhoz, amilyen Berlin volt körülbelül tíz évvel ezelőtt – ez egyfelől bók, de valahogy mégis kicsit szomorú. Van a városnak egy jellegzetes külleme és hangulata, ami nyomot hagy az utcákon, az épületeken, de minderre egyre nagyobb hatást gyakorol a dzsentrifikáció, a pénz. Éppen ez történt Berlinben is.
Újabb és újabb turistamágnes helyek jönnek létre ugyanarra a sémára,
az ingatlanokat egy bizonyos módon renoválják. Gyakran megállok egyébként ingatlanügynökségek előtt, hogy vessek egy pillantást rá, hogyan néznek ki a lakások az adott helyen. A magyar hirdetésekből persze semmit sem értettem, kivéve ezt az egy szót: Airbnb. Ugyanazokat a mintázatokat látom. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, talán szívesen élnék Budapesten, de azt hiszem, már kinőttem ebből.
KULTer.hu: Egy nemzetközi irodalmi fesztiválra érkeztél hozzánk, ahol rengetegen vártak. Milyen élmény volt találkozni a magyar olvasóiddal? Vannak hasonló rendezvények Olaszországban is?
Van néhány különösen jó program nálunk, a személyes kedvencem a Mantovai Irodalmi Fesztivál, amit szeptember első hetében rendeznek minden évben. A PesTexten viszont óriási meglepetést okozott, hogy szinte csak fiatalok voltak jelen. Ha Milánóban olvasok fel – ahol felnőttem, és ahol a hozzám legközelebb álló emberek élnek –, általában sokkal idősebb publikum fogad.
Ekkora tömegét irodalom iránt érdeklődő fiataloknak még soha nem láttam egy fesztiválon sem.
Ez valami elképesztően különleges és menő dolog.
KULTer.hu: Beszéljünk kicsit A tökéletesség mottójáról! „Ez az igazi élet, ezt az életet szeretnék megismerni, ilyen életet szeretnének élni.” – szól az idézet Georges Perec A dolgok című kisregényéből, és a köszönetnyilvánításban is írod, hogy fontos inspirációforrás volt számodra ez a kötet.
Ami azt illeti, A tökéletesség valójában A dolgok újraírásaként kezdődött számomra. Ha az olvasó fellapozza Perec könyvét – ami nem mellesleg rövid terjedelme ellenére kétségkívül remekmű –, leírást kap egy ideális lakásról, amelyre a két főszereplő vágyik. Valójában az egész mű egy francia pár tárgyakhoz való viszonyát taglalja. Tárgyak, amelyeket megvesznek, tárgyak, amelyekről álmodnak, tárgyak, amelyek nem elégítik ki őket. Ugyanezt akartam megmutatni, csak képekkel, mert szerintem ezek ma már jobban meghatároznak minket, mint a tárgyaink.
A fotók, amelyeket megosztunk, árulkodnak a politikai nézeteinkről, a törekvéseinkről, a munkánkról, az önképünkről.
Az első fejezet tehát konkrétan egy Perec-parafrázis egy mai Airbnb-lakásról – de sok minden más is párhuzamba állítható: például a pillanat, amikor megtörik az illúzió. A fogyasztás illúziója. Perec könyvében ez az algériai háború kirobbantotta párizsi tüntetésekkel jön el, melyek következtében a karakterek Tunéziába költöznek egy új kezdet reményében. A tökéletességben a menekültválság töri meg az álmot, mire a szereplőim először Lisszabonba, majd Szicíliába költöznek.
Egyébként pedig a digitális átalakulásról akartam írni éveken át,
de nem találtam hozzá a hangot. Próbáltam és elbuktam. Aztán egy nap ráleltem Perec könyvére, és úgy voltam vele, hogy „ó, te jó ég, ez az!”.
KULTer.hu: Sokat gondolkodtam azon, amikor a könyvedet olvastam, hogy vajon mennyire lehet megismerni valakit csupán a tárgyai vagy mondjuk az Instagram-posztjai alapján.
Talán ezt hívják paraszociális kapcsolatnak: amikor tudsz néhány dolgot egy emberről, és azt képzeled, hogy mindent tudsz róla. De tegyünk egy lépést hátrafelé. Mikor ismerünk valakit igazán? Mit jelent egyáltalán ismerni egy embert? Ez persze sok összetevős kérdés, de szerintem az egyik kulcseleme abban rejlik, hogy ha ismersz valakit, tudod, mikor hazudik. Az Instagram-posztjainkban például mindig van egy pici hazugság: egy kis Photoshop, vagy csak eggyel jobb szögből fényképezünk. Természetesen ezek a fotók is mutatnak valamit az illetőből, de ha belegondolunk, ez azért messze van attól, hogy ismerjük.
Nem állítom ugyanakkor, hogy az online kapcsolatok hamisak vagy mesterségesek volnának –
a mostani legjobb barátaim többségét magam is az interneten találtam meg –, de ezeknek a találkozásoknak folytatódniuk kell a valós életben: el kell menni együtt koncertekre, túrázni, politikáról vitatkozni a vacsoraasztal felett. A könyvben is igyekeztem kidomborítani ugyanakkor, hogy a probléma nemcsak azzal van, hogy az önmagukról konstruált kép alapján kezdünk látni másokat, hanem hogy ezt saját magunkkal is megtesszük. A tökéletesség egyik kulcsélménye velem tényleg megtörtént – de biztosan veled is előfordult már, hogy elkezdted nézegetni a fotókat, amelyeket emlékként dob fel a telefonod. Így jött velem szembe nemrégiben egy kép, amelyen egy asztalka állt a tengerparton két itallal, miközben a háttérben gyönyörűen ragyogott a lemenő nap. Tökéletes momentum volt egy szerelmespár gondtalan életéből.
Csakhogy az a nyaralás borzalmasan sikerült.
Végig veszekedtünk, és nem sokkal utána szakítottunk. Mégis, amikor meglátom a képet, azon kapom magam, hogy újra akarom élni azt a nem létező pillanatot.
KULTer.hu: „Olyan nappali ez, ahol halkan beszélgetünk hangulatvilágítás mellett egy téli estén” (11.) – olvasom az első fejezetben. Számomra hihetetlenül erős felismerés volt a könyveddel kapcsolatban, hogy milyen nagy szerepe van a social mediának abban, ahogy az egyszerű, mindennapi cselekvéseinket alakítjuk. Mintha megpróbálnánk újraalkotni a lementett fotókat, csak valahogy sosem sikerül igazán.
Igen, mert beüt a káosz! A szétdobált zsebkendők egyszer csak belepik a padlót – máris nem olyan tökéletes minden, ugye? És itt a lényeg: a social media a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat szabotálja a legjobban, nem a többi emberrel létrejövő kapcsolatainkat.
Elkezdünk „közönséget” gyűjteni, és egyre inkább nekik játszunk.
Ha pontosan tudod, hogy bizonyosfajta posztok nulla lájkot kapnak, míg más típusúak hatszázat, melyikből teszel ki többet? Nem olyan nehéz átlátni ezt a mechanizmust. Ennek egy extrém esetét képezik azok a youtuberek, akik túleszik magukat, és borzasztóan elhíznak, csak mert a „binge-eating” tartalmak kapják a legtöbb lájkot. Eltérő mértékben, de mindannyian ezt csináljuk. Aztán néhányunk elveszíti a kontrollt és vele önmagát.
KULTer.hu: De kinek akarunk ennyire kétségbeesetten megfelelni, miért olyan fontosak a reakciók, a tökéletesség látszata?
Én ezt egyszerű függőségnek látom. Miért nem tudnak sokan leszokni a dohányzásról? Mert idővel megváltoznak bizonyos mintázatok az agyunkban, melynek eredményeképpen mindig többet és többet akarunk. Mintha valami videójátékkal játszanánk: ha sikerül rekordot dönteni, még magasabbra akarunk jutni. Az egész valamiféle jutalmazási rendszerként működik.
KULTer.hu: Nem hagy nyugodni a kérdés: ha egyszer eljutunk odáig, hogy felismerjük a közösségi média káros hatásait, esetleg saját függőségünket is – hogyan tovább? Szerinted tehetünk valamit annak érdekében, hogy egészségesebb életet éljünk?
Az a helyzet, hogy nem nagyon hiszek az egyéni törekvésekben. Vegyük például az autókat. Mindannyiunk közös problémája a környezetszennyezés, de ha én holnaptól kizárólag biciklivel járok, míg mindenki más továbbra is kocsival, akkor csak saját magammal szúrok ki, a szennyezettség marad.
A változáshoz együttes döntésre van szükség.
Ami engem illet, viszonylag kevés közösségi médiát próbálok használni, de mivel kollektív krízisről van szó, csak kollektív megoldása lehet. Nem gondolom azt sem, hogy azzal, hogy nem használunk szívószálat, megmentjük az óceánokat. Az ipari tervek ölik meg a vizek élővilágát, nem a szívószálak. Szerintem politikailag igen veszélyes dolog folyamatosan egyéni megoldásokról beszélni, és az individuumra hárítani a cselekvés terhét. „Nem vagy elég erős, ha függő vagy” – hibáztatjuk magunkat gyakran, de talán
könnyebb lenne erősnek lenni, ha lennének közös megmozdulások.
Nagyszerű, hogy kevesebbet dohányoznak az emberek, de ez nem azért van, mert eltökéltebbek lettek, hanem mert különféle szabályozások gátolják ezt a tevékenységet.
KULTer.hu: Talán az sem elhanyagolható tényező ugyanakkor, hogy egyre divatosabbá válik az egészséges életmód – például a social media-felületeken. Ördögi kör ez. De térjünk vissza kicsit a regényhez! Szenvtelen, szikár, mindenféle érzelemtől mentes prózanyelvet használsz. Hogyan találtad meg ezt a hangot?
Bizonyos szempontból ez is Perec elbeszéléstechnikájára vezethető vissza, bár az én narrátorom egy fokkal tárgyilagosabb lett. Perec ítélkezik a karakterei felett, én nem teszem.
Sokaktól megkaptam már viszont, hogy nincs bennem empátia –
bevallom, ez eleinte kissé elszomorított. Mi az, amire nem figyelek eléggé, miért nem tudom regényíróként szerethetővé formálni a szereplőimet? – törtem a fejem. Aztán egyszer csak elengedtem. Nem számított többé, hogy kedvelik-e az olvasók a figuráimat: csupán az érdekelt, hogy precíz és racionálisan építkező nyelvet találjak, melynek segítségével megalkothatom ezt a képeken alapuló könyvet.
KULTer.hu: Az egyik első dolog, ami feltűnt nekem a szövegeddel kapcsolatban, az volt, hogy Annát és Tomot sosem látjuk különálló személyiségekként – mintha csak párként léteznének. Direkt arra törekedtél, hogy az olvasó így tekintsen rájuk?
Abszolút. Ami azt illeti, volt egy plusz fejezet – mindegyiknek megvan a maga témája: lakás, szexuális élet, politika stb. –, ami a veszekedéseikről szólt volna. Végül ezt kivettem, mert amikor az ember vitatkozik valakivel, akkor akaratlanul is önmagát adja, és ezt nem akartam.
Azt szerettem volna, hogy a könyvemnek kollektív főhőse legyen,
a legkisebb kollektíva pedig kétségkívül a pár. Többes szám harmadik személyben akartam beszélni róluk, mert azt akartam, hogy közösségként váljanak befogadhatóvá, ne önálló entitásokként. Amikor ugyanis egyénekről olvasunk, azt vesszük észre először, amiben különbözünk tőlük. Ha viszont egy kollektíva áll előttünk, azokat a dolgokat látjuk meg, amelyek hasonlóvá tesznek minket hozzájuk. Azt remélem, hogy amikor az emberek a könyvemet olvassák, legalább néha azt érzik, „ó, te jó ég, ez én is lehetnék!”.
KULTer.hu: A harmadik részben, amikor Anna és Tom Szicíliába utaznak, ezt írod róluk: „[a] boldogság ott volt, karnyújtásnyira, a tudatuk egyetlen egyszerű műveletével elérhető lett volna” (109–110.). Miért nem képesek rá mégsem? Vagy vajon van egy olyan olvasata is a könyvednek, miszerint valójában boldog párral van dolgunk?
Milyen érdekes, hogy éppen ezt a részt idézed! Bevallom, erre nagyon büszke vagyok: tipikusan az a helyzet, amikor spontán írsz valamit, és utólag döbbensz rá, hogy milyen sokat is jelent neked az adott gondolat. A tudat egyetlen egyszerű művelete… Tényleg ennyi az egész. Most úgy fog tűnni, mintha valami hippi guru lennék, de nagyon sokat meditáltam életem során, és rájöttem, hogy minden pillanatban, amikor boldog vagyok, van valami közös. A boldogság megtörténik velem, amikor meditálok, amikor futok, amikor túrázom a hegyekben, amikor olvasok vagy írok, amikor szexelek. Mi a hasonló ezekben a tevékenységekben? Az, hogy amikor ezeket végzed, sehol máshol nem vagy.
Ott vagy a pillanatban, és nem megy a fejedben a belső mozi.
Ami Annát és Tomot illeti, ők sosincsenek igazán jelen. „Ugyan már, hisz mindenük megvan, hogy boldogok legyenek!” – róhatnánk fel nekik joggal. Hosszú párkapcsolat, munka, amit maguknak választottak, szép lakás, jó egészség, elég pénz a megélhetéshez – nem éppen ez a rohadt boldogság definíciója? Bár tulajdonképpen ezek sem kellenek, ha belegondolok. Lehetsz boldog betegen vagy egyedül is. Ők viszont folyamatosan kívülről nézik az életüket, és képtelenek arra az egyszerű műveletre, amely mintegy „átkapcsolhatná” őket. Hozzáteszem, senki nem is forszírozza, hogy boldognak kellene lenni, mert az elégedett emberek nem vásárolnak annyit.
KULTer.hu: Te magad is évekig éltél Berlinben. Mesélj erről még kicsit! Egy ponton azt olvassuk a karaktereidről, „úgy érezték, ők a szellőzőjárat, amelyen keresztül a nagyvilági levegő eljut az áporodott Dél-Európába” (26.). Miben más ez a „nagyvilági levegő”, mint például az olaszországi?
Úgy tudnám egyszerűen összefoglalni, hogy a „coolság” áll szemben a provincialitással. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt Olaszország az utóbbi mintaképe volt: senki nem beszélt angolul, senki nem hallgatott nemzetközi zenét vagy olvasott külföldi szerzőket. Napjainkban jobb a helyzet, de ehhez az kellett, hogy az emberek Milánóból elmenjenek Berlinbe, és lássanak ott mondjuk egy jó dizájnnal rendelkező kávézóbelsőt, aztán hazatérjenek, és nyissanak egy hasonló bárt otthon. Ma már ehhez elég körbenézni az Instagramon.
KULTer.hu: Mindezek ellenére azt írod, sok fiatal nem tudta Berlint az otthonának nevezni.
Utálom ezt a kifejezést, de ilyen az „expat-lét”. A különféle országokból származó munkavállalók, bár Berlinbe költöznek, mindvégig idegenek maradnak: nem beszélik a nyelvet, nincsenek német ismerőseik. Találnak viszont egy expat-közösséget, melynek tagjai ugyanebben a helyzetben vannak. Ez egyfelől jó, azonban be is zárja őket, így nincs előrelépés. Az én esetemben ez másként volt, amikor kint éltem: én beszéltem németül, önkénteskedtem, és próbáltam belemerülni a város életébe.
De bármennyi időt töltesz is ott, idegen maradsz.
Előbb-utóbb elérsz valamiféle lebegésszerű állapotba, amikor nem az határoz meg téged, ahol vagy, hanem a tény, hogy nem ott vagy, ahonnan származol. Nagyon „amerikai” módja ez az individualizmusnak: látványos közöny a politika és a történelem iránt, kiegészülve az ehhez társuló jellegzetes életstílussal.
KULTer.hu: Ha jól tudom, ez a negyedik regényed, de az első, amelyet lefordítottak többek között angolra és magyarra. Kezd nemzetközi sikered lenni. Szerinted mi van A tökéletességben, ami ennyi mindenkit megszólít – még azokat is, akik még sosem jártak Berlinben, vagy nem tapasztalták az expat-életet?
Berlin csak egy példa, ez a történet más helyen is játszódhatna. Szerintem sokszor azért olvasunk, hogy bepillantást nyerhessünk mások mindennapi életébe – ahogy a lakásaikban élnek, ahogy vásárolnak, ahogy ugyanazokat a dolgokat csinálják, amiket mi is szoktunk. Ezt nem kapjuk meg Tolsztoj vagy Dosztojevszkij regényeiből, legyenek bármennyire is nagyszerűek. Van egy olyan része az életünknek – a digitális világ –, melynek szinte sehol nem látjuk a reprezentációját.
Nem olvasunk róla könyvekben, mert nehéz erről írni.
Egy kísérleti szöveget szerettem volna alkotni, amelyhez tudnak kapcsolódni az emberek. Nemcsak arról van szó, hogy beszélnünk kell a Tinderről, hanem arról, hogy szembe kell néznünk azzal is, hogyan láttatja velünk a világot a Tinder, vagy miként fogjuk fel másképp a dolgokat az Instagram óta.
KULTer.hu: Nagyon fontos dolgokat mondtál, de ha megengeded, kiegészítenélek még egy valamivel, méghozzá a könyved generációs olvasatával. Azt írod a karaktereidről, „úgy érezték, kudarcot vallottak, szélhámosok egy felnőtt világban” (16–17.). Szerintem ehhez rengeteg mai huszonéves tud kapcsolódni: biztos vagyok benne, hogy nem csak én érzem azt, hogy a szüleim az én koromban már felnőttek voltak, míg én mintha megrekedtem volna valahol a határon.
Ha ez vigasztal, én negyvenéves vagyok, és végre már kimondhatom, hogy felnőttnek érzem magam. Persze ez többtényezős probléma. A szüleimnek huszonévesen már állása, lakása volt Olaszországban, az én koromban pedig volt két gyerekük, de akkoriban ez sokkal könnyebben ment. Én mindezt nem engedhetem meg magamnak. Másrészt ugyanakkor a világ azt sulykolja belénk, hogy éljük a gondtalan fiatalok életét, mert ez egyúttal azt is jelenti, hogy pénzt költünk.
Mi tesz felnőtté egy embert?
Mi a legfőbb ismertetőjegye a felnőtteknek a posztindusztriális társadalmakban? Az, hogy a felnőtt megfontolt. És mit jelent megfontoltnak lenni? Hát azt, hogy az ember képes áldozatokat hozni, nem engedni a kísértésnek, és spórolni lakásra, gyerekekre. Ehelyett mit teszünk? A nem létező pénzünket is elköltjük Taylor Swift-koncertre. Pedig egyszerű volna felnőttnek lenni: ma nincs Taylor, nincs sörözés. Mégis arra sarkall minket a társadalom, hogy maradjunk ebben az állapotban, mert ez jobb vásárlókká tesz minket. Olvastam egyszer egy nagyon vicces könyvet: Happiness [trademark] volt a címe, Will Ferguson a szerző. A történet annyi, hogy valaki írt egy önsegítő könyvet a boldogságról, és működött: aki elolvasta, boldog lett örökre, mire a gazdaság összeomlott – onnantól kezdve ugyanis senki nem vett semmit. A könyvet persze be kellett tiltani. Milyen érdekes…
A boldogság a gazdaság halála.
KULTer.hu: Anélkül, hogy spoilereznénk – nagyon kíváncsi vagyok, hogy te hogyan olvasod a saját könyved. A végén Anna és Tom vendégházat nyitnak, amivel a social platformokon mindenki maximálisan elégedett. Megkapják a karaktereid a happy endet, vagy ez egy kiábrándulástörténet?
(Vincenzo fellapozza a kötetet a 120. oldalon, és rámutat a következő szakaszra: „Megjön az első csoport […] 2019 májusában”. Aztán kérdőn rám néz.) Mi történik a következő, immár láthatatlan fejezetben? (Persze nem jövök rá.) Covid.
Ezt az egy dátumot rejtettem el a könyvben, szinte senki nem veszi észre,
de ez egy apró utalás, hogy mégsem vesznek olyan jó irányt a dolgok.
KULTer.hu: De akkor mi lesz velük?
Bízom benne, hogy visszaköltöznek Milánóba. A magam részéről nagyon örülök, hogy én megtettem.
KULTer.hu: Lenne egy technikai kérdésem is. Ha műfaji kategóriába kellene sorolnod a könyved, mit választanál? Melyik aspektus fontosabb neked, a regényszerűség vagy a szociografikus színezet?
Fogalmam sincs. Ha egy lennék az önmagukat rendkívül komolynak tartó, hetvenes évekbeli írók közül, akik magukról faragnak elméleteket, valami olyasmit mondanék, antropológiai regény, esetleg etnográfiai regény. De a regényformában az a jó, hogy annyi minden beleférhet. Képzelj el egy dobozt, amibe belerakhatod a Monte Cristo grófját, az Ulyssest, Virginia Woolf és Joan Didion műveit, sőt még a Harry Pottert is. És melléjük az én könyvemet.
KULTer.hu: Nagyon részletes képet festesz arról, hogy Anna és Tom miként töltik a hétköznapjaikat. Te magad is a kreatív szakmában dolgozol. Hasonlít az életed az övékére?
Most éppen sokat utazom, de alapvetően sok tekintetben hasonlít. Talán annyiban vagyok más, hogy nekem még fontosabbak a kapcsolataim: sokat önkénteskedem, aktív vagyok,
erős bennem a közösségi érzés.
KULTer.hu: Klasszikus kérdéssel zárok: dolgozol most valamin?
Elkezdtem két szöveget is, de az októbert még utazással töltöm, így egyelőre nincs időm ezen agyalni. Ha hazaérek, leülök a gép elé, megnyitom mindkét munkát, és eldöntöm, melyiken szeretnék dolgozni. Alig várom!
A borítófotót Szollár Zsófi készítette.
