Október 3-án került a mozikba a Bolond Istók című tévéfilm, amely Arany János azonos című verses novellájának bizonyos részeit dolgozza fel. Az alkotók definíciója szerint ez egy felnövéstörténet, romantikus elemekkel és a road movie műfajával vegyítve, ami a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának kevésbé ismert, de annál kalandosabb fiatal éveit mutatja be.
A cselekmény szerint Istók, azaz Arany János (Liber Ágoston) kiváló eredményei ellenére otthagyja a Debreceni Református Kollégiumot, hogy vágyaira hallgatva csatlakozzon a helyi színházhoz, amely azonban éppen vándortársulattá alakul, így
Istók a vándorszínészet bohém világában éli tovább mindennapjait.
Útja során megismeri Sárit (Gellért Dorottya), egy színésznőt, aki szintén frissen csatlakozott a csapathoz. A vonzalom egyre erősebb köztük, de szerelmi háromszög alakul ki a társulat vezetője, Hubay úr (Pál András) és a két főhősünk közt. A film végére Istók csalódik a színház világában, és otthagyja a társulatot.
A Bolond Istókból tévéfilmet csinálni alapvetően nem tűnik egy jó ötletnek, hiszen bizonyos szempontból az Arany János személyes történeteit elmesélő irodalmi forrásmű inkább arra hivatott, hogy a költőlegenda bemutassa, mi formálta a gondolkodását, és hogyan lett az, aki.
Ez a műfaj kevésbé illeszthető be egy film keretrendszerébe, persze ettől még akár sikerülhet, ha ügyesen nyúlnak hozzá.
De vajon sikerült? Röviden és tömören: nem.
Nehéz feladat a cselekményt összefoglalni, ugyanis a tévéfilm nézése közben az az érzése az embernek, hogy az alkotók nem nagyon tudták eldönteni, mit is szeretnének. A mű szólhatott volna az akkori színházi élet sajátosságairól, viszontagságairól, feltárhatta volna Arany János ars poeticájának egy darabkáját, vagy lehetett volna egy romantikus film is. Eme sok szék között végül a mű földre huppant, és egyik műfajban sem éri el még az elmegy kategóriát sem.
Felnövéstörténetnek kevés, hiszen semmit sem tudunk meg arról, hogy Arany János honnan hová jutott el ebben az időszakban,
milyen hatások formálták őt, mivel lett szegényebb, mivel lett gazdagabb, mit tanult, vagy hogy egyáltalán milyen is volt a fiatal költő az alkotók elgondolásában.
Az akkori vándorszínészi létet és a színház belső világát sem mutatja be kielégítően, összességében csak egy-két előadást látunk (fájdalmasan és feleslegesen hosszan), és az ezek után szokásosan megejtett hajnali ivászatot, ami még morzsának is kevés ennek a életformának az ábrázolásához. Romantikus filmnek pedig gyenge, mivel főhőseink vonzalma egyáltalán nincs felépítve néhány sétán és évődve egymáson megpihenő pillantáson kívül. A film mind a három szeretett volna lenni egyszerre, és mindegyikre áldozott is játékidőt, de végül pont emiatt egyikre sem jutott elég hangsúly, hogy kiteljesedjen. Ennek eredményeképpen
egy sehová nem tartó, fókusz nélküli mozgóképet láthatunk, amely így érvénytelen, tét nélküli, unalmas érdektelenségbe csap át.
Ugyan a forgatókönyv érezhetően vért izzadva erőlködik, hogy történéseket tegyen a játékidőbe, de ez az előbb említett iránytalanság miatt csak öncélú időhúzásnak érződik.
Míg a játékidő lehetőséget adna némi karakterdráma, konfliktus vagy bármi minimálisan is érdekes dolog kibontására, sok idő megy el érdektelen jelenetekkel, amelyek nem tesznek hozzá semmit a filmélményhez. Ahogy már említettem: a társulat esti italozásai kevesek ahhoz, hogy bemutassák ezt a belső világot, ahogy attól sem lesz road movie valami, hogy párszor kiírják az épp aktuális helyszínt és megmutatjuk a tájat. Így ezek mind-mind csak viszik a játékidőt, de semmi létjogosultságuk nincs a filmben.
Fájóan hiányzik a karakterek kidolgozottsága és fejlődésük íve is.
Egysíkú, azonosulásra alkalmatlan papírmasékat látunk, és ezen két dolog biztosan nem segít: a rémgyenge szövegkönyv, amely sótlan mondatokkal és közhelyekkel teli, valamint a színészi játék. Utóbbinak a milyenségét a legjobban azzal lehetne érzékeltetni, hogy a filmben van egy jelenet, amiben a főhősök előadást próbálnak, és összeolvassák a szöveget, eléggé kisiskolás hangsúlyozással, átélés nélkül, hogy éreztesse a film velünk, hogy ezt még gyakorolniuk kell. A helyzet ott válik komikussá, amikor a szöveg összemondása véget ér, a párbeszédek viszont szó szerint ugyanazon a színészi színvonalon folynak tovább. Erre pedig ráerősít, hogy a romantikusnak szánt történetszálban a szerelmes pár két fele között kongó üresség tátong kémia helyett.
Persze itt is felüti a fejét az, amit már korábban ecseteltem: az alkotók nem tudták eldönteni, mit akarnak csinálni. Nyilván
más karakterépítést igényel, ha Arany Jánosra akartak volna fókuszálni, és az ő személyiségének alakulására,
mást, ha a romantikus szálra, a főhősök egymásba habarodásának lelki folyamatára, vagy egészen mást, ha a társulatra mint önálló entitásra helyezték volna a hangsúlyt. Érdekes, hogy ez utóbbi sem kollektívaként, sem pedig a benne lévő egyének szintjén nem lett jól kidolgozva. Jellegtelen mellékszereplő lett a színház, és benne mindenki. A két főhőst nem a karakterük kidolgozottsága tette főszereplővé, hanem pusztán több játékidőt kaptak, de furamód, mintha ők is csak állandóan színen lévő mellékszereplők lennének, és mintha a filmnek nem is lenne valódi főszereplője.
Mindig öröm látni, hogy fiatal, akár frissdiplomás színészek kapnak magyar játékfilmekben komoly szerepet,
így lehetőséget adva az ifjú művészeknek még a pályájuk elején megmutatni magukat. Ez persze mindig kockázattal jár, de a Bolond Istók vállalta ezt (Liber Ágoston és Gellért Dorottya is idén végeztek az egyetemen). Ezt a példát sok stábnak követnie kellene. Valószínűnek tartom, hogy nem is a főszereplőkön múlott a hamisságuk, hanem a hiányos színészvezetésen, hiszen az összecsapott párbeszédekkel, az egydimenziós karakterekkel, a nemlétező motivációkkal és jellemfejlődéssel a legképzettebb színművész is nehezen boldogult volna.
Amiben dicsérni lehet a Bolond Istókot, az a technikai kivitelezés. Kifejezetten igényesen és szépen fényképezett tévéfilmről beszélhetünk,
a jó érzékkel beállított plánok, valamint a profi fényelés mind-mind hangulatot adott az amúgy élettelen történéseknek.
A hangkeverés pedig még az előbb felsorolt technikai megoldásokat is lepipálja. Nem tudom, magyar filmnél mikor hallottam ennyire igényes és nemzetközi színvonalú munkát ezen a téren, mindenesetre zene volt a füleimnek, hogy minden szó tökéletesen érthető, mindenféle hanghiba és felesleges, oda nem illő zaj nélkül. Persze önmagában ez kevés, de sok magyar alkotás rákfenéje a technikai megbicsaklások sora, úgy képileg, mind hangban. A Bolond Istók (legalább) ezen a téren nem szégyenkezhet, sőt.
A film legnagyobb „batyuja”, hogy az egész másfél órás játékidő alatt
egyetlen egy komolyan vehető antagonista, konfliktus, drámai helyzet vagy akár nehezítő tényező sincs a történetben.
De ne csodálkozzunk ezen, hiszen a hőseinknek nincsenek is céljaik. Persze bele lehet erőltetni, hogy Arany János karakterének álma, hogy színész legyen, majd ebben a világban csalódik, de ez egyáltalán nem átélhető valódi tétek hiányában.
A Bolond Istók egy fókusz nélküli történetet mesél el papírmasé, motiváció nélküli karakterekkel, amelyben nincs főszereplő, nincs konfliktus és nincs jellemfejlődés sem. Bár a technikai kivitelezése pazar, ez sem menti meg attól, hogy a színtelen és szagtalan, sehová sem tartó történet hiányosságait kompenzálja, a színészvezetés nemléte pedig egyenesen ront a helyzeten. Végig azon gondolkodtam, mitől érvényes ez a film 2024-ben.
Arany Jánosnak saját bevallása szerint sem feküdt a színház belső világa, ami érthető, sokaknak nem való ez a szakma.
De ez a témafelvetés vajon érdemel-e egy másfél órás tévéfilmet? Lehetséges. De nem ilyen kivitelben. Arany János a film által is megjelenített időszakáról így ír: „Fordulópontot jelentett az életemben, de erről inkább ne beszéljünk.” Talán jobb lett volna, ha az alkotók ezúttal a költőre hallgatnak.
Bolond Istók, 2024. Rendezte: Horányi Gábor. Társrendező: Hegedűs Georgina. Írta: Hegedűs Georgina. Szereplők: Pál András, Liber Ágoston, Gellért Dorottya, Jordán Adél, Hajdu Steve. Forgalmazza: Filmsquad.
A Bolond Istók a Magyar Filmadatbázison.
