Szeretném a figyelmükbe ajánlani
Kriszti nagybátyja hasnyálmirigyrákban halt meg, két hét alatt felzabálta belülről. Misét tartottak érte a szülőfalujában. A mai napig ott él az egész család, Kriszti is ott nőtt fel. Álltunk a pincehideg templomban. Második sor, közeli hozzátartozók. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen végtelenül gyengék a párbeszédeim. Döcögnek a mondatok, teljesen életszerűtlen az egész. Az életszerűtlennél majdnem elnevettem magamat.
Kriszti az anyja kezét szorította, fejből mondott minden imádságot. Amikor elhangzott a nagybátyja neve, végigszaladt egy könnycsepp az arcán. Megpróbáltam átölelni, de azt mondta, egy templomban ez gáz, könyököljek inkább az imapadra, és legalább motyogjak, mozogjon a szám, akkor talán nem hord el az egész falu egy csapzott zsidónak.
A mise végére teljesen besötétedett. A mostohaapja sosem hagyott vezetni, az anyósülésre ültem. Kriszti másik kocsival jött. Ott, a borsodi kis faluban, azon a novemberi estén megértettem, hogy nincs szüksége rám. Valószínűleg nem is volt soha.
Húszan küzdöttünk a negyven főre rendelt hústálak ellen. A desszertből már nem fért belém, a sarokba tolt fotelbe menekültem. Sok rokon eljött a Vajdaságból, tetszett a dumájuk, új jegyzetet nyitottam a telefonomban a legjobbaknak. Ha ebből rendszert csinálok, akkor talán nem kell állandóan vészmegoldásokkal befoltoznom a karaktereim száját. Makoghatnak kedvükre. Idézhetnek Krisztiék családi történeteiből.
Asztalbontáskor igyekeztem feltűnően sokat segíteni. Ez a legkönnyebb rész, csak odahordod a tányérokat a mosogatógéphez, belekaparsz pár visszaköpött mócsingot a kukába, és rögtön dolgos gyerek vagy. Aki teli hassal eldől a kanapén, azt jobb családokban fejbe lövik.
Kriszti anyja a késeket fordítgatta a mosogatógépben. Rosszul tettem bele őket. Lassan gyűlik rám a rutin, ha érdektelen a téma. A művész nem a gondosan elhelyezett késektől gyarapszik. Ha a markolatokat kell plasztikusan körülírni, nálam lett volna az előny. A borospoharakat kézzel mosta el. Helyet csinált a hűtőben a maradék krémesnek. Megkért, hogy rendezzem vissza a székeket a nappaliban, de előbb még, csak egy pillanatra, maradjak itt vele. – Kezdened kéne valamit magaddal, Máté. Keress egy munkát, mindenki dolgozik. Kriszti is jobban tudna tisztelni téged – ezt mondta. Felírtam a többi közé. A valóságból kölcsönzött mondat, már csak jó helyre kell majd beillesztenem.
Miután végeztem a székekkel, kimentem a hátsó kertbe. Nem mertem rágyújtani. Tompán fájt a nyelvem egyik szakasza, simán lehetett volna kezdődő szájrák. Néztem a ködöt, az üres kutyakennelt. Kriszti zuhanyozni készült, mindig hétfőn mosott hajat. Színházba kéne járnom, gondoltam. A színdarabokban végig a párbeszéd mozgatja a cselekményt.
*
Voltak ígéretes időszakaink. Kriszti már biztosan tagadja, ha szóba jövök a baráti körében, de az elején a legjobbat hoztuk ki egymásból. Beiratkozott egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra, én napi két liter vizet ittam. Péntekenként a kedvenc helyünkön ettünk, ő metrózni, én sétálni akartam, egyikünk sem adta meg magát. Általában nála kötöttünk ki.
Akkor még rendben volt a testem, százzal nyomtam fekve, százzal guggoltam. Mára csak a derékfájás maradt a gyúrásból, meg másfél kiló, bontatlan fehérjepor.
Szóval Kriszti odavolt a hasfalamért. Kanyarogva nyalt végig az ágyékomtól a mellkasomig. Gyönyörű mutatvány, élveznem kellett volna. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy minden eddigi faszijával így bánt el, így csalta olyan mély gödörbe, amiből nem csak kimászni, de kilátni sem tud többé az illető. Ez a későbbi ordítozások visszatérő elemévé érett. Kriszti szerint ugyanis nem akkor kerültem gödörbe, hanem amikor előfizettem a Wordre, azért, hogy elbasszam mindkettőnk életét, hogy neki szégyenszemre, harmincéves vénlányként kelljen hazaköltöznie az anyjához, én meg tempósan sodródhassak a gumiszoba vagy valamelyik külvárosi sátortábor felé. De ő egy nyomorult forintot nem fog nekem adni, ha szembejövök részegen, behugyozva az utcán. Ő le fog köpni, le fog hányni engem. Csak nézi majd, ahogy üres tekintettel beszélek egy fatörzshöz. Ahogy egyesével megeszem a kéziratom oldalait. És nagyon fog röhögni.
Néha elgondolkozom, mennyit változtatott volna a kapcsolatunk dinamikáján, ha az én albérletembe járunk. Ha gyalog megyünk haza. Nagyobb százalékban eltaláltam volna a születésnapi ajándékokat, jókor öleltem volna át a nagybátyja temetésén. Ha az első hibámmal nem lököm meg a dominót, lehet, még most is a reggeli nyújtásrutinját csinálná itt, mellettem. Három másodpercenként hallanám a kilégzését, és ha hátranéznék, elzsibbadna a karom a körvonalaitól. Nőstényoroszlánnak hívtam. Angolul, mert egy lioness volt, csábító és büszke, nem a nőstényoroszlán szóból visszatetsző, kocsmaszagú baszógép. Nem egy tárgyiasítható vadmacska. Ahogy a szavakban, Krisztiben is a tartalmat, a képzetek összefüggéseit vizsgáltam.
Egy évig éltünk együtt. Mindkettőnk neve ott állt a szerződésben, karácsonykor feldíszítettük a lakást. Semmi kirívó nem volt a kapcsolatunkban. Az igazi veszekedések a felmondásom után kezdődtek, Kriszti az általános hangulatomat kifogásolta. Miért vagyok mindig ilyen negatív? Még a túrázós képeinkhez is képes voltam odaírni a lehúzó szaromat. „Ahogy távolodom a tengerszinttől, úgy nő bennem az önsajnálat”. Hát, elnézést, ez jutott eszembe. Szerintem érdekes atmoszférát teremt egy ilyen mondat. Amúgy meg semmi sem látszott a völgyből, mindent kitakartak a fák. Mekkora hülyeség órákat kapaszkodni felfelé az avarszint mocskában, csak hogy megérinthessek egy követ, amire háromjegyű számot mázolt egy erdész. Ott jártunk, megfeleztünk egy Powerade-et, nem voltunk szerelmesek egymásba.
*
A mise másnapján mentünk haza. Úgy beszéltük, hogy reggel még segítek az apjának elpakolni a műhely mögül. Mire felébredtem, a szomszéd srác már a második kávéját itta. Kapott egy ötezrest meg egy véres hurkát. Kriszti annyira haragudott, hogy egész úton egy szót sem szólt hozzám. Szerettem volna kiengesztelni, de azért örültem is. Formálódott bennem egy tárcanovella, műfaji kísérletezgetés. Egyik-másik folyóiratnál hatezer karakterért egészen komolyan vehető honorok repkednek. Krisztinek ajánlottam volna, ha valaha lejön. Ételfutárnak írtam magamat, őt meg call centeresnek, Lisszabonban béreltünk lakást, nem ismertük a szomszédokat. A közös életünk vége egy óceán születése volt.
A valóságban pedig egy bevásárlás a Coopban. És a valóság mindig szebb. Egy rövid lista alapján dobáltam a cuccokat a kosárba. Nedves törlőkendő, víz, májkrém, zsemle, tampon. Féltem, hogy megint túrázni megyünk. A konyhaasztalra tettem a szatyrot, kinyitottam egy sört, vissza akartam ülni a számítógép elé. Egy fontos bekezdés közepén küldött le Kriszti a boltba. Hárman vártak a nappaliban. A legjobb barátnői és ő. Beszédre biztatták Krisztit, akkor már megláttam a bőröndöket is. Azóta sem tudom eldönteni, hogy tényleg a lelki támogatás miatt hívta el a lányokat, vagy extra bőröndökre volt szüksége.
Nem rak ki innen, ő takarodik el. Képtelen lenne ebben a kriptában élni. Fel kéne gyújtania az utolsó evőeszközt is, amihez valaha hozzáértem. Lekaparni az összes tapétát. Újrarakni a falakat. Éveket pazarolt rám, egy életre megloptam. És ömleni kezdett a víz a plafonból, derékig álltam benne még hetekig.
*
Egy évet éltünk együtt, a szakítás is már legalább egy éve történt. A naptár, mint olyan, nem létezik, ha a regényemen dolgozom. Küldözgetem ide-oda, de nem jelennek meg belőle részletek. Semmi gond, ez egyben üt majd nagyot. Remélem, a következő Könyvhéten már megmutathatom Krisztinek, hogy kettőnk közül én vagyok a használhatóbb szardarab. Hiába van az új faszijának autóbontója, az a szerencsétlen pasztellszínű pólókat hord, másoktól idéz a fényképek alá. Ha neki ez kell, hát legyenek boldogok. Én Ignácz Máté vagyok. És ez egy nyilatkozat, egy statement. Az e-maileket is így kezdem, nem érdekel a megszokott forma.
Tisztelt Cím! Ignácz Máté vagyok. Szeretném a figyelmükbe ajánlani az Értelmetlen túrautak című novellámat. Köszönöm, ha szánnak rá időt.
Üdv,
Ignácz Máté
Borítókép: Unsplash
