Hogyan lehetséges, hogy egy fiatal egyetemista lány kegyetlen meggyilkolása több mint 30 éve marad büntetlenül? Liliana Rivera Garza Mexikóvárosban veszítette életét 1990. július 16-án, mindössze húszévesen. Történetét nővére, Cristina Rivera Garza meséli el Liliana legyőzhetetlen nyara című művében, amely 2024 áprilisának végén, Eőry Zsófia fordításában jelent meg a Sonora Kiadó gondozásában.
Rivera Garza lírai gonddal megírt, visszaemlékezésekből, naplóbejegyzésekből és levélváltásokból kibontakozó kötete túlmutat a szeretetteljes megemlékezés és gyászfeldolgozás keretein: nem csupán emléket állít egy kivételes fiatal nőnek, hanem bátor, szókimondó kiáltvány és társadalomkritika is a világ számos országában ma is működő és normalizált nők elleni erőszak rendszerszintű fenyegetése ellen. Mint látni fogjuk,
az elbeszélés alkalmas lesz arra, hogy rámutasson a rendelkezésre álló nyelv hatalmára, annak szorító korlátaira,
valamint a megfelelő nyelvhasználat megteremtésének égető fontosságára, különösen a bántalmazás narrativizálásában és az áldozatokról való beszéd retorikájában. A kortárs latin-amerikai irodalom rejtett kincseinek felkutatásával és közvetítésével foglalkozó Sonora Kiadó ismét egy fontos és aktuális regényt tett elérhetővé a magyar olvasók számára. A Liliana legyőzhetetlen nyara műfaji sokszínűsége és komplexitása hűen tükrözi a történet rétegeltségét, valamint a téma súlyos, megrázó és ennélfogva olykor megfoghatatlannak tűnő mivoltát. Rivera Garza regénye májusban memoár/önéletrajz kategóriában nyert Pulitzer-díjat, emellett azonban beleillik az oknyomozó tényregény, társadalmi elemzés, gyász- és testvértörténet zsánereibe is, továbbá olvasható a nők bántalmazása ellen megfogalmazott őszinte, dühös kiáltványként is.
A mű egyszerre beszél rendkívül személyes módon egy fiatal lány tragédiájáról, valamint mutatja be és kritizálja az annak bekövetkezésében szerepet játszó társadalmi berendezkedést és a történet elbeszélhetőségének kulturális és nyelvi korlátait.
Rivera Garza a gyilkosság után huszonkilenc évvel kísérli meg Liliana nyomozási aktájának kikérését,
valamint próbálja rekonstruálni húga utolsó éveit levelezések, naplóbejegyzések és egyéb feljegyzések alapján. Továbbá a lány barátainak visszaemlékezéseit összegyűjtve kutat olyan intő jelek után, melyek előrevetíthették Liliana tragikus halálát. Saját emlékeinek, a család és barátok vallomásainak, és legfőképpen a fiatal nő írásainak feltárásával és összerendezésével a szerző olyan történetet alkot, amelynek olvasása során lassan a befogadóban is kirajzolódik Liliana sugárzó, karizmatikus személye, és maga is képes lesz megérteni az általa hagyott űrt, az őt ért igazságtalanság súlyát.
Rivera Garza szerint Liliana volt az igazi író a családban, hiszen „élete utolsó napjáig folyamatosan írt. Alaposan megtervezett, hosszú leveleket és az egyetemi órái alatt a füzetei margójára macskakapart jegyzeteket. Többször, módszeresen letisztázott verseket. Dalszövegeket […]” (56.).
Liliana számára a szövegkép éppolyan fontos volt, mint az írás,
így nagy gonddal válogatta össze a megfelelő anyagokat, színeket, sőt, gyakran a levelek meghajtásával is üzent.
Ahogyan nővére fogalmaz, „Liliana levele egyszerre volt meghívó egy kiterjedt, összetett, rendezetlen, szinte meghökkentő személyes világba. Olyasvalaki világába, aki szigorú szempontok szerint választotta ki az anyagokat, ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a lényeg a kapcsolat és a kölcsönösség, vagyis az írásnak tudnia kell megnyílni és alkalmazkodni az olvasója jelenlétéhez” (56.).
Rivera Garza könyve is hasonló meghívóként működik, hiszen a megfelelő műfaj, narrátor, hangnem és formátum kiválasztásával minden fejezete ajtót nyit nemcsak húga, hanem saját lelkének mélységeibe is. A szerző gondolatait és emlékeit szüleik, valamint Liliana unokatestvéreinek és barátainak visszaemlékezéseivel kiegészítve tárja az olvasó elé, betekintést engedve ezzel a fiatal lány mindennapjaiba. Még bensőségesebbé teszi azonban a művet Rivera Garza döntése, hogy húga jegyzeteinek, feljegyzésinek, üzeneteinek és személyes levelezésének egy részét közvetlenül beleépíti a szövegtestbe, mely által
az olvasó Liliana saját szavain keresztül ismerheti meg félelmeit és vágyait,
valamint barátaival és családtagjaival ápolt kapcsolatát. A szerző, ragaszkodva a szöveghűséghez, húga írásait betű szerinti másolatként közli, melyhez a megfelelő betűtípust Liliana egykori barátja, Raúl Espino Madrigal grafikus tervező alkotta meg a lány kézírása alapján. Mi több, a Lilianát jellemző vizualitás megteremtése érdekében néhány írás az eredetiről készült képként jelenik meg, például a „néha csak jelképekben élek” című alfejezetben, máshol pedig a szövegképet bemutató részletes leírás kíséri az idézett szöveget. Ezek az apró nüanszok, melyek hatására Liliana lénye valóban megelevenedni látszik a könyv lapjain, a lányt övező szeretetről és tiszteletről árulkodnak, ezzel alátámasztva a visszaemlékezők által megfestett csupaszív, sugárzó fiatal lány képét.
Ahhoz azonban, hogy az olvasót ilyen módon Liliana közelébe engedhesse, a szerzőnek előbb saját lelkét kell feltárnia,
újraélve testvére elveszítésének fájdalmát és szembenézve a hosszú hallgatás okozta bűntudattal.
Rivera Garza közel harminc év után nyitja ki Liliana kartondobozait és levendulaszínű ládáit, hogy az ott talált írásokon keresztül ismét közelebb kerülhessen húgához, és talán gyilkosának felkutatásához is. Fontos kiemelni, hogy saját gyászának és emlékképeinek bemutatása sosem kerül túlsúlyba a műben, mindössze kontextusként és egyfajta katalizátorként van jelen, körülölelve Liliana történetét. Rivera Garza a 24.hu-nak adott interjújában ekképp reflektál erre az elbeszélői attitűdre: „Feltett szándékom volt, hogy ő [Liliana] legyen a főhős, ugyanakkor magára hagyni sem szerettem volna a könyvben, így magamnak is helyet kellett biztosítanom a szövegben. Hiszen nyilván én hoztam meg a döntéseket a nyelvezetről és a szerkezetről, de nem akartam a középpontba nyomakodni… nagyon fontos volt számomra, hogy ez Liliana könyve, a húgom könyve”. A szöveg felépítése pedig pontosan ezt a dinamikát hozza létre: ugyan Rivera Garza megélése és gyásza fontos, elemi része a történetnek,
a fókusz végig húgán, az ő „legyőzhetetlen nyarán” marad.
Jellegzetes eljárása a könyvnek, hogy távolról közeledik Lilianához, fokozatosan építve fel az olvasó érzelmi és intellektuális bevonódását a történetébe. Előbb Rivera Garza jelenben zajló kutatásával találkozunk, majd lépésről lépésre közelebb kerülünk a fiatal nő személyéhez és történetéhez, míg végül a szerző Liliana levelein és feljegyzésein keresztül húga legszemélyesebb, belső gondolataihoz is hozzáférést enged. Rivera Garza kutatása egyfajta narratív keretet ad a történetnek, amelyben az olvasó vele együtt hatol egyre mélyebbre a múltba. Nem idegen mozzanat ez az író részéről, hiszen történelemtudományból doktorált, és a dokumentarista elemek már korábbi műveiben is helyet kaptak. Ennek megfelelően az olvasó eleinte egy bizonyos távolságból szemlélheti a történetet – hivatalos dokumentumokon keresztül és a jelenbéli Rivera Garza lavírozását figyelve a bürokrácia és igazságszolgáltatás útvesztőiben –,
ez az érzelmi és temporális távolság azonban a kutatás előrehaladtával, valamint Liliana utolsó éveinek feltárásával fokozatosan csökken.
Ezzel párhuzamosan pedig az olvasó is közelebb kerül Lilianához, akinek története így egyre személyesebbé válik. Fontos megemlíteni azonban, hogy ez a fajta narratív szerkezet azt is
lehetővé teszi, hogy az olvasó előtt Liliana történetének egyetemes dimenziója is megnyíljon,
hiszen az ő tragédiája nem egyedi, hanem része egy sokkal tágabb társadalmi és kulturális problémának: a nők elleni erőszaknak. Rivera Garza tehát ebben a folyamatban nem csupán húgát állítja középpontba, hanem rávilágít azokra a rendszerekre és struktúrákra is, amelyek hozzájárulnak a hasonló bűncselekmények előfordulásához, valamint az igazságszolgáltatás hiányosságaihoz.
Az időbeli és érzelmi távolság fokozatos áthidalásához kapcsolódik továbbá a csend motívumának jelentésváltozása is a műben.
A Liliana… hallgatással kezdődik és a csend állapotával ér véget,
e két végpont azonban közel sem azonos, hiszen hosszas mentális és lelki utazás, mintegy harminc évnyi gyászmunka választja el őket egymástól. A mű elején tapasztalható csend a trauma közvetlen következménye, egy olyan sokkreakció, amelyben a fájdalom és a veszteség mértéke szavakkal kifejezhetetlen. A traumaelmélet egyik vezető alakja, Cathy Caruth szerint a trauma olyan tapasztalat, amely túllépi a mindennapi narratív struktúrákat, és emiatt az érintett személy képtelen teljesen megérteni vagy szavakba foglalni azt, amin keresztülment. [1]
Ez a kifejezhetetlenség viszont paradox módon arra kényszeríti az egyént, hogy újra és újra megpróbálja megfogalmazni traumáját, és ennek hatására állandó szövegalkotási kényszer alakul ki. Rivera Garza bevallja, hogy
évekbe telt, mire ismét ki tudta mondani Liliana nevét,
valamint többszöri sikertelen próbálozás után jutott el arra a pontra, hogy képessé váljon húga könyvének megírására. A regény létrehozásához kulcsfontosságú dobozok mindig is ott sorakoztak egy szekrény polcain, tele Liliana életének apró darabkáival, arra várva, hogy nővére készen álljon és felnyissa őket. Az olvasóban is megfogalmazódó kérdést végül maga Rivera Garza teszi fel: „Vajon mi váltja ki azt az érzést, amelytől most, annyi idő után valaki végre készen áll, hogy szembenézzen a tragédiával és megismerje azt?” (49.).
A gyászfeldolgozás folyamata nem egyetemes, így pontos választ erre a kérdésre a szerző sem tud adni,
ehelyett hagyja, hogy az olvasó vele induljon el Liliana újramegismerésének útján: „Vissza akartam emlékezni. Meg akartam békélni a félelemmel” (50.).
Fontos kiemelni, hogy a trauma okozta hallgatás ebben az esetben keveredik a nők elleni erőszak körüli kulturális csenddel. A kilencvenes évek Mexikóvárosában ugyanis még
nem léteztek megfelelő szavak vagy diskurzusok a hasonló tragédiák kifejezésére.
Rivera Garza kezdeti hallgatása tehát a megrendülés, az elfojtás és a nyelvi kifejezőeszközök hiányának lenyomata is egyben: „Egész generációk munkája kellett ahhoz, hogy például az utcai beszólogatást – amelyet beteges gyakorisággal tartanak természetes gesztusnak vagy akár dicséretnek – a közterületen történő zaklatás mindennapos eseteként ítéljük el. A dolgok nevén nevezése gyakran megköveteli, hogy új neveket alkossunk… Ahhoz, hogy így beszélhessünk, hogy leránthassuk a leplet az erőszakról, amely nők százezreit kínozza, és gyilkolja meg otthonán belül és kívül, az árral szemben kell úszni és közösen részt venni a pontos nyelv megteremtésében, amely figyelmeztet a nemek közötti halálos különbségekre” (51-52.).
Szorosan ehhez kapcsolódik, hogy Liliana írásaiban és a műben megjelenő interakcióiban is tükröződik a kimondhatatlan kimondására való törekvés, mely felfogható az Ángel González Ramosszal való kapcsolatából fakadó fizikai, érzelmi és pszichológiai bántalmazás egyik tüneteként. Mivel az akkoriban rendelkezésre álló nyelvi eszközök sokszor nem voltak elegendőek ahhoz, hogy kifejezzék a vele történt borzalmakat, Liliana
megpróbálta saját nyelvét kialakítani, hogy képessé válhasson a traumafeldolgozásra.
Feljegyzéseiben, verseiben és leveleiben gyakran találkozunk az őt ért sérelmek töredékes ábrázolásával. Ez a jelenség a trauma természetéből adódik, hiszen a bántalmazás nyomai nem feltétlenül lineárisan jelennek meg, hanem töredezett formában, az emlékek, érzések és gondolatok szintjén. Akármilyen fragmentáltak is, a Rivera Garza által szolgáltatott kontextusnak köszönhetően Liliana írásaiból tisztán kiolvasható a vágy, hogy valamilyen módon megragadja és megértse a vele történt eseményeket. Nem csupán a trauma megfogalmazásának kísérlete volt ez számára, hanem egyben
túlélési stratégia is: az írás révén igyekezett újra rátalálni saját hangjára és identitására
egy olyan helyzetben, amelyben a bántalmazás folyamatosan aláásta önbizalmát és önértékelését. Látható módon Liliana így próbálta meg visszanyerni azt a kontrollt saját élete és története felett, amelyet Ángel bántalmazása elvenni látszott tőle.
Ezt a fajta erőt és elszántságot érzi Rivera Garza is húga írásain: „Nagy volt a kísértés, hogy Liliana életét mint áldozatét rekonstruáljam, aki védtelen az őt leigázó férfihatalommal szemben. Ezért hagytam, hogy inkább ő beszéljen: az a benyomásom, hogy Liliana az út minden kanyarulatában, még a legsötétebb pillanatokban is megőrizte azt a képességét, hogy a saját élete uraként tekintsen önmagára” (198.). A szerző azt is kiemeli egy, a húga kockás spirálfüzetéből kiragadott gondolat kapcsán – „[…] és mégis / Mennyire vágyunk rá, hogy ne kelljen végre tündérnek lennünk a jégvilágban. Mekkora szükségünk van társaságra” (200.) –, hogy Lilianának feltett szándéka volt
túllépni a patriarchális társadalom által a nőkre erőltetett jó tündér sztereotípián.
Liliana, aki sorsa felett önmaga akart rendelkezni, 1988 végén abortuszon esett át. A lány, aki épphogy elkezdte az egyetemet, teherbe esett attól a férfitől, aki kapcsolatuk alatt és után is bántalmazta, és aki később az életét is elvette tőle. Abban a társadalomban, ahol „a szexuális nevelés a közoktatási rendszerben az olcsó illusztrációkkal szemléltetett, elvont, zavaros nyelvezettel előadott beszélgetésekben merült ki, és ahol a tárcában hordott óvszer az erkölcsi züllöttség jelének számított (különösen a nők esetében)” (202.), gyakran megesett, hogy a fiatal lányok teherbe estek. Liliana azonban úgy döntött, hogy a saját feltételei és értékrendje szerint fogja élni az életét: „biztos volt benne, hogy többé nem akar tündér lenni – már ha az volt egyáltalán valaha” (207.).
Liliana meggyilkolásakor tehát a társadalmi normák és a patriarchális struktúrák gyakran elhallgatták vagy eljelentéktelenítették a nők elleni erőszak bűncselekményét. A nyelvi és társadalmi keret hiánya miatt a trauma kifejezhetetlenné vált, hiszen nem voltak olyan elérhető fogalmak vagy narratívák, amelyek lehetővé tették volna a tapasztalatok artikulációját. Az a feminista diskurzus, amely később megteremtette a nők elleni erőszak kifejezhetőségének nyelvét, és amely képes volt kontextusba helyezni ezeket a traumákat, csak Liliana halála után kezdett kibontakozni. A mexikói feministák elkezdték megalkotni azokat a fogalmakat és terminológiát, amelyek révén
a nők elleni erőszakot végre meg lehetett nevezni, és így közösségi, politikai és jogi értelemben is láthatóvá tenni.
Ennek megfelelően ez a diskurzus nem csupán a trauma kifejezésének új lehetőségeit nyitotta meg, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy az ilyen bűncselekmények komolyabb elbírálást kapjanak. Napjainkban hiánypótló módon a Liliana legyőzhetetlen nyara hangsúlyozza, hogy
a nyelv hatalmi eszköz, amely meghatározza, hogy mi beszélhető el és mi nem,
valamint arra is rávilágít, hogy a megfelelő nyelv megalkotása hogyan válik a trauma kifejezhetőségének és végső soron a társadalmi igazságosság megteremtésének eszközévé. Ahogyan a feminista diskurzus létrehozása lehetővé tette Rivera Garza könyvének megszületését, úgy Liliana történetének elbeszélése, valamint olvasótáborának fordításokon keresztüli bővítése is hozzájárul a nők elleni erőszakról való diskurzus terjesztéséhez, és a ma is releváns probléma láthatóvá tételéhez.
A mű elején tapasztalható, konfliktusokkal és elfojtással teli csend azonban az utolsó, „KLÓR” címet viselő fejezethez érve átalakul. Rivera Garza arról mesél, hogyan talált rá ismét húgára 2012 novemberében egy uszoda klóros vizében: „A név egyszer csak kitört az ajkamon, még annyi időt sem adott, hogy átgondoljam. Kimondtam: Liliana. És akkor meghallottam. Rövid időre megbénultam. A helyiséget betöltő klórszag hirtelen felúszott az orrüregembe, és betöltötte a belsőmet. Ez olyasmi, amit én mindig veled csináltam, mondtam. És hallottam, ahogy kimondom” (298.). Rivera Garza könyvében az úszás csendje tehát egy olyan, Lilianával közös emlékeken nyugvó tudatos állapot, amelyben a szerző képessé válik arra, hogy újraélessze a húgával kapcsolatos emlékeit, és mélyebb szinten dolgozza fel a gyászt.
Ez a csend tehát pozitív, teremtő jellegű,
amely lehetővé teszi, hogy újra közel érezhesse magát Lilianához: „Olykor azért kell egyedül mennünk, magunkban, társaság nélkül haladnunk a karcsapásokkal, hogy az úszás során találkozzunk valakivel” (298.).
Érdekes, hogy a Liliana legyőzhetetlen nyarában fellelhető megemlékezés és gyászmunka szorosan kapcsolódik a fizikai, érzékszervekkel tapasztalható valósághoz. Ahogyan az utolsó fejezetben megjelenik: „Ő [Liliana] továbbra is itt van velünk… kitart mellettünk, és nem csak üres metaforaként, nem a szenvedő vagy a szenvedők képzelgéseként, hanem szénként, foszforként, nátriumként és klórként is” (299.). Az a fajta anyagi, érzékszervekkel felfogható jelenlét, melyet Rivera Garza az uszoda klóros gőzét belélegezve vagy Liliana írásait átlapozva tapasztal, indítja el végül a megértéshez és a múlt feldolgozásához vezető úton: „Az úszás volt a mi közös időtöltésünk. Ki-ki a maga útját járta a világban, de a medencében találkoztunk, ott testvérek lettünk. Ez volt a testvériségünk legmeghittebb helyszíne” (300.). Bevallása szerint Rivera Garza akkor kezdte el írni a könyvet, amikor vállsérülése miatt egy időre abba kellett hagynia az úszást.
A két nővért többek között írói vénájuk és az úszás szeretete kötötte össze,
így nem meglepő, hogy a szerző uszodai látogatásaikor, valamint ezeknek hiányában Liliana könyvének megírása közben kezdte el valóban feldolgozni testvére halálát, hiszen ismét olyan közel érezhette magát elhunyt húgához, mint klórszagú, titkos levelezésekkel és kuncogásokkal teli gyermekkorukban.
A Liliana legyőzhetetlen nyara számomra sokkal többet adott egy meghatározó olvasásélménynél. Megnyitotta előttem egy karizmatikus, inspiráló fiatal nő lelkét, és emlékeztetett arra, hogy mi magunk alkotjuk meg saját „legyőzhetetlen nyarunkat”. Liliana Rivera Garza története sok embert érintett meg, ami a kötetből és az emlékezetét körbevevő szeretetből egyértelműen látszik. Ugyan gyilkosának elítélésére a mai napig nem került sor, nővére törekvései és jelen könyve révén története
a helyreállító igazságszolgáltatás erejének olyan példájává válik, mely bizonyítja a kollektív emlékezet valós hatalmát.
Cristina Rivera Garza szavaival élve, „Ha nem is mindig, de az írás olykor segítheti a kollektív emlékezet működését, hiszen képes megidézni az eltávozott szeretteinket itt, a Földön. Ebben a helyreállító igazságszolgáltatásban veszünk részt, amikor emlékezünk valaki olyanra, mint például Liliana”. A Sonora Kiadó idén tavasszal a magyar olvasókhoz is eljuttatta Liliana történetét, mely azóta is járja a világot olyan hashtagek segítségével, mint a #LilianaGoesPlaces vagy a #justiciaparaliliana. Ennek fényében nincs tehát más dolgunk, mint a kötetet olvasva meghallani a csendet és kihangosítani azt.
Cristina Rivera Garza: Liliana legyőzhetetlen nyara, ford. Eőry Zsófia, Sonora Kiadó, Budapest, 2024.
Felhasznált irodalom:
[1] Cathy Caruth: Unclaimed Experience: Trauma, Narrative, and History, Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1996.
A borítófotót Tonatiuh Ambrosetti (Fondation Jan Michalski) készítette.
