A nonfiguratív festészet érzéki módon, a maga közvetlenségében kíván hatni a befogadóra, ugyanakkor a szemünk minden lehetőséget megragad a tárgyi elemek, az analógiák felkutatására, és erre Bernát András kiállításának címe is rásegít. Irányba állítja tekintetünket, egyenesen az ég felé, a kék árnyalatok dominálta olajképek megfigyelésének tapasztalatát egy tájélménnyel rokonítva.
A mennybolt a maga lenyűgöző jelenségeivel, a mindenségre való nyitottságával a tekintet által befoghatatlan és a tudat számára felmérhetetlen teljességet képviseli. A címbe foglalt birtokos szerkezet mégis egyfajta rendszerező igényt sejtet – hiszen a latin „configuratio” kifejezés térbeli elrendeződést, összeállítást jelent –, a munkák szerkezetére, felépítésére tereli a befogadói figyelmet, mi több,
a fölénk magasodó égbolt feltérképezését ígéri, melynek megvannak a maga előzményei Bernát életművében.
A tárlat címének előképét a 2017-ben előbb a Paksi Képtárban, majd néhány hónappal később a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban tartott retrospektív tárlatban, A táj konfigurációjában jelölhetjük ki, amelyek megvalósulása után az itt látható, „szalagstruktúrával” dolgozó olajfestmények készültek. Az ég konfigurációja cím alatt előbb a budapesti Neon Galériában mutatott be egy válogatást a művész 2024 közepén, a megnyitóval egy időben nevet kapó hajdúszoboszlói Kovács Gábor Galériában tehát ennek testvérkiállítása látható, ez ad magyarázatot a cím végére került római kettes számra is.
A művészeti szakközépiskolásként már a ’70-es években elsajátított technikák és begyakorolt festői témák/műfajok Bernát munkásságának korai szakaszától dialógusra lépnek egymással, mígnem feloldódnak az absztrakció gyakorta rendezetlennek tűnő rendjében. Az idáig vezető útkeresési folyamat során a vonalhoz való viszony változásának különösen jelentős szerep jut. Már az 1981-es Test sorozaton, egy body art alkotás dokumentálásakor a vonalas grafikai ábrázolással kombinálja a fotó médiumát – a meztelen női test és az azt övező közeg egymásba oldásával.
Az aktfotók egy részébe aztán színes ceruzával utólag is beledolgozik, még inkább eliminálva a testhatárokat.
A Képzőművészeti Főiskolán töltött időszakból pedig először is az 1983-as Terjeszkedő kép című munkája érdemel itt említést, amely a pointillizmus ábrázolásmódját idézi meg, ugyanakkor valódi érdekességét a képhatárok felsértése adja: e nem ábrázoló pontrendszer ugyanis kilép a farostlemez biztosította keretek közül – így előlegezve meg a későbbi festmények formarendjében érvényesülő végtelen felé való nyitottságot.
Bernát alkotói kibontakozásának egy 1984-es ösztöndíj adott új lendületet, Moszkva mellé, a Szenyezs-tóhoz utazhatott el, egy nemzetközi művésztelepre, ahol szürrealista jellegű, álomszerű tájvíziókat festett. A Hajdu Istvánnak adott nagyinterjúban ekképp utal a nagy orosz íróknak és a sztyeppe végtelenjének inspiráló hatására: „ott tényleg meg lehetett tapasztalni a tágasságot, a távlatot”.
Az itt készült kontúrtalan olajképek némelyikén, például a Táj (1984) és a Torony (1984) esetén, a felhők is domináns képződményként tűnnek fel.
Ezek azonban még leginkább René Magritte és Giorgio de Chirico álomszerű tájélményeivel rokon, narratív munkák, és csak távoli előzményei a most látható, huszonöt-harminc évvel későbbi daraboknak. Hazatérése után, az 1980-as évek közepén készülnek még hasonló képei, ilyen az égi szférát középpontba állító Barna felhő (1985), amelyen sarokirányból egy tárgy türemkedik be a képmező realisztikus rendjébe – lehet az akár egy ruhadarab is, de nem tudjuk elhelyezni a térben, nincsenek ugyanis fix vonatkozási pontjaink, csak az elillanó, bizonytalan távolságban vonuló fellegek.
Egy jóval absztraktabb irányba terelődik Bernát figyelme a rendszerváltás körül. Az álmok és tájélmények inspiráló hatása még érezhető, viszont a téri viszonyok ekkoriban festett táblaképein már sokkal redukáltabb módon idéződnek meg, egyre kevésbé azonosíthatók – a formák eléletlenednek, és a sötét felületek válnak meghatározóvá. Az 1990-től készülő Objektum és a később induló Tér tanulmány sorozatok
a narratívaképzést már az egyedítő címek elhagyásával is korlátozzák, s egyúttal a végtelen felé nyitottnak mutatják ezeket a képtípusokat.
Ez is azt erősíti meg, amit maguk a festmények szimulálnak, hogy a vászon szélénél az áramló alakzatok túlszaladnak, a képzelet szintjén tovább permutálódnak a síkfelület mind a négy irányába.
Míg a monokróm kifejezésmód irányába is tájékozódó Objektum sorozat ezredforduló utáni darabjain a töretlen, fluidan áramló hullámformák, az egymásba áttűnő árnyalatok az uralkodóak, addig a Tér tanulmány széria esetén a megszakadások, elakadások, a határpontok és a színkontrasztok is gyakran hangsúlyossá válnak. Sokszáz kép készült már mindkét cím alatt, ami persze nem könnyíti meg az általános érvényű következtetések levonását. Az mégis megállapítható, hogy a Tér tanulmány szériához tartozó korábbi darabok felületén dominánsan egyenes vonalakból álló alakzatok tagolják a képteret. Viszont a most bemutatott, a széria 2018 és 2024 között készült – az 501-es és 730-as közti tartományból kikerült – darabjai már nem egészen így járnak el. A finom, megtört, színmezőkbe akadó görbületekben
mintha az Objektum sorozat hullámzása és a Tér tanulmány széria korábbi darabjainak ábrázolásmódja szintetizálódna
– ívelt, sokszor S alakot ismétlő, ám mégiscsak elakadó, határolt vonalakból képzett térformációkkal szembesülünk.
Bernát „absztrakt illuzionizmus”-ként utal arra a jelenségre, hogy képei ugyan eredendően nem ábrázolóak, de a tájképszerűséget mégis magukban hordozzák, és valóban – a tájábrázolási hagyománytól mikro- vagy épp makroszintre ellépve teszik ezt. Az Objektum-képek túlnyomórészt a tengerek hullámzására, a Tér tanulmány korábbi darabjai pedig a tektonikus mozgásokra engednek asszociálni, míg e széria újabb elemeinek formarendje – a kiállítás címe által is megerősítve – égi jelenségekre utal. Felhőkkel rokon gomolygó formákra. A hajnal és az alkony keltette fényhatások színezik át a képzetes eget, vagy akár a sarki fény is elénk idéződhet a szalagszerű struktúráknak köszönhetően.
Bernát a rendszerváltás időszakától használ fémport olajképein, amely növeli a színek intenzitását,
ráerősítve e vastagon felvitt vonalak alkotta, barázdált sávok expresszivitására. A képek nyitottsága, a formák rögzítetlensége a hely- és napszakspecifikus fényhatások és a befogadói nézőpontok módosulásával válik leginkább érzékletessé. Ahogy elhaladunk festményei előtt, alakulásban mutatkoznak meg a részletek, mozgásba jönnek, változnak a dominanciaviszonyok, a fény-árnyékhatások. Nincs tehát egy ideális nézete a munkáknak, és nincs tökéletes téri helyzete sem – legfeljebb előnyösebb és kevésbé szerencsés viszonyokról beszélhetünk egy-egy installációs szituációban. Be kell lássuk, hogy a jelen esetben biztosított takarítófényszerű megvilágítás nem a legideálisabb közege ezeknek a képeknek.
A reliefeket idéző felületek az anyagszerűségre, a megalkotottság mikéntjére terelik a figyelmet. Az ismétlődés effektusaival, a visszatérés hömpölygő folytonosságával szembesülünk, egymásba átjátszó színekkel, felfokozott kontraszthatásokkal. Az elő- és a háttér következetes elkülöníthetősége szintén feltűnő jegye ennek a műcsoportnak – a vízszintes vonalvezetésű síkszerű felületek mintegy átszüremlenek a látványosabb, előtérbe türemkedő, barázdált képrészek, a szalagstruktúrák közt, mélységet adva az olajfestményeknek. Ez a mélység pedig nemcsak egy metafizikus sejtelem hordozója, amely
az égre tekintés aktusát idézi fel a művészet szakrális funkciójára emlékeztetve,
de a végtelen irányába történő nyitottságnak is egy újabb megmutatkozási módja Bernát életművében.
Bernát András Az ég konfigurációja II című kiállítása a hajdúszoboszlói Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtár Kovács Gábor Galériájában tekinthető meg 2025. január 20-ig.
A borítóképen Bernát András Tér tanulmány No. 728. című (olaj, vászon, 100×120 cm, 2024) festménye látható.
A fotókat Áfra János készítette.
