Őszinte lelkesedéssel vártam Kupihár Rebeka első verseskötetét, mivel annak központi témája – a szexualitás individuális és társadalmi síkjának kapcsolata, konfliktusa – egybeesik a legszűkebb érdeklődési körömmel, mind személyes, mind szakmai értelemben. Az olvasás során legalább ekkora csalódást okozott azonban, hogy a szerző versei szinte semmi újat nem tudnak hozzátenni ehhez a diskurzushoz. A következőkben ezen álláspontomat szeretném részletesen kifejteni.
A kötet átfogó értelmezésével kezdeném. A heterók istenéhez alapkonfliktusa a magánélet és a közélet között húzódik. Fő kérdése: milyen szabályrendszerek érvényesülnek a lakásajtó két oldalán („kint” és „bent”), és ezek a rendszerek miképpen kerülnek ellentmondásba egymással? Ez a probléma elsődlegesen a beszélő homoszexuális párkapcsolatát (vagy párkapcsolatait), másodlagosan pedig a beszélő saját nemi és vallási identitását érinti. A versek túlnyomó része tehát arról szól, hogy milyen a beszélő párkapcsolata, és hogy ez a párkapcsolat milyen társadalmi korlátokba ütközik. Ehhez jön még hozzá a beszélő társadalmi nemét (genderét) illető konfliktus, nevesint az, hogy
nőnek született, de nem tud azonosulni a nőkkel szemben támasztott társadalmi elvárásokkal;
továbbá a vallásos hitet illető konfliktus, ami abban áll, hogy a beszélő hisz Istenben, de Isten, pontosabban Isten földi helytartói elutasítják őt az előbb említett „devianciái” miatt.

A kötettel a legnagyobb probléma pont az, hogy (a látszat ellenére) szinte teljesen problémátlan.
A „kint” ugyanis nem hat vissza a „bent”-re: a társadalmi nyomás nem hat vissza a párkapcsolat, a nemi identitás és a vallásos hit belső dinamikájára. Végigmennék ezeken.
A párkapcsolattal foglalkozó versek alapállását a következőképpen lehetne formalizálni: a beszélő párkapcsolata tökéletes, azt leszámítva, hogy a többségi társadalom kígyót-békát kiált rá, és ez szomorú, viszont nem baj, hiszen a párjával nagyon szeretik egymást, és a közöttük lévő kémia is hibátlan. Az örömmel vagyok trubadúr című ciklus tárgyalja kiemelten a szerelmi dinamikát, és –
a belső konfliktusok teljes hiányában – elképesztően giccsesen teszi ezt.
Néhány példa: „két szoborszép alak, / a gyönyör és a gravitáció erőinek / metszéspontjában. / csípő a csípőn, / hasunk két felváltva növekvő félhold. […] // a mellkasomon alszol el, (…) / és a bőrömön csillogó nyáladat / a magasból ragasztónak nézik az istenek.” (sziámi), „mikor lefekszünk, / sokáig figyellek. / végignézem az összes arcod, / egyesével, / amíg megérkezik az érzés, / hogy nem csak azt, aki / mindennek ellenére lettél, / hanem a múltad teljes fesztávolságát, /
az összes embert, / aki valaha voltál, / szeretem.” (családi találkozó),
„minden olyan egyszerű, / mintha a tükörképemmel szeretkeznék, / csak sokkal lassabb, / finomabb, / jelentősebb.” (szimmetria), „mégis rend van, / mégis minden csermely / egy irányba lejtett. / a nap másodszor is felkelt, / és hiába halunk meg, / ott lebeg majd a vizek felett.” (torkolat), „egyet szeretnék, / hogy te, / te, / te, / legyél. // szuszogsz, / nézlek. // ez nem szeretet, / valami hatalmasabb.” (esthajnal) A kötet verseiben a párkapcsolattal magával sosincs semmi baj, csak a reprezentálásával.

A reprezentáció nehézségei pedig egyáltalán nem fertőzik vissza a kapcsolatot,
nem képződnek le belső konfliktusok formájában. Ha magukra zárják az ajtót, minden a legnagyobb rendben van. Pedig nem pont ennek az ajtónak a zárhatatlanságáról akart volna szólni ez a kötet? A fülszöveg tanúsága szerint „Kupihár (…) épp azt érzékelteti, hogy a szerelem sohasem egyetlen diskurzus: zsigerileg függ össze saját társadalmi státuszunkkal”. Ezzel szemben sokszor úgy érződik, hogy a külső problémák csupán azért kerülnek bemutatásra, hogy a belső világ csöpögős esztétikáját ideológiailag legitimálják.
A beszélő Istenhez fűződő belső viszonya hasonlóan problémátlan: hisz Istenben, Isten pedig szereti és elfogadja őt,
mondjon bármit a papság vagy a propaganda. „[M]ásnap persze mehettem az igazgatóiba. / de a felismeréstől és nem a félelemtől remegtem / a bőrrel párnázott ajtó előtt, / ítéletre várva. […] // hogy bármi is következik, / a te fiad, / a te fiad, / a te fiad / vagyok.” (Jézusnak öltöztem) Sőt, pont a szerelem az, ami megerősíti a hitét: „minden kétséget kizárólag önt el a bizonyosság, / hogy mégis, mindennek ellenére / van Isten. // a tény, / hogy megérkeztél, / rendet hozott visszamenőleg / és amíg a szem ellát. / mindennek / volt, / van / és lesz / értelme.” (esthajnal)
A kötet címadó verse is rövidre zárja a kérdést: „hozzád szólok, Uram, / aki a kezdetektől tudtad, mivé leszek, / mivé teremtesz és nevelsz […] / nem akadályoztad meg, / én meg magamat okoltam évekig, / de bárhonnan fejtem vissza, / minden szál tőled indult. // könyörgöm, mondd meg, / tényleg boldogabb lennél, és én tisztább, / ha a páromnak borostája lenne és merevedése? (…) / nézz a szemembe, ha megalkottál. […] / én tudom, hogy örömödet leled bennem. / kérlek, add, hogy hihessem is.” (a heterók istenéhez) Bár a csattanós zárlat bonyolítani próbálja ezt a viszonyt, nem igazán sikerül – tisztán látszik, hogy a beszélő alapvetően békében van Istennel.
Ha van is vele konfliktusa, akkor abban ő van felül, felkérdezve Istent a parancsolatok pontatlansága miatt.

A női nemi szerepekkel való azonosulás képtelenségét leginkább a tyúk vagy kakas című ciklus járja körül. Az itt olvasható versek tartalma a következőképpen foglalható össze: a beszélő nőnek született, nőnek is nevelik, de ő már a kezdetektől férfi szeretne lenni. És itt a „kezdetektől” az, ami igazán érdekes. A kötet többi ciklusában ugyanis a beszélő a homoszexuális párkapcsolat reprezentációs nehézségei (és a gyermekvállalás lehetősége) miatt szeretne férfivá válni[1] – ezek alapján mondhatnánk azt, hogy
a női szerep elutasítása csak későbbi, „külső” tényezők hatására alakul ki, meglehetősen negatív módon.
A tyúk vagy kakas ciklus viszont rácáfol erre, és azt mutatja be, hogy a beszélő már jóval a reprezentációs dilemmák előtt is ösztönösen a férfiszerepek felé húz: „kérdezik naponta, / de hiába ismétlem egyre hangosabban a választ, / hogy fiú, fiú, fiú leszek.” (mi leszel, ha nagy leszel), „csak azt tudom, hogy huszár akarok lenni […] / flitteres ruhát húznak rám, / zokogok a dolmányért, […] // farsangtól farsangig élek. / ilyenkor dobogóra állítanak / és megtapsolnak, / azt hiszik, jelmez. (gender), „reggelente tussal […] / elegáns bajuszt rajzolok. / két jól irányzott mozdulat, / és hirtelen jóképű leszek, / helyes, sármos.” (maszkviselés). Mindez pedig meglehetősen furcsán veszi ki magát, ha összevetjük a kötet egyébkénti férfiképével. Kupihár szövegeiben a „másikként” értelmezett férfi igen leegyszerűsítve jelenik meg: elemi idegenségként, karikaturisztikusan vagy félelmetesen.
A beszélőt nem fűzik összetett viszonyok férfiakhoz (legfeljebb fiúgyerekekhez), távolról, ódzkodva figyeli őket.
(Kivételt képez ez alól a queer élharcos megpihen és az ezt a férfit tudnám szeretni című szöveg, de itt is csak addig jutunk, hogy a heteroszexuális szerelem egy pillanatra elképzelhetővé és átélhetővé válik.) Leírásai alapján csak megdugni vagy megalázni akarják őt (esetleg egyszerre mindkettőt), és ha van bármi hasznuk is, az kimerül annyiban, hogy képesek megtermékenyíteni egy nőt. Ebből a szempontból egyértelműen a szomszédaim a legszélsőségesebb szöveg. Itt arról ad számot a beszélő, hogy páni félelem uralkodik el rajta, ha este az utcán férfiakkal találkozik, és csak arra tud gondolni, hogyan vájja bele a lakáskulcsát a hasfalukba, ha megtámadnák.

Ez a két vonulat – a férfivá válás vágya és a férfiak veszélyként való bemutatása – számomra nagyon ellentmondásosnak hat.
És ez az ellentmondás nem azért baj, mert létezik vagy jelen van, hanem azért, mert teljesen reflektálatlan marad. A belső férfi és a külső férfi egyetlen ponton sem találkozik vagy kerül konfliktusba egymással, az ajtó megint csak zárva marad.
Miért akar férfi lenni a beszélő, ha egyébként így viszonyul a férfiakhoz?
És megfordítva: miért viszonyul így a férfiakhoz, ha egyébként férfi akar lenni? Pontosan az ilyenfajta ellentétek kölcsönhatásba hozását, kijátszását, kiélezését hiányolom a kötetből.
Végül pedig vessünk egy pillantást a „kintre”, a társadalmi nyomásra, ami a beszélőt (és párkapcsolatát) körülveszi. A heterók istenéhez szövegei újra és újra ugyanazt a sematikus alapállást mutatják be: a többségi társadalom képviselői (kendőzött vagy kevésbé kendőzött módon) verbális erőszakot követnek el rajtuk, ők pedig elszenvedik ezt. (Emellett többször említésre kerül, hogy az ellenük táplált indulatot az állami propaganda szítja, és hogy különböző jogoktól is megfosztják őket.) A felállás minden versben ugyanaz: az elnyomó tömeg áll szemben az elnyomott egyénnel (vagy párral).
Az elnyomó tömeg minden esetben homogén, az elnyomott egyén (vagy pár) pedig minden esetben hibátlan, vétlen, tökéletes
(sőt még gesztusokat is tesz az előbbi felé, megkísérli embernek látni őket [ezek mind a pokolra jutnak] vagy áldozatos munkával jóvá tenni szülői hibáikat [nem ismertek meg]), csak éppen elnyomják, ezért nem tud kibontakozni.

Kupihár társadalmi érdekeltségű költészete egyetlen beszélői pozíciót használ: az áldozatét,
aki semmiről, de tényleg semmiről nem tehet.
Félreértés ne essék, nem azt kérdőjelezem meg, hogy 2024-ben Magyarországon a homoszexuálisok a politikai rendszer áldozatai, hanem azt, hogy ennek az önismétlő és egysíkú ábrázolása ünneplésre méltó költészeti teljesítménynek tekinthető-e.
[1] Ugyanakkor a párkapcsolaton „belül” többször örömmel azonosul női identitásával, és mindezt lépten-nyomon a „nemtelenség” vágyképeivel is kiegészíti. Ezek a képzetek reflektálatlanul vegyülnek el egymással a kötetben, így azt az érzést keltik, hogy a beszélő hol férfi, hol nő, hol nemtelen akar lenni, és ennek az evidens ellentmondásait egyáltalán nem problematizálja.
Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez, Magvető Kiadó, 2024.
A borítófotót Hornyák Adrienn készítette.