vijjogók
mielőtt hasadna a hajnal és felébredne a tábor, a vijjogók akkor indulnak el, az apák és a dajkák mind sírnak, mert beteljesült a látomásuk, de nem pakolhatták el a csattantyúmagnyi áldásukat és az utolsó jó borukat az út porát oldani le, tudják, magukra maradtak, úgy sírnak, veszettül, mintha legjobb lovuknak törne a lába, mintha mosdás előtt érné őket a feltámadás
ifjú férfiak és nők menetelnek a kányák röptével szemben, félelem és terv nélkül, szemben a boglárkák rezdüléseivel, a szél suttogásával szemben, hámlik lábukról a bőr, vérhólyagjaik nőnek és kifakadnak, körmeik betörnek, a homlokukról a por csorgó izzadságukkal folyik a földre
nők kipirult arccal, bogáncstól és indáktól szakított testtel, férfiak zihálva, mint a farkasok, loncsban, loboncban, önmagukat cibálva ők is, nincs különbség, mint a döghúst, tépik magukat, nem állhatnak meg
nem pihenhetnek az erdő árnyékában, a patak hűvösében, a fák gazdag ágai nem nekik teremnek, szemükben tűz ég, csak menni vágynak, csak a távolságot akarják, az idegent, a horizonton látszó tüzeket akarják, velük egyesülni, menni, amíg le nem rogy a lábuk, és amíg értelme nem lesz
a lidércfényes álmuk azonnal kezdődik, amint megébrednek, céltalan, öntudatlan bolyongásra küldi őket, elhívásuk megtartja őket, de nem látszik, minden lépésükkel a bizonytalanba ugranak, de nem érheti őket álltukban a mocsár, hit és kétségbeesés elegyét pumpálják a vérükben, mozgásra parancsolják az izmaikat
minden nemzedéknek megszületnek a maga értetlenjei, a megátkozottak, akik belső tűzzel bújnak a világra és a talpukban hordják az életet, ha nem érzik a világot alattuk, eltűnnek, mert őket nem lehet, mint a kutyákat, leláncolni, ők nem otthonra vágynak, az út porába születetteknek az út az otthonuk
mert nem húzza azokat a föld, akiknek batyut kötöttek a szívük helyére, nem is terem, kopár minden a lépésük nyomában, az ősök folyamában nincsenek horgonyaik, nincs mihez hűek maradjanak, a nyelv, amin szólni tanultak hörgésként fordul ki a torkukból, mesék szólnak majd róluk és tiltások, hiányuk sosem látszik az otthon tüze mellett
a vijjogók onnantól nem látnak mást, csak az utat maguk előtt, az emlékezet patakként folyik ki lépteik alól, úgy mozgatja őket, egyre távolabb a forrásaiktól, mert a patak őbennük örvénylik, őbennük dagad fel, őbennük kapcsolódik össze a hegyek és az erdők vízfolyásaival, szakadékaival, és ahogy a víznek sincs vége, ahogy az útnak sem, a vijjogók vándorlásának sincs soha, tudom, nincs soha vége
Borító: Unsplash
