Az art deco királynője, Tamara Łempicka címmel a lengyel festőnő alkotásainak reprodukcióiból látható kiállítás a Lengyel Intézetben.
„Tamara Łempicka életrajzában semmiben sem lehetünk biztosak, hanem csak arra hagyatkozhatunk, amit el kívánt mesélni magáról:
miközben művészként megvalósította magát, az élete is a művészete része lett.” – olvasható a kiállítást bevezető plakáton.
Valóban már születési éve (1894 vagy 1898) és helye (Szentpétervár vagy Varsó) is bizonytalan, bár az utóbbi dátum és helyszín az elfogadott. Lengyelország Oroszországhoz tartozó részén, Varsóban született Tamara Rozalia Gurwick-Gorska néven, majd szülei válása után Szentpéterváron élő nagynénje nevelte. Itt ismerte meg első férjét, Tadeusz Łempickit. Az 1917-es forradalom és az azt követő polgárháború miatt sokakkal együtt Tamara családjának is menekülnie kellett.
„Miután megszökött Oroszországból, szinte semmije sem maradt. Akkor döntötte el, hogy Párizs leghíresebb festőnője lesz, minden eladott képért gyémánt karkötőt vesz, amíg a csuklójától a könyökéig nem érnek”– idézi fel a dédunoka, Marisa Łempicka az indulást. Bár a két Łempickát ábrázoló fotón (a Madame d’Ora által készített kép, 1929 körül és Tamara lilában, 1975 körül) kitűnik a művésznő vonzódása a karkötőkhöz, a valóság mégis prózaibb.
Łempicka tízéves kora óta rajzolt, nagy hatást gyakorolt rá a nagynénjével tett olaszországi utazása,
ahol felfedezte az itáliai művészetet. Franciaországban előszeretettel másolta a Louvre alkotásait, a kor sztártanárának, Maurice Denis-nek volt a tanítványa, majd Andre Lhota útmutatásai alapján talált rá festői nyelvére. A klasszicista portréfestészet (Ingres) hagyományait keverte a kubizmus, futurizmus modern technikáival és ábrázolásmódjával. Tiszta színek, erős kontúrok, hideg erotika jellemzi műveit, ahol a finoman redőzött ruhaanyagok játékossága, dekoratív hullámzása ellenpontot képez a szürke háttérből kirajzolódó felhőkarcolók letisztult geometriájával.
Művésszé válását húga, Adriana Gorska (egyike azon nőknek, akik elsőként építészdiplomát szereztek) is támogatta, tanulmányai folytatására biztatta. Később ő irányította figyelmét az új korstílus, az art deco felé: az üvegre, acélra, nyersbetonra épülő friss irányzatnak ekkor még nincs saját művészete. Łempicka első eladott festményeiből sem gyémánt karkötőket vett, hanem egy lakást a rue Mechain egyik modernista épületében, hiszen családfenntartóként neki kellett gondoskodnia férjéről és lányáról, Kizette-ről. Ennek az apartmannak a berendezése lett Tamara húgának első belsőépítészeti munkája, amely meghozta Adriana számára a szakmai sikert. Art deco stílusú, alumíniumból és üvegből készült bútoraival
bebizonyította, hogy ez az eddig keménynek és férfiasnak tűnő esztétika is lehet lágy és nőies.
Tamara Łempicka – ahogy Rembrandt vagy Munkácsy – kiválóan értett az önmenedzseléshez, maga szabta meg képeinek árát, rendszeresen rendezett partikat lakásában művei bemutatása céljából, így hamarosan a híresek és gazdagok festője lett. Bár Łempickát sokan a lengyel Frida Kahlónak tartják, érdemes megemlíteni, hogy a két világháború közötti időszak magyar festészetéből szellemi rokonának tekinthető az a sajátos festői stílust képviselő Batthyány Gyula, aki Vaszary tanítványaként az arisztokrata körök mondén társasági életének festőjeként lett sikeres. Összekapcsolja még őket az is, hogy mind a ketten remek portréfestők voltak.
A Lengyel Intézet kiállításának törzsanyagát a ’20-as, ’30-as években készült Łempicka-portrék teszik ki. A megrendelésre készített műveknél – Marjorie Ferry (1932), Boucard doktor (1928), La Salle hercegnő (1925), Madame M (1932), Bush asszony (1929) – azonban
érdekesebbek azok a festmények, amelyeket Łempicka magáról, illetve családtagjairól készített.
Az Önarckép zöld Bugattiban című kép (1929) a Die Dame német divatmagazin felkérésére készült, bár a mítoszgyártó Łempicka szívesen terjesztette, hogy a magazin kiadója látta őt Monte Carlóban kocsit vezetni és ismeretlenül rendelt tőle egy festményt.
A valóságban ekkor már Łempicka több képét is felhasználta a magazin: Narancsságra sál (1927), A nyár közepén (1927), Saint Moritz (1929). Ez utóbbit, amely Łempicka barátnőjét, Ira Perrot-t ábrázolja egy svájci luxus üdülőhelyen, a kiállításon is láthatjuk Ira P. portréjával (1930) együtt. A legendából csak annyi igaz, hogy
a Die Dame női főszerkesztője kérte fel az éppen Monte Carlóban tartózkodó Łempickát egy autós kép elkészítésére.
A festményhez az inspirációt André Kertész 1927-es fotója szolgáltathatta Łempickának, amely egy pilótasapkás fiatal nőt mutat egy autó volánjánál, vagy Thérèse Bonney 1925-ös képe, amelyen az Eiffel-torony előtt álló autója volánjánál ülve örökítette meg magát a fotós. Ám a luxus iránti érzéket mutatja, hogy bár Łempickának egy szerényebb, sárga-fekete Renault-ja volt, a képen a kor egyik legdrágább luxus sportautójával, egy zöld Bugattival ábrázolja magát.
A Férfi portréja (1928) Łempicka első férjét ábrázolja. A felesége hűtlenkedései felett sokáig szemet hunyó Tadeusz végül azután hagyta el Łempickát, hogy a sajtó megszellőztette a lengyel festőnő balsikerű kalandját a nálánál jóval idősebb olasz költővel, Gabriele D’Annunzióval. Łempicka viszont a válás miatt soha nem fejezte be a portrét, a bal kézfejet nem festette meg, ahol a jegygyűrű lett volna.
A munkamániás festőnőt lányához, a Kizette-nek becézett Maria Krystynához is ambivalens viszony fűzte,
a képein keresztül tudta csak kifejezni gyermeke iránti szeretetét. Mikor lánya ezt a szemére vette, Łempicka így válaszolt: „Hiszen megfestelek. A portréid a világ legnagyobb múzeumaiban lógnak majd és halhatatlanná teszlek.” Ennek ellenére Kizette haláláig gondoskodott anyjáról, együtt élve vele a mexikói Tres Bambus (Három bambusz) villában. A kiállításon a sorozat egyik legismertebb darabját, a Kizette rózsaszínben (1926) címűt láthatjuk.
A II. világháború alatt Łempicka második férjével a magyar származású Diószeghi Kuffner Raoullal Amerikába emigrált. Itt a lengyel, illetve magyar menekülteket segítették,
Łempicka pedig a gazdagok helyett szegények, apácák portréját festette meg,
kissé édeskés stílusban (Szürke turbán II., 1945). Az absztrakt expresszionizmus térhódításával ő is megpróbálkozik az absztrakcióval (Absztrakt kompozíció feketében és szürkében, 1956) vagy a festőkés használatából adódó rusztikus felületkezeléssel (Velence esőben, 1961), ám ezek a művei már nem aratnak sikert.
Azonban az 1980-ban elhunyt Łempicka egyike azon festőknek, akik megérték másodvirágzásukat.
Az újrafelfedező Alain Blondel párizsi galériás, aki 1972-ben rendezte meg az első kiállítást Łempicka art deco korszakának festményeiből.
Népszerűsége azóta is töretlen, 2004-ben Bécsben, 2023-ban Krakkóban, idén San Franciscóban láthatóak műveinek gyűjteményes kiállításai. A Lengyel Intézetben viszont csak a festmények reprodukcióiban gyönyörködhetünk. Ám Łempicka műveinek plakátszerűsége miatt az alkotásokat átható art deco életérzés így is jól átsugárzik.
Az art deco királynője, Tamara Łempicka című kiállítás a Budapesti Lengyel Intézetben tekinthető meg február 21-ig.
Fotók: Lengyel Intézet / Dusa Gábor
