Nagy Dániel debütáló verseskötetének címét olvasva akár egy kortárs líráról szóló esszére is asszociálhatnánk: az elmúlt évtized legfiatalabb költőiről és műveikről szólva a kritikusok jelentős része emlegeti az új komolyság, új őszinteség terminusokat.[1] Mintha a kötetcím is erre a narratívára utalna: Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni. A kötet versei a komolyság és komolytalanság, az őszinte érzelmesség és az ironikusság közti látszólagos ellentétet játsszák ki és forgatják fel.
Az olvasás során a cím alapján kialakult előzetes olvasói elvárások is beteljesületlenek maradhatnak: a versek középpontjában nem (konkrétan) a (saját) érzelmek állnak, és
Nagy el is határolódik az alanyi költészet hagyományától,
ami közelebb vihetne hozzájuk. A szövegek sokkal inkább szólnak arról, hogyan hatnak a jelenkori társadalmi-gazdasági körülmények – tehát a kapitalizmus és a hozzá tartozó pszichopolitika (a tömegmédia vagy a reklámipar) – az egyénre, aki ez esetben a versek beszélője. A kötet első, Saint-Étienne – Bordeaux: 1-1 című költeménye a versekben megszólaló alany bemutatásaként is olvasható. A kétsoros szakaszokból felépülő szövegben kirajzolódik előttünk a kötet egészében jelenlévő megszólaló, aki
leginkább egy megkomolyodni képtelen, ironikus-idealista fiatal felnőtt férfira hasonlít.
Megtudjuk róla, hogy többek között „Mindennapjait egy folytatásos regény / soha be nem érő hőseként éli”, „Nem érdeklik az adatok” és „befogadó, mint egy / fürdőváros”. Már ebben a versben feltűnik a későbbiekben is kitüntetett helyen kezelt motívum, a tenger.
A továbbiakban az itt bemutatott alany mindennapi tapasztalatait, emlékfoszlányait olvashatjuk – hol szálkaszerűen rövid, hol hosszabb – szabálytalan versformákba tördelve. A versekből kirajzolódó tapasztalatok, helyzetek pedig mindenki számára ismerősek lehetnek, aki a digitális kapitalizmus középosztályának mindennapjait éli: Mark Fisher és Byung-Chul Han – az elmúlt években a fejlett világ középosztályainak körében oly népszerűvé vált – könyveinek világa ez. A fent említett két szerző mellett a fülszövegben előforduló Francis Fukuyama és az ő, történelem végét bejelentő elmélete is eszünkbe juthat:
a kötet főhőse mintha valóban egy történelem utáni életet élne.
Legszebben ezt talán a Kereskedelmi televíziózás előnye című vers mutatja meg, melyben a beszélő a Don-kanyart megjárt nagyapjával nézi a tévét: ebben szembeállítódik egymással a bőséges történelmi tapasztalattal rendelkező nagyapa és a saját félelmeivel való megküzdésre is képtelen unoka alakja. A versek beszélője tehát a történelem látszólagos végével beköszöntő kor, a kései kapitalizmus embere:
teljesítő alany, akinek elege van a rákényszerített önmegvalósítás-kényszerből és sikerpropagandából.
Számomra úgy tűnik, Nagy kötete ezt a társadalmi valóságot igyekszik leírni és kritizálni, a versek beszélőjének mindennapi tapasztalatait és érzelemvilágát felhasználva. Kritikájának eszköze pedig nem csupán valamiféle naiv őszinteség (ez a modorosság irányába is vihetné a kötetet), hanem sokkal inkább egyfajta ironikus nyelvkritika, melyhez az érzelmek, az emlékek és a személyes problémák finom kommunikációja társul.
A versbeszéd egyfolytában idézi és ironikusan kifordítja,
kikezdi a siker, a teljesítmény, a társadalmi érvényesülés és egyéni boldogságkeresés frázisait,
ezerszer elhasznált mantráit, üres szlogenjeit és jelszavait. Számos esetben már a verscím is egy-egy ilyen mondatot idéz: Próbálom a dolgok jó oldalát nézni; Úgy éreztem, valóban nincs lehetetlen; Csupán talpraesettségre vagy egyszerűen egy másik nézőpontra van szükség. Ezek a szlogenek általában valamely magánéleti, érzelmi vagy munkahelyi problémára adott válaszként adódnak, találkozhatunk velük önsegítő könyvekben, reklámokban, trénerek előadásaiban, vagy éppen a pozitív pszichológia követőinél. Eredeti kontextusukból kiragadva, a versekben pedig már a nyelvkritika leleplező eszközeiként funkcionálnak: a lírai alany vershelyzetekben vázolt problémáira (a magány, a boldogság vagy a szerelem hiánya, anyagi-egzisztenciális gondok)
természetesen ezek a közhelyek semmilyen valódi megoldást nem kínálnak,
lévén a problémák részben társadalmi gyökerűek, és egy egész nemzedékre, társadalmi rétegre jellemzők. Azonban idáig már nem merészkednek a versek: nem mondják ki expliciten, nem mutatnak rá arra, mik is az egyéni problémák társadalmi okai. A szövegekben bemutatott krízisek csupán privát gondokként tűnnek fel, megőrizve ezzel a kötet személyes hangvételét.
A Valamit kezdenem kell figyelmi képességem radikális hanyatlásával című vers például egy kifejezetten
Z- (és alfa-) generációs tünetet artikulál: a tartós figyelem képességének hiányát.
Akárcsak a beszélő figyelme, a versszöveg is csapong, egyik témáról ugrál a másikra, majd a megszólaló felteszi az olvasóban is jogosan felmerülő kérdést: „Nem tudod követni gondolataimat? Néha én sem”. Az utolsó sorok szerint a demonstrált problémára a megoldás a nyugalom és a csönd lehet: „Én is ilyet szeretnék – mondom magamnak”. Hasonló megoldást kínál a korábban említett Byung-Chul Han például A kiégés társadalma című esszéjében: szerinte a figyelmi válságra és a kiégésre a fáradtság elfogadása, a semmittevés és a csend nyújthat gyógyírt. Akár a Valamit kezdenem kell… párverseként is felfogható a Jól alakult a digitális detox 2. napja címet viselő szöveg, melyben mintha a figyelmi képesség visszaszerzésére tett kísérlet (a digitális detox) eredményét ábrázolná a szerző.
A vers összefüggéstelen, apró megfigyeléseket, banális pillanatokat rögzít, melyeket csupán a megfigyelő tudata köt össze.
A fogyasztói hétköznapok személyes élményeiből vagy a kamaszkori emlékekből kiinduló költemények mellett olyan darabok is felbukkannak a kötetben, melyek leginkább egy termékismertetőhöz, reklámszöveghez vagy közösségi oldalra kirakott poszthoz állnak közel. Ilyen például a How to be self-managed: ez egy „világszerte ismert szerző” önsegítő könyvét mutatja be szócikkszerűen.
A költő fő eszköze itt is a marketing nyelvének finoman ironikus kifigurázása:
„[a könyv] beszámol röviden, milyen vad motorcross / pályákon csillapíthatjuk igazságigényünket, / de az erdőkedvelőknek is van néhány jó / tippje, ahol zabolátlan illatokkal az orrunkban / tehetünk fel egy-két fontos kérdést”.
Úgy vélem, ez a költői stratégia újszerű – a kortárs fiatal költészetben legalábbis mindenképp szokatlan – lírai világot hoz létre. A nyelvkritika eszközével élve érvényes állításokat tud tenni a fennálló társadalmi rendről úgy, hogy közben végig személyes fókuszú marad. Feltűnő, hogy Nagy egy, a saját költői nemzedékét talán kevésbé gyakran inspiráló hagyományból merít: a neoavantgárd és a posztmodern szövegirodalom szerzőitől idéz mind a kötet élén álló mottókban, mind egy-egy vers elején. A kötetben a fülszöveget író Németh Gábornak, a kánonból szinte teljesen kiszorult, a mottók közt idézett Balaskó Jenőnek, vagy Az adathalmaz melegében című vers címzettjének, Kukorelly Endrének a hatása is tetten érhető. Legerősebben ez utóbbi szerző inspirációja érvényesül:
Nagyot egyes poétikai eszközei kifejezetten a Kukorelly-féle szövegvilághoz kapcsolják.
Ezek közül egyet emelnék ki: Nagy – Kukorellyhez hasonlóan – sokszor ismétel bizonyos mondatrészeket, gondolatokat, néha a szókapcsolatoknak csupán a sorrendjét megváltoztatva. A már említett Az adathalmaz… című vers mellett legerősebben ezt a Legyenek nyitva a boltok; A folyamatokról vagy a Jó tempót diktálok alkalmazza: „Mindenkit legyaloglok. A legjobb gyalogos – mondják.”; „Nem sietek. Nem vagyok egy sietős fajta”. A Hétfő este az Egyenes beszéd után zárlata („miközben a sercegő tévét bámulom az adás végén”) egyenesen Kukorelly egyik legjobb versét juttatta eszembe: „A szomszédban egy idősebb / nő lakik. Minden nap megnézi / az adást. […] Aztán még nézi / egy ideig az órát. És / néz egy kicsit a sercegésből”. (Kukorelly Endre: A szomszédban egy)[2]
A versek szimbólumhasználata is tudatos: az egyik vissza-visszatérő motívum a tenger, amely a sivár hétköznapokból való menekülés céljaként, végső menedékhelyként, a pihenés és a nyugalom szimbólumaként is felfogható: például a beszélő „tengert alapítani” vágyik (Saint-Étienne – Bordeaux: 1-1), egy másik helyen pedig egy „középkorú férfi / tengerigényét pálmafás pólóval demonstrálja”. (Jól alakult a digitális detox 2. napja) Még gyakrabban előforduló motívum az álom, mely a kapitalista realizmus (Mark Fisher kifejezése) meghaladásának egyetlen lehetséges terepeként funkcionál.
Ezek az álmok azonban beteljesületlenek maradnak:
„a hullámok lassan elmossák a kisfiú álmait” (A nagy kalandokról), a vers csupán emlékeket őriz „a dél-sziléziai / bányamunkások befejezetlen álmairól”. (Az emlékek mint bekötőutak futnak össze bennem) A kötet végére a témák és a motívumok viszonylagos változatlansága azonban kissé egyhangú hatást kelt, és bár a versek színvonala nagyjából egyenletes, néhány szöveg számomra kevésbé tűnik átgondoltnak:
az Úgy éreztem, valóban nincs lehetetlen című költemény például sokadik olvasásra is enigmatikus maradt
a nehezen érthető vershelyzet és a túlkomplikáltság miatt. Mindezzel együtt az Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni-t érdekes és izgalmas kötetnek tartom. A szerző ötvözi, játékba hozza a kortárs lírában gyakran összeegyeztethetetlennek tartott, ellentételezett hagyományokat: kombinálja a komolyságot, az „új őszinteséget”, a társadalmi valóságra adott reflexiót és az ezekkel általában szembeállított neoavantgárd vagy a posztmodern szövegirodalom szövegalkotási stratégiáit: ez az, ami a közelmúltban debütáló szerzők között egyedülállóvá teszi.
Nagy Dániel: Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2024.
[1] Például Balogh Gergő 2020-as összegző tanulmánya is megállapítja, hogy a legfiatalabb szerzőknél „előtérbe kerül a beszéd – játszi – komolysága”. Balogh Gergő: Költészeti fenséges – A 2010-es évek fiatal magyar költészetéről, Alföld, 2020/12., 50-57.
[2] Kukorelly Endre: Azt mondja aki él, Jelenkor, Pécs, 1991, 78.
A borítófotót Szirák Sára készítette.
