Ez ám a kiállítás!

A mindig játékos kedvű, ám mégis komoly gondolatokat közvetítő művész most feladta a labdát, amit igyekszem leütni, és megpróbálok a Várfok Galéria kiállításának címadó művére, az ám-fára „felkapaszkodni”, hogy kissé rálássak Keserü művészetére, miközben egy kis játékot űzhetek a művész ám-jaival. Remélem, nem tűnik majd mindez haszontalan ámokfutásnak.

Azt mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy

Keserü alkotásait különböző csoportokba rendezhetjük, és az egyik ilyen szekciót a szövegmunkái töltik meg,

melyek legújabb darabja ez az ám-fa. A szövegmunkáknak számos művelője van világszerte, akik – mint például Jenny Holzer, Barbara Kruger, Ed Ruscha, Jason Rhoades, Erica Baum, Guerilla Girls és még sokan mások – azon dolgoznak, hogy a betűkből és szavakból művészetet csináljanak.

Keserü nem véletlenül emelte ki az ám szót megalázóan jelentéktelen szerepéből. Ez a kurta, furcsa kis szócska egy kötőszó, mely szavakat vagy mondatrészeket kapcsol össze, önálló fogalmi jelentése nincs,

ám Keserü megmutatta, hogy részecske gyanánt is, az ám egy nélkülözhetetlen betűpár a magyar nyelvben.

Elámulhatunk, ha számba vesszük, hány szinonimája van az ámnak – mint: bár, habár, ámbár, ámbátor, de, de azért, azonban, holott, mégis, ellenben, ennek ellenére, ennek dacára, ezzel szemben, mindazonáltal, mindamellett, noha, jóllehet, viszont, pedig, pediglen, ugyanakkor. Nagyon remélem, hogy egyet sem hagytam ki, ám ebben nem lehetek biztos.

Ez az ám rövid, de sorsfordító, pontosabban jelentésfordító, mert ellentétes viszonyt teremt, ha két szó vagy mondatrész közé áll. Miközben föl-lemásztam a művész ám-fáján, rájöttem, hogy ez ám valami nehezen megfogalmazható, ám mégis érzékelhető rokonságban van Keserü pöttyeivel. Egy pötty éppoly semmiség, mint egy ám, ám közben sok mindenre képes, mert a pöttyök egy titokzatos algoritmus, egy ki nem számítható logika alapján ritkulnak vagy sűrűsödnek a papíron vagy a vásznon, elhúznak az egyik irányba, majd hirtelen megfordulnak, máskor megszaporodnak vagy éppen elenyésznek. Számtalanszor merülhetünk el a művész talányos kompozícióiban,

ám soha nem tudunk rájönni, hogy milyen rendező elv alapján kerülnek a pöttyök a helyükre, ha egyáltalán létezik ilyen elv.

Nehéz ám számba venni, kifürkészni a pöttyök terjeszkedését és mozgását, mert miközben ámuldozunk a végtelen variációkon, gyorsan elveszünk Keserü ámtrixában, akarom mondani mátrixában. A hálórendszer persze segítségünkre van, ám egyszer csak rájövünk, hogy mégis elvesztettük a fonalat. Fegyelmezett, rendszerelvű művészetében egyszer csak villámcsapásszerű,

elementáris erővel támad fel az expresszív szenvedély, véletlenszerű gesztusok formájában.

Erre a legújabb festmények között is számos példát találunk. Hiába tanultuk meg egykor Jean-Paul Sartre intelmét: „Nem elég ám, hogy az embernek szeme van (…), meg kell tanulni látni.” Hát mi tanuljuk immáron több mint két évtizede Keserü művészetét, világít is lámpása, ám olykor elvakítja szemünket a fénye.

A Várfok Galéria kiállításán szinte minden műcsoport képviselteti magát, ám most kiemelném a kiállítás egyik főfalát, melyen a galéria a Huszadik századi sorozat egyes darabjait állította ki, a Paul Klee találkozik Bridget Riley-vel vagy másokkal műveket, melyeknek uralkodó motívuma a hullám, a hullámzás. A hullámok szeszélyesen fluktuálnak a papírlapokon, tetejükön tarajosulnak, a széleken megtorpannak. Van nemcímük, mint újabban számos Keserü-munkának: Ez a festmény úgy véli, hogy az a tény, miszerint mindennek az ellentéte is igaz: csodálatos. E frissen megszerzett magabiztos tudásunkkal átugrunk egy másik hullámra, ám Keserü összezavarja a nézőt, mert ezt írja képére: Ez a festmény úgy véli, hogy az a tény, miszerint mindennek az ellentéte is igaz: borzasztó.

És hát itt van a kutya elásva, Keserü érzi, hogy kifutott alólunk a talaj, hogy nincs mibe kapaszkodnunk, hogy ám-okból áll a világ,

ám itt van ő és a képei, melyeken mindig ott bujkál egy reményteli mosoly, hogy lám–lám, lesz kiút. A kiállításra írott eszmefuttatás is egy kKK-s átverés, a művész tőrbe csalja olvasóját, aki csak bámul ki a fejéből nagy igyekezetében, hogy megértse a mondatokat. Mert – idézem Keserüt: „Értelmet lelni a pontosíthatatlan megtorpanásban: örökérvényű jelentéktelenségek végtelen birkózása a pirkadatban, valamint a reményhatáron túli vágyiram kiterjedése a végérvényesség parttalanságában.” Hát igen, ilyen szélhámos világban élünk. Most pedig veszem a bátorságot, hogy egy kritikai megjegyzést tegyek – az alcím nemtudomista jelzőjét én nemtudomámistá-ra módosítanám, ám nem tehetem, és hát Keserü biztosan nem mondana rá áment.

Még egy gondolat: ennek az ám-nak van egy rejtőzködő kapcsolata. Mint sokan tudják, Keserü több mint egy-egy évtizedet töltött Ausztráliában, illetve Londonban, így az angol második anyanyelve lett. Az ám ékezet nélkül pedig am, leszakítva az I személyes névmásról, azt jelenti – vagyok!

Ez ám a rejtett tartalom – talán az ám a metaforikus én jelölője?

Nos, még számos dolgot említhetnék, de inkább mindenkinek ajánlanám a tárlatot, és arra biztatnám a látogatókat, vegyék birtokba ezt a remélhetőleg nem csak számomra mámorító kiállítást.

keserű Károly Keserü ÁM – a világ első nemtudomista kiállítása című tárlata a Várfok Galériában tekinthető meg március 29-ig.

A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.

Fotók: Sulyok Miklós/Várfok Galéria