A zárókő az építészetben a boltívek középtengelyébe a munkafolyamat végén elhelyezett utolsó elem. Az oldalsó kövek nem elég stabilak mindaddig, amíg a zárókő behelyezésével a boltív képessé nem vált saját súlya megtartására. A zárókő – a megerősödés, az önállóvá válás jelölőjeként – termékeny metaforának tűnik az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Képzőművészeti Intézetének végzős hallgatói kiállításával összefüggésben is.
A kiállítás arculattervét jegyző Sárosi Dániel plakátján a „diploma” kifejezés három sorba tördelése a „ma” szó önállósítását idézi elő, és ez a hangsúlyt a számvetés aktualitására, az eseményszerűségre tereli. Arra a fontos történésre, hogy az egyébként üzemen kívül helyezett kiállítótér, a Kepes Intézet mindkét szintje újra megtelt kortárs művekkel, remélhetőleg nem utoljára.
Lehet a zárókő az egység, az összetartozás szimbóluma is, hiszen nélküle a konstrukció összeomlana.
Az ember az ilyen határjelölők, beavató események alkalmával lehetőséget kap, hogy újraértse – szükség esetén átkeretezze – a saját életeseményeit, és az én története ezzel a nagyobb egészbe is becsatornázhatóvá válik. Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Képzőművészeti Intézetének végzős hallgatói nemcsak a művésszé érési folyamat eredményét adják közre itt, megmutatva, hogy ki-ki milyen módon talált kapcsolódási pontokat a hagyományhoz, hanem sokan arra is reflektálnak, hogyan váltak részévé annak a nehezen körvonalazható, tagolt közösségnek, amelyet a művészeti szcénának nevezünk, és – akár nagy jelentőséget tulajdonítunk ennek a ténynek, akár nem – hamarosan papírjuk is lesz erről a részességről.
A munkák, illetve műcsoportok nemcsak sajátszerűségükkel, hanem együttállásaikkal is igazolják, hogy a kiállítók elsajátítottak egy olyan tudásanyagot, amelynek birtokában képesek magas szinten alkalmazni az általuk választott művészeti kifejezésmódot, technikát. Sokan párbeszédet kezdeményeznek a kortárs irányzatokkal, tegyék ezt akár látványos és nagyléptékű installációkkal, akár intimebb, közellépést és elmélyülést megkövetelő sorozatokkal. A képi ábrázolás szakról a festő osztály, illetve a természetművészet specializáció képviselteti magát, továbbá kiállítanak grafikusművész és képgrafika szakirányosok, de vizuáliskultúra-tanárok is. A többszólamúság ellenére a kapcsolatokra ráerősít az egyes képzésekhez társuló technikák és formai elvárások rugalmasan kezelése, az intermediális érdeklődés meghatározó volta.
A bemutatott művek jelentős része vet számot a családtörténettel, az identitáskeresés kihívásaival,
a jelen esemény irányába terelő életesemények törmelékeivel. Abban, hogy vannak jól beazonosítható, szakokon átnyúló csapásirányok, nemcsak az osztályokat vezető oktatóknak – Lenkey-Tóth Péternek, Lipkovics Péternek, Mézes Tündének és Molnár Zsoltnak, illetve a további mestereknek – lehet szerepe, hanem egyfajta generációs érdeklődés is azonosítható.
Vajas Réka Számvetése a művészet elsajátítását övező ábrázolási kihívásokra reflektáló tárgyinstalláció, amely az anatómiai tanulmányokról számot adó kisebb akvarellképeket és egy nagyobb vászonra festett egész alakos hátaktot foglal magába, és utóbbi egy falról lelógatott fehér drapérián pihen. Három réteg: az emberi test váza, felszíne és ami képes az utóbbi elfedésére. De itt épp az kerül takarásba, ami beburkolni hivatott, egyúttal a rajzi alapok elsajátításában is fontos szereppel bír, hiszen
a hallgatókat a fény-árnyék viszonyok, a térbeliség és a formaérzékelés fejlesztésében segíti.
A lepel szimbolikus jelentéseit mozgósítja Gondos Kincső Komfortzóna című szitanyomat-triptichonja, amelyen az emberi és isteni közti közvetítést lehetővé tevő nyomhagyás eszközeként idéződik meg az anyag. A középre került felületből előtörő kéz a létszférák közti átjárás jelölője, balra az arcát textilbe temető alak, jobbra Veronika kendője a szenvedő Krisztus arcképével. A Szentírásban Jézust többször nevezik sarokkőnek, aki összetartja az egyház közösségét. A nem emberi kéz által készített, isteni eredetűnek tartott képmás felidézése a művészet közvetítő szerepének szakrális forrását láthatatlan és mégis állandó alapzatként állítja elénk.
A kiállítás egységes hatásához hozzájárul, hogy
többeknél figyelhető meg az eredettörténettel, a családi múlttal, az identitást érintő kérdésekkel történő munka.
A címével és képi világával egyaránt a fejlődés lehetőségének és a szabadság kiteljesítésének folyamatára reflektál Dobrán Evelin Magvak és madarakja. A legnagyobb, dekomponált linó egy lakodalmi jelenetet idéz fel, amelyhez kisméretű fotótranszferek és egy háromszög alakú linótriptichon társulnak, utóbbival a Maslow-piramisra utalva, amelynek értelmében az emberi motivációk hierarchikusan rendeződnek: először az alapvető fiziológiai szükségletek kielégítése, majd a biztonság, a szeretet és valahová tartozás megteremtése, aztán az elismerés, végül pedig az önmegvalósítás iránti igény kielégítése következik, amelyet akár a művészeti tevékenységgel is azonosíthatunk.
Kemecsi Ivett Családi fényképalbuma az archívum affektív terébe vonja be a befogadót. Esetlenségükben felkavaró fényképek a hátramaradt fotóalbumok oldalairól, valamint festmények az egykori és a sosem volt felvételekről, amelyek mégiscsak továbbörökíthetővé teszik a múlt egy variánsát, és ennyiben talán az utódokat képessé tehetik a transzgenerációs traumák feldolgozására is. Küzdelem ez az örökölt érzelmi emlékezettel. Deli Borisz Ármin felszabadultabban, popkulturális utalásokra építve dolgozik a gyerekkort meghatározó tárgyi rekvizitumokkal és érzületekkel A szelíd lelkek fene tigrisekké válnak című, dekomponálással, ellenpontozásokkal oldott sorozatán.
A debreceni helyszíneket megidéző Makleit Fanni saját szocializációs közegének képzetes terébe von.
Egyfelől három régi fotótáblára kasírozott változatának figuratív, a téri szerkezetet átíró égetésével, majd újrafotózásával elkészített munkáival idézi fel szülővárosát (Visszamehetsz, de már senki nem lesz ott I–III), másfelől a pirográf eljárással létrehívott alkotásokhoz hasonlóan meggyőző monumentális linónyomataival, amelyek beazonosítható helyszíneken készült terepfotók átértelmezései (Az élet szép).
Egy család- és felnövéstörténet nem csak privát szinten értelmezhető, hiszen társadalmi és kulturális narratívák metszéspontjában alakul – erre erősítenek rá Olasz Anna Családi emlékek és A felelős(ség) keresése című nyersen humoros, az oktatási rendszert is kifigurázó festményei, amelyekhez egy levelesládát és aktivitásra késztető feliratot társít. Kéri, hogy osszuk meg vele véleményünket arról, vajon kik lehetnek a felelősek a jövő generációját érintő nehézségekért. A Stipendium Hungaricum-ösztöndíjas Polina Korshunova saját orosz identitásával történő számvetése a háborús szituáció fényében különösen aktuálisnak tűnik – a cirillbetűs orosz folyóiratok és könyvek lapjaival bevont üres bőröndök a narratívák egymásnak feszülését és az egyén hatalmi mechanizmusok alóli kiútkeresését érzékeltetik, hiszen a pakolás helyzetét rögzítő videó felülírja a statikus téri szituációt. A posztstrukturalista gondolkodók belátása szerint
az identitás nem rögzített, hanem diskurzusokon keresztül folyamatosan újrakonstruálódik
– az itt kiállító fiatal művészek által végzett múltfeltárás gyakran ennek a tudatosítását jelzi. A művészszerep persze önmagában is egy ilyen konstrukció, amint arra Kovács Panna önportrésorozata utal. Az Alkotó és a Bohóc, a Cseléd és az Úrinő ugyanannak az énnek az alakváltozatai, és a kapcsolódó installáció, a Lélektextúrák az átalakulás eszköztárát is felvonultatja.
Szilágyi Soma Nárcisz vagy épp a jelenkori divatmodellek öntetszelgő alakján keresztül értelmezi újra saját képmását Metamorfózis című szitanyomat szériájában, Hágen Adél linónyomat-sorozata, az Identitás pedig absztrakt szinten, életszimbólumokhoz kapcsolódva idézi meg önnön alakját – a családi gyökereket felidézni képes fa, a képmást mozgásba hozó víz és a megkettőző árnyékok asszociációs terébe helyezve azt. Kovács Barbara lebegő erdője, a Tumultus ellép a személyes hangtól. A piros-kék dominanciájú textillel, fonállal, cérnával körbefuttatott bambuszrudak, amelyek a címnek megfelelően sűrűn elrendezett egységbe rendeződnek, mégis képesek szimbolikus jelentésre szert tenni ebben a kiállítási kontextusban – mintegy a pálya telítettségére utalva.
A kiállítás egy másik vonulatát képviselik a szürrealizmus örökségével, automatizmusokkal dolgozó művek,
amelyek közül itt csak az idén – a megnyitó keretében – először átadott Maradj a pályán díj nyertesének, Cseh Orsolyának A szavamba ékel című linónyomatát emelném ki. A talán a pandémia utóhatására reagáló asszociatív képi térben az orvos alakjának félfiguratív felidézésével, a láthatatlan vírus vizualizálásával, az elfektetett biciklivel, az önállóan lebegő kezekkel és a gomba sokértelmű megidézésvel indítja be a befogadói fantáziát. A munkát közrefogó gravírozott, festékbedörzsöléses csempeművek a különleges technikai finomságukkal, egyszerűségükkel vonják magukra a figyelmet, miközben a linónyomat töredékesen narratív játékterét is tovább tágítják – A karmester egy polipcsápot, a Csucsu egy branült idéz elénk.
A kiállítás trendérzékeny, figyelemfelkeltő darabjai Bodor Petra és Erdei Gréta munkái, amelyek a posztinternet-művészet esztétikai belátásainak nyomait hordozzák magukban. Bodor Samsarája a keleti vallások – például a hinduizmus és a buddhizmus – központi fogalmát hozza játékba, amely „létforgatag”-ként fordítható le szanszkritból. Az anyagok és tárgyak újfajta megközelítése, a materiális összefüggések felértékelődése, az anyagok közti hierarchikus előfeltevések meghaladásának igénye éppúgy tetten érhető a gazdag anyaghasználatban, mint ahogy az internet vizuális nyelvének és a közösségi média elevenségének hatása a színhasználat és az applikált tartalmak összetettségében. A posztinternet-művészet gyakran
ötvözi a digitális és analóg elemeket; a figyelmet az anyagi megalkotottságra terelő tárgy- és színtársítások jellemzik.
Ez figyelhető meg Erdei Gréta A romlás virágai című munkája esetén is, amelyben izgalmas ötvözetet alkotnak a félbevágott autóroncs, a rózsaszínnel felülfestett kék szőnyeg, a fémkorlát, valamint az utóbbira applikálva lebegő pink faelem. Az autómaradványon régi ruhák közt pihenő monitoron megjelenő videó a múlt testbe íródását szemlélteti. Régi felvételek vetülnek a meztelen női hátra, a passzivitást aztán a természeti környezetbe helyezett mozgások ellensúlyozzák. A munka egyértelműen jelzi, hogy milyen is a viszony a felvételen látott alak személyes története és az autóroncs által sejtetett kollektív jövővízió között, és hogy a szorongás nem csupán személyes szinten jelentkezik.
A diplomakiállításon bemutatott alkotások önreflexióról, a közösségi és kulturális párbeszéd iránti nyitottságról tanúskodnak. Kívánom, hogy az az átmeneti téri helyzet ne csak egy lezárás legyen, hanem egy sikeres út kezdetét jelentse a résztvevőknek, hogy a vizsgamunkák mint zárókövek egyben elrugaszkodási lehetőségeket is kínáljanak minél többük számára.
A KMI / DIPLOMA / 2025 – Az EKKE Képzőművészeti Intézet végzős hallgatóinak kiállítása 2025. május 31-ig látogatható az egri Kepes Intézetben.
A szöveg a megnyitószöveg szerkesztett változata.
Fotók: Áfra János
