Azt mondtam, tegye föl a kezét!
Minden szerep egy belőlem kihasított oldalborda – Ben egy törött kagylóhéjat kezdett rugdosni maga előtt a parton, mintha focizni támadt volna kedve – és millió kis Ben létezik. Millió kis Ben szaladgál körbe-körbe. Tudod, csak a partnereimet irigyli mindenki, hát igen, Évának is több ezer arca van. Feljebb húzta a steppelt kabát cipzárját és szemébe nyomta a sildes sapkát. Fújt a szél, dobálta a tenger fölött köröző sirályok vijjogását.
Ben az Isten! – tényleg röhögnöm kell, de a homokos part valóban úgy vetítette fölé tulajdon árnyékát, hogy az gigászivá növesztve demiurgoszként magasodott fölé, mintha akár ebben a percben kész volna agyontaposni.
A listát és a naplójegyzetet is átfutotta, úgy hatott, mint egy félbemaradt robinzonád. Fölemelte és összegyűrte őket – pocsékolom itt a papírt! –, messzire elhajította a két galacsint. – Ne is lássam őket!
Hol volt már az a Ben, aki Aikával sétált a parton, és a forró augusztusi őrületben heccből a homok alá is beásta kedvesét? Ott ült most is, Bentől alig egy méternyire leszakadva, mint a saját árnyéka leselkedett rá, hasig kigombolt fekete ingben, fehér nadrágban és mezítláb. Talpát a forró homokba fúrta, hosszú lábujjain frissen vágott köröm világított. Ott ült és teli szájjal kacagott a mostani Benen, a szeme körül halvány szarkalábak jelezték az idő múlását, de a mosolya lemoshatatlan volt és örök, átrajzolta vonásait, szeme feketén égett. Jó volt ránézni, akkor is ilyen pimaszul nevetett, amikor megpillantotta homok alá temetett kedvesét. Egyedül hófehér arca világított a földhányás alól, és ahogy Ben most az évek távolából rápillantott, olyannak látszott, mint egy halotti maszk. – Aika! – Ben kétségbeesett üvöltésére a lány hitelesebben játszotta a megdermedést. – Aika! – ordított fel újra, és mint a kutyák, két kézzel kezdte kifelé kaparni a kedvesét. Aztán a vízbe rohantak, Ben az ölébe vette és hosszan, kitartóan bámulták a másik szemét. De most csak odáig jutott, hogy szép kis homokvárat emelt a parton, és nem ásott ki semmit, csak azt a törött kagylóhéjat, amibe az imént bele is rúgott. – Az istenfáját! – kacifántosabb káromkodásra ezúttal nem futotta.
Estére az elülső főbejáratot ráccsal zárták le, és a portaszolgálatos a riasztót is bekapcsolta. Ben csak a hátsó kisajtón át surranhatott ki az alagsori folyosóra, de ilyenkor nem szeretett a nyirkos falak között bolyongani. Inkább a partra nyílót használta, és tett egy utolsó kört a holdfényes földíven. Akkorát ásított, mintha le akarná nyelni a víz színén ringatózó holdcsutkát – New York, New York –, mosolygott és megelégedéssel töltötte el, hogy a nagy almából is csak egy körberágott vacak kis termésfal maradt, meg a magok, talán a Hold szabad szemmel láthatatlan kráterei. Egy utolsót nyújtózott, mint akinek odabent, a kis lukban hiányzik hozzá a tér. Lábujjhegyre magasodott, ahogy Aikától tanulta, és a kilométereken átívelő homokpaplan lett az ő saját do-in matraca. Minden reggel és este megismételte a sejtjeibe ivódott mozdulatsort.
A mai nap valahogy más volt. Minden megoldás szóba jöhetett, csak ne a matracon. Lefeküdnék a homokba is, csak ne lenne ilyen átkozottul hideg! Vagy a homok alá, ássatok el, Aika! Ben ez egyszer engedett a kísértésnek. Lenyomta az alagsorba vezető ajtókilincset és tolvajként lopódzott végig a szűk folyosón. Ismerte a járást. Földöntúli öröm lett úrrá rajta, amikor elért a teremig, ahol a díszleteket őrizték.
– Ben, te szerencsétlen idióta, nyomd már le azt az átkozott kilincset! – noszogatta magát Margaret helyett, különben elragadtatottságában ott tölti az egész éjszakát. Az ajtót persze kulcsra zárták, és ahogy párnás tenyerével megérintette a kilincset, a riasztó azonnal éktelen sípolásba kezdett. A sirályok bőgésére emlékeztette, de ez akaratosabb volt, fülsértőbb és sokkal kitartóbb. Visszalopódzott a szobájába, remélve, hogy hamarosan egészen elül a zaj. Tenyerét a fülére kellett szorítania, annyira bántotta az elektromos sziréna hangja.
A toldott-foldott matracra roskadt, térdeit a mellkasához húzta és makacsul rázta a fejét. – Megcsináltad, Beni fiú! Ezt megcsináltad magadnak! Jó éjszakát! – teli szájjal röhögött. A riasztó kitartóan zúgott és valami eszement kopogás srófolta tovább a zajokat. Ben azt hitte, tüstént rászakítják az ajtót.
– Jöjjön ki azonnal, föltartott kezekkel, vagy szétlövöm az agyát!
Ben hangosabban kezdett röhögni. Nem fogta fel azonnal a helyzet súlyosságát. Egy szál alsógatyában, pucér, szőrös mellkassal kitámolygott az ajtón.
– Azt mondtam, tegye föl a kezét! – csak akkor sápadt el, amikor meglátta a rászegeződő pisztolycsövet.
– Biztos úr, mit követtem el? – a hangjában még mindig bujkált valami, ami a nevetésre emlékeztetett.
– Pofa be, tegye hátra a kezét, megbilincselem!
Bent a nyirkos homokba döntötték, reszketett a térde, amikor összeért az elemekkel, ez nem játék – süvített át az agyán –, ennek fele sem tréfa. A felsőteste remegni kezdett a széltől. Az is megfordult a fejében, hogy Aika miatt van az egész. Talán nem tudta időben kiásni? És a fekete inges továbbra is ott ült alig egy fél méternyivel távolabb tőle, és csak mosolygott rajta, őt nevette ki. A lábujjait pókhálóként fonta be a homok, de őt nem zavarta, csak kacagott tovább.
A másik zsaru addig átvizsgálta a terepet. – Nem találtam semmit odabent, szerintem csöves, vigyük be! – mondta a társának, majd Ben hátára dobta a pokrócot, amit két ujjal vett fel a matracról, mert egyszerűen undorodott tőle, másképp nem merte megfogni, félt, hogy összeszed valamit, ha netán leprás. – Nesze!
Az őrsön, ahová az éjszaka kellős közepén berángatták, mégis kedélyesen viselkedett, mint aki szerepet játszik. A kihallgató tiszt nem vette olyan jó néven a szarkazmusát.
– Átkutattuk a terepet. Mi maga, valami csöves? Bekuckózott a télre?
– Griffin, Ben Griffin – nyújtotta a kezét Ben –, örült, hogy már nem szorítja bilincs, ahogy ideértek, rögtön megszabadították tőle – és gondolatban jól megragadta a tisztét, érezze csak kivel akadt dolga, de a másik nem adta az övét, egy csövessel nem fog lepacsizni. Persze tényleg röhejesen festett egy szál alsóban a mellkasára tekert pokróccal és a hónapos szakállal az állán, melyen percenként végigsimított. Mint valami indián törzsfőnök. A hidegtől vörösen égő mellkasa rezes volt, mint az őszi falevelek. Hogy a pálmafák haját idéző, szúrós szagú hónaljkutyákról ne is beszéljünk. A másik fölemelte a kávéját, és kézfogás helyett nagyot húzott belőle, majd olyan arckifejezéssel tette le, ami tökéletesen kifejezte keserűségét.
– Szóval hallgatom, tessék! – Ben teketóriázott, belemenjen-e a játékába. Későre járt és folyamatosan kínozta az ásítás, de vigyázott rá, nehogy úgy tűnjön, mintha mélységesen unná az egészet.
– Színész, kérem alássan, színész.
– Maga? – a tiszt röhögni kezdett. Maximum egy rossz ripacs. Ha maga színész, akkor én operaigazgató!
– Tudja valamivel igazolni magát?
– Nincsenek nálam iratok – sóhajtott Ben.
– Azt mindjárt gondoltam. Egy telefonszámot csak tud mondani!
Ben a semmibe nézett, mint aki fel sem fogja, mit mondtak neki. – Egy telefonszámot? Geoffre-é nem jutott eszébe. A fülében visszhangzott a riasztó, pedig a zsaruk kiérkezéskor rögtön lekapcsolták.
– Valaki csak tudja igazolni, hogy igazat mond!
Ben elgondolkozott, kit lehetne föltárcsázni ilyenkor. A rendezőt talán? Kizárásos alapon döntött az anyja mellett.
Margaret éppen elszunyókált, amikor fölverte a készülék. Csak a sokadik csörgésre ocsúdott föl, elrendezte magán a kék pongyolát és fölemelte a kagylót. Lehet, hogy Indiából keresik.
– Jöjjön be, a fiát fogva tartjuk.
Telefonviccnek is rossz – gondolta Margaret, Johnra gyanakodott, biztos megint valami őrültségbe keveredett az a mafla, mindig csak a gond van vele, örökösen szégyent hoz az apja fejére.
– Azt állítja, hogy színész. Fáradjon be, kérem, és igazolja!
Margaretnek még mindig John járt a fejében, a színészi titulus ugyan túlzás, de valóban kapott néhány kisebb mellékszerepet, és előfordult köztük egy-egy kimagaslóbb alakítás.
Lassan öltözködött, mint akinek nem olyan sürgős. Súlyos percekbe telt, mire meglelte a szoknyáját, a viseltes blúzt, a kitaposott kis cipőt és a hosszú, homokbarna szövetkabátot, ami alá gondosan elrejtette az egészet. Nehezen deresedő barna haját szigorú kontyba rendezte, majd taxit rendelt és az őrsre vitette magát.
Kis híján szívrohamot kapott a megdöbbenéstől, amikor szembesítették a fiával.
– Ő az?
– Ben, kisfiam, nem esett bajod?
– Nyugodjon meg, mama! Teljesen jól vagyok. – Ben hipnotikus tekintettel szuggerálta a tisztet, hogy húzza ki végre azt a nyavalyás széket és kínálja hellyel az anyját. De a másik nem ültette le.
– Mit tettél, drága kincsem?
– Aludni akartam!
– Jaj, fiam, akkora mamlasz vagy! Akkor miért nem jössz haza? – Bennek a börtön-hasonlat jutott eszébe, ami, ismerve a körülményeket elég komikusnak hatott, így azt elvetette és nem reagált semmit.
– Csak aludni akartam, aludni mama! – és Bennek majdnem leragadtak súlyos pillái, ahogy az aludni szót kiejtette.
– Mi vagy te kisfiam, mormota?
– Iszonyatosan fáradt vagyok. – Margaret megsimogatta a fejét és szorosan magához vonta: – Jaj, az én kis csavargóm!
Bezzeg ha Aika jön érte, egész másképp alakul a helyzet. Ő biztosan megérti. Náluk a tanórákon sem volt szégyen elszunyókálni, szerintük az alvás az odaadás és az elhivatottság jele. És ahogy Ben felidézte a kedves történetet, a hatéves japán kislányt látta maga előtt, a tanóra kellős közepén bukott az asztal lapjára, apró bogár szemeit görcsösen behunyva tartotta, és Ben biztosra vette, hogy hallja a lélegzetét.
Az éjszakát egy sötét magánzárkában töltötte.
A sötétséget megtörő neszekre sem figyelt föl, ki tudja, csótány vagy patkány szaladt-e át a nyirkos cellán. A nyikorgó priccsre roskadt, és ha nem téved, megint ülve nyomta el az álom.
Reggel megeresztettek néhány telefont az érdekében, a Colors tajtékzó rendezőjét is berángatták. – Van fogalmad róla, mibe fog ez nekem kerülni? Istenem, miért is mondtam igent? Tudhattam volna, hogy megint ostobaságot csinálsz! Mit vártam egy ilyen bajkeverőtől? Ben, az istenedet, csak ne lennél ilyen kibaszott tehetséges!
Miután kiszellőztette a száját, megnyugodott.
– Nesze, a gatyád, meg egy pulcsi, öltözz fel! Valahogy megoldjuk.
Kifelé eszébe jutott, ennél jobb hírverést ki sem találhatott volna. Ben elnyomott egy ásítást.
Borító: Unsplash
