A 2025-ös Velencei Építészeti Biennále címe Intelligens. Természetes. Mesterséges. Kollektív., és az intelligencia különböző típusainak együttműködésére hívja fel a résztvevőket, arra, hogy együtt gondolják újra az épített környezetet. A Ludwig Múzeum pályázatán Pintér Márton építész nyerte el a jogot, hogy 2025-ben a Velencei Biennále Magyar Pavilonjában állíthasson ki. Vele beszélgettünk.
A Biennále főkurátora, Carlo Ratti koncepciója szerint az alkalmazkodás alapvető változást igényel a gyakorlatunkban. Már a latin eredetű intelligens kifejezés is tartalmazza a „gens” („emberek”) szót, és arra invitál bennünket, hogy mi, emberek kísérletezzünk, túllépve a mesterséges intelligenciára és a digitális technológiákra összpontosító jelenlegi szemléleten.
KULTer.hu: A főkurátori témameghatározásból először az adaptáció szerepét emelném ki. Bár a Ludwig Múzeum a pályázati rendszer miatt mindig a főkurátori tematika megjelenése előtt teszi közzé a felhívást, jelen esetben a projekted, mondhatjuk, hogy organikusan kapcsolódik a fő témához. A tárlat címe Nincs itt semmi látnivaló, ehhez képest, amikor bemegyünk a kiállítótérbe, szinte burjánzanak azok a részletek, amelyekben a látogató el tud merülni. Hogyan kapcsolódik az anyag a központi tematikához, illetve milyen a cím és a kiállítótérben látottak dinamikája?
A kiállítás címe egyfajta ironikus kiszólás: itt vagyunk a Biennálén, a látogatók úgy érkeznek ide, hogy na, akkor nézzünk építészetet, és aztán azzal a címmel szembesülnek, hogy nincs semmi látnivaló. Minthogy azonban mégis biennálén vannak, sejthető, hogy lehet a cím már önmagában absztrakciója az építészetnek.
Itt nem építészeti megoldásokról, nem technológiáról, házakról lesz szó,
hanem az építészet egy elrugaszkodottabb, elvontabb átiratáról. Házakat nem, hanem az építészeti tudás egy nagyon szerteágazó mintavételezését látjuk, ugyanakkor nagyon konkrét végeredménnyel. Nem ideológiákat, hanem konkrét emberek konkrét projektjeit mutatjuk be. Az emberek közti közös nevező pedig az, hogy mindenki építésznek tanult, valakinek volt is egész hosszú építész praxisa, ugyanakkor sokkal inkább határterületeken mozgott, és úgymond kikacsintó projektjeiről volt híres, de már senki sem dolgozik a pályán. Nyilván ez egyfajta önreflexió is részemről. Nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, ami szerintem fontos is, nem szabad, hogy szájbarágós legyen. Mivel maga a téma szerteágazó, mindenki tegye bele a szubjektív élményét.
A kérdés másik része, hogy a látogató számára mégis mit jelenthet. Itt hasznos lehet végigmenni idővonalszerűen azon, hogy mit lát a befogadó, amikor belép. Látja kiírva, hogy nincs semmi látnivaló, de mégis van. Ez önmagában már egy látogatói élmény. Aztán belép, látja a díszletet, megérkezik az elhagyatott irodába, ahol emberszerű figurák dolgoznak projekteken, de nem építészeti végtermékekkel találkozik.
Az üzenet össze van foglalva a tárgyakban, képekben, bizonyos művek esetében hangokban is.
Egy kiállításhoz méltó audiovizuális élményt kap mindenki, amelynek különböző rétegei vannak. Egyfelől maga az összkép, másfelől asztalonként a tárgyak. Ha valakinek kifejezetten tetszik az egyik kiállító, akkor rá tud szánni egy kicsivel több időt is. Egyaránt működik akár a pár másodperces átrohanás, akár a hosszabb elidőzés. A későbbiekben pedig marad majd a diskurzus, hogy valójában ki mit vitt haza, és miről szól a kiállítás.
KULTer.hu: Ha jól tudom, nem ez az első Biennáléhoz kapcsolódó élményed.
2014-ben már voltam gyakornokként a Biennálén, az akkori OMA (Office for Metropolitan Architecture) egyik fő kiállításánál, a Monditalián dolgoztam. Ippolito Pestellini Laparelli volt a főnököm. Itt kezdtem a szakmát még egy BA diplomával. Később ő lett a diplomakonzulensem. Kaptam is állást az OMA-ban. Személyes okokból kifolyólag nem mentem vissza, ami utólag kiderült, hogy jó döntés volt, de akkoriban nagyon-nagyon nehezen éltem meg azt, hogy itt volt ez az óriási inger, először kellett használnom művtörit, filozófiát, kutatásmódszertant, mindent, ami nem kellett a háztervezéshez az egyetemen. Először igényelt minden más tudást a Biennále-projekt, és egy ekkora élmény után menjek haza, és próbáljam meg mindezt beletömöríteni egy olyan házba, ami nagyon is praktikus szempontok mentén, egy bizonyos brief szerint, a megrendelő szubjektivitása alapján készül. Annyira nyomasztó volt ez az élmény, hogy ha már otthon maradtam, akkor
sokkal inkább érdekelt az, hogy valójában hogyan zajlanak az építészeti tervezéssel kapcsolatos mechanizmusok,
úgyhogy én ezzel foglalkoztam inkább, kezdetben egyáltalán nem publikusan. Ezt követően a csalódottság, a düh, a dac teljes érzelmi spektruma felvonult bennem, ez először élményekhez, majd később tapasztalásokhoz vezetett el, és végül egy bizonyos fokú bölcsességhez.
Tíz év alatt ezt összefoglaltam egy doktoriban, és a doktorim mestermunkája lett ez a kiállítás. Októberben elkezdtem dolgozni a pályaelhagyás tematikáján, észrevettem egy mintát, majd nagyon sok volt építészhez kapcsolódó projektet megnéztem, ezt a mintát összegeztem, felkértem őket kiállítónak, a mestermunka lett a pályázat, azt beadtam és nyertem. Érdekesség, hogy októberben indult a projekt, de Carlo Ratti főkurátori koncepciója csak december 21-én vált publikussá, és abban minden benne volt, amiben hittem.
Akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy nekem a szakmai hitvallásom vagy artpolitikám a pályaelhagyás.
KULTer.hu: Az építészeti biennále elég szélesen értelmezi az építészet fogalmát. A kiállításon olyan alkotók bábu-figuráit látjuk, akik építészdiplomával rendelkező hírességek, sokra vitték az életben, de nem az építészet területén. Képzésük ugyanakkor erre a pályára készítette volna fel őket: megkapták azt a kreativitást, ami az építészeti oktatásban inherens módon benne rejlik. Te magad gyakorló tanárember is vagy, az építészeti oktatás kérdését tulajdonképpen az építészet területén belül értelmezed. A pályaelhagyás témakörét hoztad az építészeti biennále, ami mégiscsak egy határmezsgye, többen gondolhatják, hogy ez nem tartozik bele az építészet szakterületébe. Mi az építészet abban, amit most látunk?
Van két fő esemény a világon építészeti tematikában. Ezek most épp egy időben zajlanak. Az Expo és a Biennále. Az építészeti biennále a diskurzusról és a vízióról szól. Itt alapvetően állításokat tesznek és megnézik, hogy a szakmát hogyan lehetne másképpen vagy jobban űzni. Az Expo pedig mindig az építőipar alá betagozódó építészet legaktuálisabb eredményeit mutatja be. Ott gyakorlatilag konzerválják az aktuális legjobbat, a biennálén pedig feltételezik a jövőbeni lehetséges narratívákat. Ezt a két nagy kiállítást azért fontos szembeállítani, mert bár mindkettő építészetről szól,
a biennálénak erős a víziója, ezáltal a jövővel foglalkozik, az Expo pedig az építőipari vonatkozásban nagyon erős,
és ezért a jelennel foglalkozik. Már csak abból kifolyólag, hogy itt sokkal inkább tippelni kell, nagyon jól passzol ide egy kritikai állítás, amit természetesen egyes pontokon alátámasztunk. Elég könnyű ezen a területen mintavételezni, elég sok cikk foglalkozik az építészeti pályaelhagyással, elég sok fiatalt mozgat a téma, generációs problémáról, globális problémáról is beszélünk tehát. Fontos leszögezni, hogy nem az történik ezen a kiállításon, hogy minden rossz és pont, és akkor senki sem tud beszélni a témáról, hanem: helyzet van srácok, van egy jelenség. Mi ezt a jelenséget mutatjuk be, ráadásul ízlésesen, jó humorral, kellő levegővel, és egyes fontos pontokon kutatási eredményekkel alátámasztva. De kiderül a kiállításból, hogy senkit nem akarok irányítani.
Szerintem a biennáléban rendkívül fontos, hogy nem az ünneplésről szól, hanem a diskurzusról.
A biennálé mindig is azért volt izgi, mert nem óriási önigazolásokkal, hanem önkritikával meg önreflexióval találkozol.
A mi kiállításunk is abszolút ilyen. Nagyon örülök neki, hogy ezt a karakterisztikát a magyar pavilon most jól elcsípi. Erre legyünk büszkék!
KULTer.hu: Van a kiállításnak egy másik hangsúlyos állítása, aminek szintén nagyon érdekes a belső és külső dinamikája, ez pedig a „no is more”. Az állítás egy hosszú évek óta zajló diskurzus következő lépése, ami a te személyes hozzájárulásod ezen a biennálén. Tudnád kontextualizálni, hogyan jutottunk el eddig a kijelentésig, illetve szerinted hogyan lép párbeszédbe az állítás a kiállítás címével? Utóbbihoz kapcsolódóan nem érzed, hogy két egymással rivalizáló címe van a kiállításnak?
Emlékszem, ott vagyok egy először kiegyensúlyozott, nyugodt pillanatban, valamikor szeptember környékén, és azon gondolkozom, hogy arról, hogy nincs itt semmi látnivaló, illetve az egész anyagról, amit feldolgoztunk és amit mondani akarunk nekem mi jut eszembe.
Kicsit úgy éreztem magam, mint egy feldobott labda, amit olyan magasra sikerült dobni, hogy egy bő fél évbe telt, mire visszaesett.
És akkor ihletszerűen eszembe jutott, hogy van egy nagyon fontos építész szleng, amit elhanyagoltunk. Ez a „less is more”, amit 1938-ban mondott Mies van der Rohe. Erre az építész szlengre évtizedes távlatokban, de mindig reagáltak híres építészek. Érdekessége, hogy ezek a statementek mindig az aktuális korlenyomatnak voltak egy tőmondatos interpretációi. A „less is more” a modernizmusról szólt, erre reagált a posztmodern hajnalán, 1966-ban Robert Venturi a „less is a bore”-ral, aztán a kapitalizmust meglovagolva Rem Koolhaas, aki azt mondta 1990-ben, hogy „more is more”. Aztán Bjarke Ingels, aki egyébként Rem Koolhasnál volt gyakornok, 2009-ben azt mondta, hogy „yes is more”, ami megint csak egy korlenyomat volt, az individualizmust kezdtük irtózatosan meglovagolni. Azt mondta, nem mellesleg a nagy válságra reflektálva, hogy
mindent nézzünk meg, mindennek adjunk egy esélyt, legyünk nyitottak és kíváncsiak.
Ennek aztán politikai, társadalmi értelemben véve komoly vadhajtásai is születtek, de mindenesetre nagyon érdekes korszak volt. Azóta azonban ez a szleng elhalt.
Emlékszem, hogy ott ülök az irodában, gondolkodok azon, hogy nekem mit ad a „there is nothing to see here”, és nekem azt adta, hogy „no is more”, ugyanis egy olyan világban vagyunk most – nem mellesleg Carlo Ratti is ezt fogalmazta meg –, ahol olyan szinten túlhajtottuk magunkat ebben az igenlésben, a kíváncsiságban, a relativizálásban, és az atomizálódott világban olyan szinten fürödtek meg az emberek, hogy mindent elkezdtünk túlfogyasztani, túlhígítani, és mindenre csak azt mondjuk, hogy jó, persze, oké, hogyne, miért ne. Ez azt okozta, hogy feléltük nagyjából mindenünket, a környezetünket, a pénzügyi rendszereinket, a társadalmi normáinkat, a saját időnket, az igenlés szépen mindent megevett. El kellene kezdeni befele fordulni, azzal foglalkozni, ami adott a közvetlen környezetünkben. Ez azért is nagyon fontos, mert
tudnunk kell definiálni, mi az elég.
Persze lehetne még egy, lehetne még egy új, lehetne még-még-még, de akkor érkezünk meg abba a bizonyos aktualitásunkba, amivel foglalkoznunk kell, ha azt mondjuk, hogy nem. Nem mellesleg pedig ez a gondolat tökéletesen rákapcsolódik az említett építész szlengre. Mindig kontrában álltak egymással a kijelentések, mindig váltófutásban zajlottak, úgyhogy ahogyan a „less is more”-nak a „more is more” volt következménye, most a „yes is more”-nak a „no is more”. Ez a „no is more” története. Talán valóban erősebb, mint a kiállítás címe. De ez nem cím, hanem a címből levont következtetés.
KULTer.hu: A katalógus mindig sarkalatos pontja a kiállításnak és a pályázatnak is, sokat jelent, hogy milyen szakembereket tud felkérni a pályázó a projekthez, kik írnak a katalógusba. Esetedben az előbb említett volt mestered, Ippolito Pestellini Laparelli elvállalta, hogy hozzájáruljon a projekthez. Miről szól az ő írása?
Az a címe, hogy A szakosodás ellen. Nagyon röviden arról szól, hogy az oktatásmódszertanon kell változtatni, mégpedig úgy, hogy akármilyen egyetemi intézményről legyen szó, kultúrától, országtól, oktatási rendszertől függetlenül az építészeti tudás jellegét akarja olyan szinten felerősíteni, hogy legyen egy olyan pont, amikor a hallgatónak van lehetősége ezt irányítani. Magyarul
ne előre lefektetett kimenetek alapján értékeljék a hallgatói féléveket és az egyetemi oktatást,
ne az legyen, hogy rengeteg mindent átadunk, kutatásmódszertantól kezdve tervezésmódszertanig, és az mind összpontosuljon egy házban, hanem maradjon meg ez egy lepelként.
Ha pedig már úgyis a túlképzettség jelenségét akarjuk valahogyan újracsatornázni, ne vesszen teljesen indokolatlanul kárba az a tudás, ami mondjuk egy ház megépüléséhez nem szükséges. Ugyanis arról megfeledkezik az oktatás, hogy azért itt különböző egyénekről, karakterekről beszélünk. Nem mindenki tud egyik-másik tárgyban ugyanolyan szinten kiteljesedni. Ez egy régi világban volt hiteles, amikor az volt az építész, aki tudott érdekérvényesíteni, aki a karmester volt, aki az egészet szépen összefogja. Egy olyan világban tudott ez kiteljesedni, ami jóval lassabb volt, ahol megadták a kellő időt, figyelmet és tiszteletet, akár az építésznek, akár az épületnek. Voltak nagy erők, amik ezt az egészet összefogták.
Most, hogy annyira gyors a világ, képzelj el egy százfős osztályt: nem lesz száz karizmatikus építész, aki ebben a káoszban jól tud evickélni.
Ippolito gyakorlatilag úgy tekint a jelenleg az építőipar alá betagozott építészetre, mint szakik csoportjára, tehát házkészítő mesteremberekre, és szerinte méltatlan, hogy e mellett óriási mennyiségű tudás megy a kukába.
KULTer.hu: Kicsit megfordítva a kérdést: olyan embert lehet építésznek hívni, aki nem tud megtervezni például egy Kádár-kockát?
Ebben a tekintetben én nem vagyok építész. Igazat adok annak, aki azt mondja, hogy hívjuk azt építésznek, aki a házakat megtervezi és megépíti, és bizonyos képzéseket hívjunk másképp. Akkor legyen olyan képzés, amit orákulum mesterszaknak hívunk, és az orákulum mesterszaknak legyen egy olyan szakiránya, amit építésznek hívunk. De az orákulum mesterszaknak legyen olyan szakiránya is, amit kreatív rendezőnek vagy kulturális tanácsadónak hívunk. És akkor ezek az emberek nincsenek azzal nyomasztva, hogy te építész vagy. Igen, tehát valamelyiket át kell nevezni. Az fontos.
A Velencei Biennále Magyar Pavilonja 2025. május 10. és november 23. között tekinthető meg.
A fotókat Lakó Zsigmond készítette.
