A Szabó T. Anna-változat
A jóság jegyében
Tudod, hogy nincs bocsánat,
ha rángatják ruhádat.
Légy, ami lennél, bárki,
Emberként tégy csodákat.
Az átkokat ne tűrd meg.
Kiálts, üvölts, ha ütnek.
Istenné váltál, mikor
magad világra szülted.
Úgy szeretnek, betörnek,
hívnak angyalnak, szörnynek.
Nem borda, de gerinc vagy.
A bűnt nem örökölted.
Csábít sok szép ígéret,
csikorgó égig érnek.
S lám, hogy magaddá lettél:
csak verejték. Csak élet.
Ne higgy könnyelmű szóknak,
hogy lehoznák a holdat.
Ne hordd láncként szerelmük,
hisz egymagad is jó vagy.
Belédverték a rendet.
Nem tűrnek meg öregnek.
Komisz, futóbolondok
álbókjait ne vedd meg.
Ne rejtsd el őszi ráncod,
vezesd, ha kell, a táncot.
Az út már megérkezés,
próbát se kell kiállnod.
Szemükkel összevernek,
kitűznek gyors sikernek.
Ne bántsd, s ne hagyd, hogy bántsák,
szeresd: tiéd a tested.
Makogva megtagadnak:
De szívedben szabad vagy,
tévedése senkinek,
s adósa csak magadnak.
Zokogj, ha kell. Légy boldog.
Nem kell velük forognod.
Nem kell felöltsd magadra
szűk szoknyaként a poklot.
A vágyad, hadd, hogy égjen,
ne fojtsa vízbe szégyen.
Ne hagyd, hogy cibáljanak
a jóságod jegyében.
Bocsánatért esengnek
nyüszítve, mint a gyermek,
mézesszájú fattyaknak
olcsón ne ossz kegyelmet.
Születtél húsvér nőnek,
lelked tehertől görnyed.
Ne csalj, ne csald magad sem,
s szárnyaid visszanőnek.
A tükröd lásd pucérnak.
Tiéd a könny, a vérszag.
Vicsorgó kutyák közt is
te hidd el, épp elég vagy.
A Kovács András Ferenc-változat
Reinventaire
Magamról írtam elejétől fogva:
voltam versek viháncos, vézna foglya,
horáci hecc, s kacér is, mint Catullus,
mégsem terelt tévútra nimfakultusz.
Edó kiátkozott, s az őszi Oszaka
cseresznyefái közt kitört az éjszaka.
Mint lepkeszárnyra, rám Basó vigyázott,
szedtem Josivarában hóvirágot.
Vacogtam vártoronyban Dániában,
szöktettek szellemek, ha hálni jártam,
a hajthatatlan herceg is megismert,
jól megjutalmazott, ölelt, s meg is vert.
Csábít Chile, Paraguay, Mexikó,
s ha zúg az Iguazú, úgy tetszik, ó!
Voltam spanyol, baszk, portugál, arab,
kolonc, konkvisztádor és gályarab,
hajótörött reményen ferde fény,
sellősóhaj a semmi tengerén.
Frankhonba szép szirénszó szele vitt,
zsongott zsötem: sziszegtem szelavit.
Rimbaud öcsém volt, Baudelaire büszke bátyám,
Napóleon kopott, kemény kabátján
voltam kereszt, kitüntetés, de sár is.
Sanzont súgott felém becézve Párizs,
pukkant bordeaux-i Bonne-ban és Lyonban,
dantonkodók sem űzhettek ki onnan.
Szentpétervár szeret, de messzi Moszkva
cinkelt lapot kezembe vesztni oszt ma.
Brodszkij dobott ki, zárt ablakon által.
Vedeltem rizsvodkát Ahmatovával,
vitt Mandelstam s a méla Majakovszkij
a Volga vad vizére kajakozni.
Fuss Novgorodtól el Novoszibirszkig,
mulatni nem, csupán zokogni bírsz itt:
misére hív Gogol, párbajra Puskin,
Tolsztoj szaván szárnyalt a mélabús kín,
s ha azt se tudtam: Olt vagy Angara,
fölém röpült a Rilke angyala.
Bejártam Missourit meg Montanát,
mit rejt Tenessee, meg nem mondanád,
szívleltem San Fransiscót, San Diegót,
Denverben rám szakadt a sanda égbolt.
Megtart Utah, felejt a jó Manhatten,
irhám Durhamből léghajón mentettem,
Salt Lake City emlékem épp úgy őrzi,
mint óvja habzó partjait New Jersey.
Voltam, zsidó, cigány s román, ha kellett,
és Núbiában porszem, s néha felleg,
Hellászban elszöszöltem híg igéken,
s könyvtár titkos tekercsein kiégtem.
Voltam Szalóme szemén álszemérem,
pisztolyból illanó füst Kleist kezében,
s egy bécsi út porán, hol Goethe kószált,
a kotta, mit kezéből ejt ki Mozart.
Voltam ripők, ki félti zokniját,
vagy épp bohóc, bukott, konok diák,
professzor is, de nem topogva tancis.
Voltam kevély kuruc, s ledér labanc is.
Ültem Babits nagy tölgyfa asztalánál.
s Karinthyvel, kinél vigaszt találnál,
piszkáltuk és csodáltuk Kosztolányit:
kínáltak ópiumból kóstolásnyit.
S remélve, kedve dalra támad itt,
borokra hívtam, s hallgatám Adyt.
Nevelt Nemes Nagy, pofozott Pilinszky,
de megtanultam: pampogás pitizni.
Könnyeztem és kacagtam is Attilán,
fénylett, ha kell, s dörrent is, mint a villám.
S ha vaksin elvacogtam éji poszton,
ő volt a fülkefény, ő volt a mozdony,
ő volt a vers, ő volt a kéziszótár,
mint büszke bálvány, szörnyű szárnyasoltár,
s kopott freskón a könnyező ikon:
arca csöppen át a fülkeablakon.
Hogy élni még, ha saeclum in favilla?
S a legpőrébb parázs József Attila.
Szavuk nyomán csak árnyként ballagok,
követve, mint szöveg a dallamot.
Rajtuk redőzik rongyolt életem,
csak ez vagyok. Csak az, hogy kétkedem.
Tenyérnyi lélek-, s testtapasztalat:
csalt színeváltozás a maszk alatt,
szerepcserék, nyelvmű, privát alaktan.
A földtekét bejártam én magamban.
S ha túlcsikartam csavargás csatáit,
honvágy hasán elbuckáztam hazáig,
hol tart a föld, mint Júliát az erkély:
az alfám és a fejfám csalfa Erdély.
Lettem René, lettem Lázáry Sándorod,
zsibongva zsúrtak zsibvásári sátorok,
túljátszottam a vásárhelyi kalmárt,
és tékozlón fogadt fiának Neumarkt.
Hiába rendelik, bezárt a dalgyár,
lelkem dagadt, apadt – alkalmi tartály.
Valék poeta doctus, s balga barbár.
Írtam – és ebbe más is belehalt már.
Borító: Unsplash
