Gyűlölet
Abrakadabra, mondja Mefisztó, a Rue Morgue
szentjánosbuddhája, és az egész világ
a ragtime-ot játszó, farkasfogszegélyt varró,
akadozó varrógépből, a-dögunalom-szélén-vagyok-időből
a valóságos harag tornádójává változik.
Igen uram, éppen kitapossuk bosszúnk útját,
újra érik a harag gyümölcse, most, amikor Őfenségére
gondolok, magamra, egyedül ül trónján, a tiarája csálé,
következetlenül imádják, még ő maga is önmagát, én simán
meghalnék, ha arra gondolok, hogy árulom el önmagam
agyam kiváló kabuki színházában, Nem-Színháznak is mondhatnám,
de a szélességi problémákat félretéve, itt vagyok főszereplőként
egy misztikus színdarabban. Mindenki a helyén – tehenek, pásztorok,
a velejéig romlott Heródes és röhejes római katonái.
Csak a megváltó hiányzik. Mi értelme, hagyjuk is,
ennek az egész ostoba quattrocento zűrzavarnak,
a harcnak, a pestisnek, a frivol rokokó végkifejletnek,
a kifinomult la-di-da posztmodern megtestesüléseknek?
Szóval, mit tehet egy leány, aki a giccses huszadik század
utolsó maradványaiban rekedt – igyon egyet, dugjon egyet,
mit szólsz, Bácsikám? Á, az önutálatnál nincs undorítóbb
vox populi, vox dei, vagy valami hasonló. Itt most elutasítom
a nyugati gondolkodást az egyistenhittel együtt, megborzongva,
ahogy a xenofób felhők gyűlnek az elsötétülő föld felett, igen,
igen, mindenki utál valakit, engem is beleértve, bombabiztos
Zen búvóhelyemen lapulva, egy termonukleáris csapásra vágyva.
Fordító: Gyukics Gábor
Borító: Unsplash
