A trauma gyakran fragmentumokban, egy-egy bevillanó képben vagy nehezen összeegyeztethető gondolatok és érzelmek útján tér vissza az áldozathoz, az emlékezés képességének képlékenysége és homályos tulajdonsága miatt. Értelmezése, feldolgozása kaotikus és hosszantartó lefolyású lehet, az elmébe való mély berögződés miatt pedig soha nem szüntethető meg teljesen; belekódolódik az egyénbe, akár tudatosan, akár tudattalanul. Ezt a belső káoszt és kvázi elbeszélhetetlenséget járja körül Jón Kalman Stefánsson Sárga tengeralattjáró címre keresztelt regénye.
A szerző személyes élettörténetének részleges feldolgozása és fikcionalizálása mellett ez a mű egyfajta kitettségi terápiaként (exposure therapy) is rendkívül hatékonyan működik. A regény ezáltal nem csupán egy „felszínes” visszatekintésnek minősíthető, hanem egy olyan pszichológiai-lélektani dilemma kibontakozásának is, amely nem expliciten, mégis érthető, érzékelhető módon jelenik meg a történet rétegeiben. Így válnak az emlékezés, a halál, a gyerekkor, a zene, Isten és Izland olyan visszatérő motívumokká, amelyek a támpont, valamint kapaszkodó funkcióját töltik be, ezáltal az elbeszélő személyes traumafeldolgozását segítik elő.
A kitettségi terápia szövegszinten az írás aktusa által lép működésbe, melynek során az elbeszélő sebezhetővé válik.
Megfakult emlékeinek segítségével, több évvel a történtek után próbálja megérteni önmagát, azt, hogy életét és gondolkodásmódját miképpen befolyásolta mindaz, amit a felidézés időpontjáig átélt és elszenvedett: „Vajon életünknek mekkora részét teszik ki az emlékek? Mire emlékszünk, és mennyit változnak a történések, miután átéltük őket, miután elmerülnek a mélyben, és emlékekké változnak?
Egyes eseményeknek, egyes történéseknek ugyanis olyan a természete, hogy folyamatosan emésztjük őket magunkban, ahol megváltoznak, formálódnak, és életünk alakulásától függően más-más oldalukat fordítják felénk; és vannak, amelyeket egész életünkben próbálunk megérteni.” (136.)
A Sárga tengeralattjáró magyarul 2024-ben jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, fordítását Patat Bencének köszönhetjük. Népszerűsítésében a szerző is közrejátszott hazánkban, tavaly ugyanis ő volt a díszvendége a 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak. Stefánsson – akit Budapest Nagydíjjal is kitüntettek –, ebben a regényben, a trauma kérdéseinek körüljárása mellett
feltárja a gyermekkor és felnőttlét, az élet és halál, a művészet és valóság közötti szoros kapcsolatot,
az emberi lét magasságainak és mélységeinek egy saját, általa (részben) megtapasztalt szeletét. Mivel ez az első találkozásom az író munkásságával, áttekintésemet nem a korábbi műveinek megvilágításában fogom szemlélni; kizárólag erre az írására korlátozódom. E tényt nem hátrányként, sokkal inkább előnyként élem meg, a mű személyességét és valóságból való eredeztetését tekintve, amely a szerző világnézetéről és gondolkodásmódjáról árulkodhat: “[…] gyermekien, de keservesen vágyakozunk egy biztonságos menedék után az életben, egy másik világ után, ahol a világ elvárásai és csapásai nem érhetnek el bennünket” (15.).
Sokaknak ismerős lehet a The Beatles kultikus dala, a Yellow Submarine, amely Stefánsson regénycímének inspirációjaként szolgált. Nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a Beatles jelenléte kulcsfontosságú a regényben. Egyrészt az elbeszélő Paul McCartney hatására (akit egy teljesen átlagos napon egy fa alatt lát meg ücsörögni Londonban) idézi fel magában fiatalkorát, felnőtté válásának meghatározó momentumait, másrészt az együttes diszkográfiájából rengeteg dalszöveg bukkan fel a regény lapjain, amelyeket különösen izgalmas hallgatni az adott részek olvasása közben. Stefánsson címválasztása nem véletlenszerű. Akárcsak Murakami Haruki esetében, akit szintén megihletett a The Beatles (Norvég erdő), a Sárga tengeralattjáróban is szorosan összekapcsolódik a címadó dal a regény mondanivalójával.
A Yellow Submarine egy könnyed, szövegében és hangzásában már-már egyszerű, gyermeki dal;
a mesélésről, érdekes, képtelen történetek felidézéséről, valamint derűs hangulatáról ismeretes. Ha ehhez a regényben megelevenített, mesebeli izlandi tájat is hozzátesszük, joggal érezhetjük azt, hogy egy gyermek képzeletébe, felépített világába csöppentünk. Ez fontos szempont, ugyanis az elbeszélőnk valóban egy gyermek, legalábbis részben; hangja keveredik saját maga fiatal felnőtt, valamint idősebb énjének szólamaival. A narrátor tehát végig ugyanaz a személy, csak életének különböző szakaszaiban szólal meg, vagy jobban mondva szakaszaiba szól bele, leginkább jelen időben, de gyakran veti be egy-egy kiszólás erejéig a múlt időt is: „Hallgattam a sárga tengeralattjáróról szóló számot, remélve, hogy alámerül velem a hegyi tóba, ahová nem érnek el a valóság csapásai, de amikor behunytam a szemem, csak Lennont láttam magam előtt, ahogy összevérzi a Tíminnt, miközben a többi Beatle és a nyolcéves fiú kétségbeesetten próbálja elállítani a vérzést.” (11.)
Ha már szóba hoztam a Stefánsson és Murakami közötti párhuzamot, említésre méltó, hogy idézett regényeik abban is hasonlítanak, hogy az expozíciót mindkettő egy-egy fontos, a The Beatleshez kapcsolható pillanatból eredezteti. Míg Stefánssonnál Paul McCartney fizikai látványa indítja el az elbeszélőben emlékeinek felidézését, addig Murakaminál egy konkrét dal lesz az (Norwegian Wood), ami visszatekintésének kiindulópontjaként szolgál. Ugyan mindkét mű behatóan foglalkozik a trauma és a halál kérdésével, szerkezetileg és tartalmilag már egészen eltérő képet mutatnak, másfajta megközelítést alkalmaznak választott témáik elbeszélése során. A Sárga tengeralattjáró főleg az elbeszélő fiatalkorára, útkeresésére, saját életének áttekintésére, számvetésére helyezi a hangsúlyt.
Nem lineáris, zavaros, kevert narrációs technikákat használ, ami miatt kissé kísérleti jellegűnek hat.
Maga a történet indítása is felhívja a figyelmet erre a csapongó jellegre akkor, amikor az első mondatban kijelenti, hogy a szöveg sokféle irányba halad majd, különböző időkben és helyeken állva meg. Világos, hogy célja az emlékezés bizonytalanságának és megbízhatatlanságának érzékeltetése, az irodalom médiumában való elhelyezése, amely bár gyakran nehézkesen követhető, mindenképpen eredményes vállalkozás. Ezzel szemben a Norvég erdő – bár nem kevésbé depresszív és filozofikus az előbbinél – inkább a szerelmet, a vágyódást helyezi a narratívája középpontjába, valamint elbeszélése strukturáltabb, könnyebben követhető. Valószínűleg azért, mert az elbeszélő – bár maga is él át nehézségeket – nem a mentális összeomlás és trauma legfőbb és legközvetlenebb elszenvedője, hanem sokkal inkább annak a közvetítője.
A traumahullám katalizátora az első nagy veszteség átélésével veszi kezdetét, egy olyan életkorban, amikor a főhős még törékeny, zsenge. A halál, bár nem fizikai szereplője a regénynek, mégis állandó társává válik az elbeszélőnek: „Odakint hideg van, sötét, decemberi reggel, Lennon meghalt, az élet lehetőségei beszűkültek.” (293.) A megboldogult személyek száma növekszik a történet előrehaladtával: anya, legjobb barát, szomszédok, kutya, vezetésoktató, John Lennon. Minden veszteség meghatározó nyomot hagy az életében, kisebb-nagyobb formában.
A gyászoló narrátor már kisfiúként saját, képzeletbeli világába menekül,
édesanyja korai halálát, valamint apja alkoholizmusát és iránta tanúsított indifferenciáját követően. Amellett, hogy a művet áthatja egyfajta filozofikus légkör – gondolok itt az egzisztencializmus és a nihilizmus témáiban felvetett kérdésekre, mint az élet és halál értelmezésére tett kísérletek –, helyenként mágikus realista beütéseket is tartalmaz. A valóság és képzelet között a határ olykor elmosódik, gondolok itt a halottakkal való, fesztelen beszélgetésekre vagy a főszereplő öngyilkossági kísérletére, amelyből szintén halottak menekítik ki. A mágikus realista elemek megerősítésében a gyermeki fantázia működik közre, az élénk képzelet hatására ugyanis olyan figurák is elevennek, teljes jogú, befolyással bíró szereplőnek tűnnek, akik nincsenek fizikailag jelen. Érdekes, hogy később a főhős felnőtt énje is képes lesz arra, hogy képzeletét eleven látványként idézze elő, amikor apja autóját a benne ülő Istennel abba a parkba képzeli, ahol Paul McCartney ücsörög a fa alatt.
Az idős Beatle látványa újra felszínre hozza gyermekkori képességét, a képzelőerőt,
ugyanakkor ez a képzelőerő azt a traumát is feléleszti, aminek következményeképp a képesség elsősorban keletkezett: „Isten ritkán szelíd, soha nem melegszívű, ellenben igen gyakran vérszomjas, ingerlékeny, folyton ételt, bort és aranyat követel – vagyis szerintem sokkal inkább hasonlít egy feldúlt orrszarvúhoz, mint egy mindent magába foglaló Istenhez. Azt hiszem, totális káosz alakult volna ki, ha nem születik meg Jézus.” (19.)
A Sárga tengeralattjáró – a halál és a képzelet kettőse mellett – elgondolkodtató kérdéseket vet fel a vallásról, azon belül is a Bibliáról és annak értelmezési lehetőségeiről. Isten alakja erős allegóriaként elevenedik meg, akihez a hit folyamatos megkérdőjelezése, a valláshoz való kapcsolódási kísérlet, valamint a trauma feldolgozási folyamata fűzhető. Isten nem csupán a világegyetem teremtőjeként, egy fogalomként bukkan fel, hanem egy fontos szereplőként is, akinek jelenléte végighalad a kötet egészén. Tulajdonképpen úgy hat át mindent, ahogyan azt a Biblia is közvetíti, csak más megvilágítást kap annak a kisgyermeknek az elméjében, aki édesanyja elvesztésének körülményeit és következményeit összemossa a kereszténység által közvetített tanokkal és annak szereplőivel.
Isten regénybeli pozíciója statikusként definiálható;
a fiatal elbeszélő – bár valóban Mindenhatónak tekinti –, csalódik a hatalmában, amit gonosznak és kegyetlennek ítél meg. Nem talál megnyugtató választ számos, gyermekkorában megfogalmazott kérdésére: a hittanórán nem remélhet egészséges kommunikációt Isten személyével kapcsolatban, mert kérdéseit, valamint őt magát nem veszik komolyan.
A Bibliát pedig először nehezen értelmezi, később pedig egyenesen rémisztőnek gondolja a benne leírtakat,
keserű szájízzel olvassa az isteni zsarnokságot és igazságtalanságot taglaló fejezeteket. Ugyanakkor hitehagyottnak sem nevezhető, ugyanis Jézus alakját előszeretettel emeli ki, dicséri és empatizál vele. Gyakran von párhuzamot saját élete és a Biblia történései között: Jézus alakjában megnyugvásra lel, Isten cselekedeteiben pedig apja ignoráns, mérgező, távolságtartó és agresszív viselkedését látja. Arra használja az Istenhez kapcsolódó narratívát, hogy értelmet adjon apjával való kapcsolatának, amely az anya halálát követően nem egy ideális, támogató apa-fia viszony. A kisgyermek magára marad az érzéseivel, gyűjti a traumákat, miközben az apa italba fojtja bánatát, mert maga is képtelen feldolgozni a gyászt, betapasztani fiában az űrt, amit az anya elvesztése hagyott maga után. A távolságtartó viselkedés azt eredményezi, hogy a főhős másban próbálja megtalálni a kapaszkodót – a halottakban, a szomszédok jóságában, az izlandi pusztaságban, később a magányos olvasásban. De főleg a Beatlesben, akiknek dalai az anyjával eltöltött rövid, de tartalmas évekre emlékeztetik.
Bár a regény fülszövege a szerelmet is említi egy fél mondat erejéig, számomra ez a rész elmaradt,
illetve kevésbé tűnt mérvadónak a cselekményre való tekintettel. Igaz, hogy egy jelenetben említ egy lányt, aki tetszett neki, a főhős számvetése mégsem terjed ki eléggé arra, hogy romantikának, vagy egy szerelmi kapcsolatnak bármiféle jelentőségteljes ereje legyen. Sőt, inkább a magányt, a képzeletet, a rágódást emeli ki, mint olyan elemeket, amikbe lassan, de biztosan süllyed bele úgy, akár a sárga tengeralattjáró az óceánba az idézett Beatles-dalban. Ha mégis keresnénk benne a szerelmet, azt sokkal inkább a főhős lelkesedésében, kíváncsiságában és az élethez való ragaszkodásában találhatjuk meg. Recenziómat az alkotó megszületésének, illetve az alkotás folyamatának kérdéskörével zárnám, amely szintén mélyen rögzül a történet fontos mondanivalói között, mint a benne gyakran említett, ősi mezopotámiai versrészletek. Talán kissé merész kijelentést teszek, amikor azt mondom, hogy
a Sárga tengeralattjárót akár a szerző ars poeticájaként is lehet olvasni.
A benne szereplő költői felhang (amely néha már túlzónak is hat), az érzékelhető líraiság és a dalszövegek gyakori használata is alátámasztja ezt a felvetést, ám sokkal számottevőbb az, ahogyan a művészi hivatásról beszél: „Ez a mondat pofon vágott, amikor olvastam, mert úgy éreztem, mintha hozzám is intézték volna: hogy én is olyan vagyok, mint ez a regény. Félresikerült. Emberként és költőként is – amely számomra igazából ugyanaz.” (337.)
A fenti idézet azért annyira fontos, mert egy olyan személy számára, aki művészi pályára szeretne lépni, ismerős érzéseket közvetíthet. Többek között a kisebbségi komplexust, a feladás mérlegelését vagy az élet és a művészet szoros összekapcsolódását, amelyek lehetnek koegzisztensek, de akár gátat is szabhatnak egymásnak. A művész a saját, körülötte vagy általa megtapasztalt világ átalakítására és közvetítésére tesz kísérletet, és olykor
önkéntelenül is azt érezheti, ha a művei sikertelenek, akkor ő maga is megbukott emberként.
Hogy mondanivalója nem releváns, soha nem is lesz az, és jobb, ha álmairól lemondva, szinte észrevétlenül válik a kiégésre épülő kapitalista rendszer részévé. Hasonló folyamat játszódik le a főhős élettörténetében: maga is érzi és környezetében is akad, aki jelzi számára, hogy többre hivatott, mint leélni az életét egy könyvtári pincerészben vagy a halfeldolgozó üzemben robotolva. A művészetben való elhelyezkedés rögös útjáról, valamint a tehetségről, az önbizalomról és az önmagunkba vetett hitről fest valós, azonosulásra alkalmas képet.
A Sárga tengeralattjáró tematikailag összetett, narrációs eljárásaiban különleges mű.
Amellett, hogy az emberi lét esszenciáját igyekszik egyetlen történetbe sűríteni, rengeteg olyan mondattal van teletűzdelve, amiből az olvasó kedvére válogathat, elgondolkodhat rajta és elraktározhat önmagában. Stefánsson stílusa magával ragad és elvarázsol, akárcsak szeretett hazája, Izland szépsége. Írásában egyszerre érezni azt, ahogyan felgyorsul, majd lelassul az idő, egymás folyamatos váltakozásában. A mű legnagyobb tanulsága talán az, hogy semmi sem örök, hogy önmagunkat soha nem fogjuk megérteni igazán, de csakis rajtunk áll, hogy mivé alakítjuk és formáljuk saját sorsunkat, a múlandóság tudatában is.
Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró (ford. Patat Bence), Budapest, Jelenkor, 2024.
A borítófotót Valuska Gábor készítette.
