Igen, Axl évek óta nem tolta ilyen jól. Igen, túl hosszú volt. Igen, megérte. Igen, megvagyunk repeta nélkül. Ez a dzsungel kiirthatatlan. Boldog, tündöklő, kiszámíthatatlan, de nem veszélyes már. Megvan az alkonyat bája és méltósága is. A dicsőség grandiozitása viszont kopik. Most pont heroikus volna leköszönni.
A ’80-as, ’90-es évek rockszcénájának és önmagában a zenetörténetnek is az egyik legkiemelkedőbb szereplője a Guns N’ Roses (GNR). Indulásukkor a glam vonal még javában tartott. Nagy általánosságban úgy szokták mesélni, hogy az ekkorra kifulladóban lévő műfaj populárisabb arcélét a grunge, avagy a Nirvana menti meg. Mindazonáltal érdemes kicsit körülnézni, hogy a glam és a korábbi „keményzeneibb” (hard rock, heavy metal, punk stb.) alapokra épülve már ekkor mennyi szökésszál indult.
Ennek fényében érthetőbb (ám nem kevésbé misztikus) lesz a GNR sikere.
A Skid Row az emberfeletti zeneszerzéssel és énekhanggal, illetve a ragyogóan helyes arccal tűnt ki, semmi túlpimpeltség. A Mötley Crüe a keményebb metál felé nyitott: lejjebb hangolt, riffjeiben is a masszivitásra gyúrt, továbbá egyedülállóan sokat adott a látványvilágra. Vizuálisan ötvözve a glames szetteket, a klasszikus rock-toposzokat, a heavy metalos és fantasy-elemeket és a vadságot kirakatsötétséggel (a Dr. Feelgood lemezborító és a pentagramos logójuk). Valódibb sötétséget idézett a WASP, amely zeneileg szintén nem durvult el nagyon, de dizájnjába emelte a horrorfilmek esztétikáját. Bon Jovi ipari, kedves, kifogástalanul összepakolt slágerekkel biztosította a népszerűbb áramlatot. Továbbá ekkoriban bontakozott ki a thrash és a black metal, valamint számos más új irányzat.
Hol helyezkedik el ebben a hálóban, forgatagban a GNR? Zeneileg egészen a rock ‘n’ rollig, a bluesig nyúltak vissza, integrálva azokat a hard rock ívű (dalszerkezetek, dallamvilág, hangszerelés, ének) dimenziókba, miközben a punkból ismert felforgatóerő esetükben is a nyersesség lett. Az imázs pedig az utcai veszélyesség, balhésság, lázongás, gyakorlatilag zéró teatralitással, díszletek, arcfestés és jelmezek nélkül. Fontosak azonban az egyenként is emlékezetes karakterek, hangsúlyozottan a karizmatikus frontember és Slash, valamint a színpadi rendbontó hév. Az utca emberének, egy közönséges rockernek ez a megjelenés teljes azonosulást biztosított, pláne, hogy a GNR szövegvilága személyesebb témák felé lépett a felszínes „sex, drugs, rock ‘n’ roll” után – nyilván utóbbi is megvolt azért.
Az Appetite For Destruction (1987) világklasszis debütlemez volt, az MTV segítségével meg is hozta a nemzetközi sikert és a kultstátuszt.
A Use Your Illusion (1991) két része pedig szépen terjesztette ki a GNR kereteit, engedve a frissítésnek, a művészkedésnek, nem szűkölködve ugyanakkor további slágerekben sem. A többit is ismerjük: 1993-tól hanyatlás, 2016-ban nagy, ám részleges reunion (Axl, Slash, Duff) és erőteljes bulik. Az évtized végére és a 2020-as évek elejére igencsak elfáradó és fizikailag is rosszabb kondícióba kerülő Axl énekteljesítménye azonban újfent beárnyékolta a GNR-t, de szerencsére ezúttal nem bomlasztotta szét, mint annak idején a toxikus attitűdje. Sokan a neten terjedő videók vagy épp a 2023-as élmény alapján ezzel a koncerttel is igen szkeptikusak voltak – nem is volt akkora teltház, mint legutóbb.
A produkció emberi része azonban jobbra sikeredett, amiért mindenki hálás volt, én, zenészfüllel, pláne.
Voltaképpen megérte elmenni, főleg, ha az ember még nem látta őket élőben. Mégiscsak legendákkal ugrálhattunk egy szebb világba álmodva magunkat.
Ízlelgessük kicsit a tényt, hogy egy negyven éve színpadon álló, a gyertyát sokáig két végén égető banda bő három órát zenélt nekünk. A nézők az állásban, a bulizásban is elfáradtak.
Hatvan körüli főhőseink igen aktív mozgáskultúrával és előadással, végig eszméletlen erőbedobással hozták le az estét.
Lássuk az elejétől! Kifizetem a horribilis csomagmegőrző díjat, négyezer forint. Kérik, hogy siessek a koncert után, mert csak fél óráig vannak nyitva – köszi, Puskás. A bejutás ezenkívül zökkenőmentes, még csak tolongás sincs. Ezerötért kapunk egy GNR 2025-ös poharat – háromféle dizájn közül választhatunk, hogy melyikbe kérjük a húgymeleg Sopronit. Ha kifogod, hogy nem az előre lecsapoltak valamelyikét kapod, frissen csapolva majdnem iható is. Kevéske ember a színpad előtt, a lelátón is pár folt.
Intro nélkül, in medias res, a DJ konferálásával kezd be a Public Enemy.
A társadalmi és kulturális hatásában nagy érdemnek örvendő ikonikus hiphop/rap csapat szintén a ’80-as években indult. Műfajilag sem elhanyagolható a pályájuk, de ennél többet nem akarok mondani, mímelni, hogy értek hozzá. Pár közismert dalukon és a jelentőségükön túl nem sok közöm van ehhez a világhoz. Ettől függetlenül sem igazán értem, mit kerestek egy GNR előtt, de oké. A fülsértően kotu (kedvezőtlen – a szerk.) hangzás, az érthetetlen ének és konferálások mellett két kezemen meg tudom számolni a bent lévő párszáz emberből hány élvezi a műsort. Ugyanakkor van pár olyan tag is, aki mintha miattuk jött volna. Nem lepődnék meg, 22 éve nem jártak erre.
Gyors az átállás, a korai kezdés miatt sokan még csak most szállingóznak be. A kivetítőn egy képernyőkkel borított, acélszerkezetű kereszt jelenik meg, körrel a metszéspontnál, sejthető, hogy ide érkezik majd a GNR logó. Az animáció canvas, avagy loopon megy egy x másodperces vizuál. Nehéz mit kezdeni vele: a kereszt előtt pucér, amorf törpe-ufó-emberek rave-táncolnak, nevetségesen gagyi az egész. Nem tudom hova tenni ezt a high-tech szcenáriót, pláne a weird kis humanoidokat.
Mintha valami rossz humorú paródia lenne.
Jól láthatóan az egész kivitelezés végtelenül elavult, korszerűtlen is. A fények elhalványultával és mintegy negyedórás, úriemberhez méltó késéssel végre megszólal egy introszerűség, és tényleg megjelenik a logó: fényes nappal van, de a dzsungel ránk tör, és pillanatok alatt mindent benő Slash riffjével, míg mindenki más is felrohan a színpadra. „You’re in the jungle, baby!” Az első dolog, ami szembetűnik, hogy
Axl meglepően jókat énekel és teljesen korrekten néz ki.
Aztán persze, hogy vállalhatatlanul szól egyben – annyira sem való koncertekre a Puskás, mint a Papp László, az MVM Dome pedig egyenesen siralom, gyakorlatilag teljesen alkalmatlan zenei műsorokra. A nagyérdemű GNR viszont most előttünk ugrál, rohangál, és valahol attól tartok, mind a kellemes csalódást hozó ének, mind a színpadi jelenlét fárad majd. Legnagyobb meglepetésemre, szinte jobban bírták, mint a közönség.
Gigászi léptékű műsorral és töretlen lelkesedéssel kerekítettek nekünk egy agyeldobós show-t.
Kerek volt, ám gömbölyded helyett egy ponton túl már lapos. Unalmasnak nem mondanám, ilyen óriások közelében lehetetlen nem izgatottnak, felspannoltnak lenni. De fárasztó volt, a kevesebb néha több aranyszabálya a műsor javára vált volna. Teljesen rendben voltak az arányok: slágerek (mondjuk a Don’t Cry–ért rendesen sajgott a szívem) és későbbi szerzemények, pár feldolgozás (respekt az Ozzy-nak tisztelgésért). Csak a kvantitatív aspektust nem sikerült eltalálni.
Slash kolosszális gitárjátéka hátországát mégiscsak a klasszikusabb tekerések, nyújtások és skálák adják, így teljesen indokolatlan volt ennyi improvizatív szóló. A Misfits-feldolgozás, Axl pihenése érdekében (ha kevesebb a dal, abból se kellett volna ennyi), vagy csak azért, hogy Duff is énekelhessen egy dalt, szintén felesleges volt. És még sorolhatnám, hol lehetett volna csonkolni.
Mert bizony két és fél, de még két órával is bőven bizonyítottak volna.
A GNR kirobbanó formában van, de tényleg. Axl hangjának fátyolosodása („mickeyegeresedése”) az elmúlt évekhez képest jóval kisebb mértékben volt érzékelhető, jobban mert kiereszteni és finomkodni egyaránt, és most többnyire tudta tartani az élességét. Mégiscsak letaglózó tartománya van a csávónak. A félrecsúszások, elcsuklások száma pedig egy ilyen műsoridő mellett szintén megbocsátható.
Bár ez volt az első GNR bulim, utolsónak is tökéletes, szép emlékként fogom megőrizni őket.
Az elmesélések és videófelvételek alapján, a legutóbbi koncertek tükrében talán a legjobb idényében jár a zenekar. Az új dobos is tök jól pulzálta át a dalokat, nem tolakodóan, de virgonc dinamikával. Örültem Dizzy Reed több előteret kapó billentyűvirtuozitásának, Melissa Reese pedig a vokáljaival is jeleskedett a színpad másik felén. Ami rendesen zavaró volt: a háttérvetítés. Egész idő alatt minősíthetetlen animációk mentek. Ócska megmunkáltság, „GNR-univerzumtól” idegen elemek, rengeteg ismétlés, totális igénytelenség. Szinte a „Böbe képei gifek” regiszterét ütötték, még egy „hűvös halálfejek” boomer-rockos esztétika is jobb lett volna, de leginkább csak a logóik a háttérben. Régen sem a színpadképpel akartak hatást elérni, ez most is életképes út volna.
Egy ponton túl már megmosolyogni-kinevetni sem tudtam a háttérben zajló pixelgyalázatot.
Megtekintve pár másodpercet a 2023-as, ugyanitt adott koncertjükről konstatálom, hogy konkrétan ugyanazokat a színpadi konstrukciókat hozták, és a vetítések is szinte maradéktalanul azonosak voltak. Még jó, hogy tényleg elfedi mindezt, ami a színpadon és a közönség fülében, szívében történik.
A nézők nagyja idősebb korosztály, kb. fele pedig külföldi volt. Az aréna szűk kétharmada telt meg, bizonyára ez sem segítette az akusztikát. Kicsit mindig kínosan élem meg, hogy a magyar közönség máig alig ért angolul, így finoman szólva kátyúk övezik a kommunikáció útját (is). Igaz, Axl nem sokat konferált. Extra elismerés jár azért, hogy a Public Enemy-hez hasonlóan ő is megpendített háborúellenes, altruista, emberi egyenértékűséget és testvériséget hirdető szólamokat. Azt irigyeltem tőle, hogy átöltözhetett vagy négyszer, nekem is jól jött volna egy kis frissítés, ahogy odaaszalódtam a székre.
Egyébként a lelátókon rendesen nyugodt hangulat uralkodott.
Mellettem egy hölgy felállt egy dalra táncolni, és egy másik leültette – hát oké. A Mötley Crüe-n anno megveszett az ülőszektor is, hatalmas veretés ment. A műsor közepe felé volt egy kis leülés, megfáradás, a vége felé pedig már szállingóztak az emberek, így sajnos lemaradtak a fergeteges fináléról: Night Train és Paradise City, mi más? Outro nélküli lesétálás (mindig vagány), majd visszatérés újabb meghajlásra, sokan már távozóban, de legtöbben még eksztázisban tapsolnak. Én is futok, zár a csomagmegőrző, de vissza-visszatekintek.
Az est mérlege abszolút pozitív tehát. Feltárulkozott egy időkapszula, a rockzene aranykora elevenedett meg előttünk. A GNR monumentális, mint mindig, és továbbra sem megalkuvó. Nem parancsol neki senki, semmi. A műsoridőt pedig igazán megzabolázhatták volna. Because What You Want & What You Get Are Two Completely Different Things – szól a turné elnevezése. Élettapasztalati aforizma, zeneipari/politikai-társadalmi kritika? Ismételten nem bocsátkozom nagy fejtegetésekbe. Annyit nyugtáznék csupán, hogy nyilván senki nem akart egy rossz performanszot látni, de
a GNR-nek sikerült túlteljesíteni az elvárásokat.
Vadlovak, elszántságuk (megszállottságuk?) és teljes odaadásuk révén sikerült máig hitelesnek maradniuk. Igazi posztmodern kollázs, mégis retro vibe. Természet és civilizáció, szabadság és kontroll (ló vs. pisztoly), szerelem és erőszak, szépség és fájdalom (rózsa vs. pisztoly). Belső disszonanciák, amikből a paradicsomi zene észbontó megkomponáltsága és katartikus ereje szabadít fel. Apóriákban és a fizikai-lelki-szellemi élet határhelyzeteiben, köztes terrénumaiban barangolhattunk emberléptékű, profán köntösben, olyan önfeledtséggel, s egy olyan zenei atmoszférának hangoltságával, amivel egykoron sokan fiatalon, vagy mint én – soha talán. Nekem ez már történelem. Megkönnyeztem, hogy a szemébe nézhettem. És behunyt szemmel is bármikor fel tudom idézni. Viszem tovább.
Guns N’ Roses: Because What You Want & What You Get Are Two Completely Different Things turné, Puskás Aréna, Budapest, 2025. július 15.
Borítókép és fotók: Guns N’ Roses
