Csütörtök este két afroamerikai sztár is fellépett Budapesten, ráadásul ugyanannak a koncertszervező irodának köszönhetően. Nem tudom, miért szervezték egymásra a stand-upos Dave Chappelle estjét és Lionel Richie koncertjét, de így választanom kellett. Én pedig a zene mellett tettem le a voksom, és nem bántam meg.
Pedig semmi sem garantálta, hogy egy olyan előadó koncertje emlékezetes estét tartogat számomra, aki már akkor túljutott karrierje csúcsán, amikor az én zenei eszmélkedésem elkezdődött, a távoli kilencvenes évek elején. Visszagondolva rá kellett jönnöm, hogy hiába ismerem Lionel Richie jó pár dalát,
mióta a könnyűzenét követem, neki nem volt a tévék és rádiók által játszott új slágere.
Európai turnéjának címe ugyan nem árul zsákbamacskát: Say Hello to the Hits, mégis sokkoló, hogy 1992-nél frissebb saját dalát nem játszotta el az MVM Dome közönségének. Pedig azóta hét albumot is kiadott, a legújabbat 13 éve.
Amíg a közönség gyülekezett a székekkel telerakott küzdőtéren és a lelátókon (a sportcsarnok felső karéja le volt zárva), addig a 21 éves Iggi Kelly-nek kellett feltüzelnie minket. Az előzenekar hálátlan feladatát ezúttal a The Kelly Family egyik tagja, Patricia Kelly fia látta el, aki 14 évesen már német tehetségkutató tévéműsorban szerepelt.
Zsenge kora ellenére tehát tapasztalt szereplője a showbusinessnek,
szűk harminc perces fellépésén sem érződött a lámpaláz. Ügyesen kommunikált a közönséggel, akiket többféle módon igyekezett aktivitásra sarkallni (tapsoltatás, énekeltetés, telefonokkal való világítás). A dobossal és szintis/gitárossal fellépő Iggi első három dalában még csak énekelt, de aztán előkerült az akusztikus gitár is. Meglátásom szerint igényes tucatpopot játszik: biztos vannak hazai rajongói, ők azonban nem voltak jelen a koncerten.
A főfellépő érkezéséig a meglepően kis létszámú közönség a sportcsarnok folyosóin egy közismert üdítő új ízeivel ismerkedhetett meg. A kis papírpoharakba porciózott kólát robotok hordozták körbe a büféhez sorban állók és az asztalok körül beszélgetők örömére. Egy videós tartalmakat gyártó csapat pedig nézőkre vadászott: többektől is arról érdeklődtek, hogy melyik Lionel Richie-slágert választanák a három felkínáltból. Úgy tűnt, hogy
a megkérdezettek nagy része a Hellót választotta,
hogy aztán az est főszereplője a nevének betűit saját fotóiból, videóiból kirakó intró után a süllyesztőből felemelkedve épp ezzel a dallal indítsa budapesti koncertjét.
A sötét nadrághoz fehér, elöl sujtásos frakkba öltözött Richie legtöbbször a színpad kifutó részén tartózkodott, s hiába tapossa 77. évét, egész fiatalosan, energikusan mozgott. Itthon leginkább a romantikus balladái népszerűek, ismertek (Hello; Endless Love; Say You, Say Me), de
a dalok sorrendje úgy volt megkomponálva, hogy a gyors és lassú szerzemények váltsák egymást.
Az irigylésre méltó kondícióban levő Lionel Richie (a szétplasztikázott arcról most ne beszéljünk) így a közönséget is táncra perdítő szerzemények – mint a másodiknak érkező Running with the Night – után meg tudott pihenni. Például úgy, hogy leült a hófehér zongorához eljátszani a Commodores-korszakbeli Easy-t, melyet én a Faith No More remek feldolgozásából ismertem és szerettem meg. A Commodores, amelynek Richie 1982-ig volt tagja, további három dallal és egy három dalból álló egyveleggel képviseltette magát.
Ilyen szintű előadóknál közhely, de most is le kell írnom: kiváló zenészek és látványos színpadtechnika segítette Lionel Richie-t, hogy a szó jó értelmében vett showműsorral szórakoztasson minket. A sztárallűröktől sem mentes énekes szerencsére nem vette túl komolyan magát: már a koncert elején azon poénkodott, hogy olyan dalokat fog csak előadni, amikre még emlékszik.
A dalok közti átvezető szövegelései a fekete prédikátorok hanglejtésére hasonlítottak,
tartalmilag és formailag pedig a hollywoodi filmek virgonc nagypapáit idézték. Amúgy is ment a bohóckodás a többször is előre merészkedő zenekari tagokkal, a vékony bőrdzsekibe, majd élénkzöld kabátkába való átöltözés is a fiatalos, laza imidzset hivatott erősíteni. Ezzel viszont furcsa ellentétbe került a kivetítők képe néhány ballada alatt: az Easy és a Stuck on You közben Richie fejét, a legpusztítóbb nyugdíjas esztétikának megfelelően, hipergiccses keretbe és háttérbe komponálták bele. A másik zavaró tényező a stáb operatőre volt (nem a közvetítésnek dolgozott, mivel sosem adták be adásba a felvételeit), aki gyakran helyezkedett a közönség és Richie közé, de azzal is erősen rontotta a koncertélményt, hogy sokszor ott sertepertélt a frontember közvetlen közelében.
Az izzadékony Richie hol teátrális mozdulatokkal távolította el arcáról a verejtéket, hol apró, sötét törölközőjét használta. A Diana Ross-szal sikerre vitt duettje, az Endless Love is elhangzott, de Ross részeit a közönség hölgy tagjaival énekeltette el, ami – ahonnan én ültem – nem tűnt egy sikeres ötletnek.
A Brick House – ami alatt tűzcsóvák is felcsaptak a színpadon – újra talpra állította a küzdőtéren helyen foglalókat,
akiknek egy jó része a koncert zárásáig már nem is ült vissza a helyére. Szórványosan a lelátókon is feltűntek a jellemzően nőnemű táncolók, miközben a kivetítőkön – kissé szexista módon – szinte kizárólag a színpad közelében álló csinos nők jelentek meg. Richie együttese, amikor lehetősége volt rá, jó érzékkel jammelgetett bele a dalokba, a legemlékezetesebb az amúgy is az életmű legjobbjai közé tartozó Dancing on the Ceiling esetében volt. Ezt a dalt amúgy a Van Halen kortalan slágerének, a Jumpnak a kezdő taktusaival vezette fel Richie, miközben azon élcelődött, hogy erre a közönség férfi tagjai fognak aktivizálódni.
A koncert utolsó negyedében a kifutó elejére is érkezett egy zongora, a Say You, Say Me alatt ez meg is emelkedett, miközben alulról füst kígyózott a fekete hangszer alól,
kissé túl is merészkedve a giccshatáron.
A visszataps után csak egy ráadást kaptunk, a teljes zenekart egy végső nagy erőbedobásra késztető vidám hangvételű All Night Long hangzott el, ami után már meghajolni sem tértek vissza a zenészek. Aki fanyalogni akar, talál rá okot (ha nem is sokat) Lionel Richie budapesti koncertje kapcsán, de engem akkor vett meg teljesen ez a produkció, amikor a zongorázó és éneklő Richie szája sarkán először jelent meg egy olyan mosoly, mely csak azokat jellemzi, akik valóban örömüket lelik abban, amit éppen csinálnak. Erre a mosolyra szeretnék emlékezni!
Lionel Richie Say Hello to the Hits-turné, Budapest, MVM Dome, 2025. július 17.
Borítókép és fotók: az MVM Dome Facebook-oldala
